Kihagyhatatlan zürichi látványosság a FIFA futballmúzeuma

– Létezik a futballmúltnak friss üzenete? Valószerű elvárás, hogy egy tízéves magyar kisfiú Puskás Ferencet válassza példaképnek Lionel Messi, Cristiano Ronaldo vagy Kylian Mbappé helyett?
– Ez a fiatalok személyes döntése. Átalakult a média, az új generáció tagjai sokkal több információhoz jutnak, másként figyelik a világot, mint az ötven-hatvan évvel ezelőttiek. Nekünk a zürichi FIFA-futballmúzeumban nem feladatunk, hogy legendákat, eszményképeket kínáljunk, sokkal inkább történeteket, bemutatva a játék, a szabályok fejlődését. Az egyéniségek, jelképes alakok szerepe megkérdőjelezhetetlen, mi mégis a futball pozitív vonásaira összpontosítunk, meghagyjuk a példaképválasztást az egyénnek, aki saját benyomásai révén, a családi minták nyomán, a barátok sugallatára vagy éppen a média hatására dönt saját preferenciáiról.

– Mi a feladata egy modern futballmúzeumnak?
– A labdarúgás globális jelenség, amely túlmutat a kilencvenpercnyi játékon, kapcsolódik az élet számos más területéhez. A múzeum nem csupán arra szolgál, hogy láthatóvá tegye a tárgyakat, a futballtörténelem emlékeit. Platformként szolgál a vitákhoz, a sportág résztvevőinek megbeszéléseihez, lehetőséget ad arra, hogy megmutatkozzanak a futball mögöttes értékei.

– Ha már értékek: múzeumigazgatóként miként fogalmazná meg személyes küldetését?
– Célom, hogy a múzeum a futball kultúrtere legyen. Nem feledkezhetünk meg a csodálatos történetekről, de fel kell mutatnunk a játék jótékony szerepét, beszélnünk kell sportszerűségről, egyenlőségről és hasonló példát adó jellemzőkről.

– Milyennek találja a budapesti Puskás Múzeum terveit?
– Puskás Ferenc meghatározó egyéniség, gyönyörű történet az övé, pozitív és negatív részletekkel. Múzeumot építeni személyisége köré szép kezdeményezés, jó döntés. Rövid betekintést nyerhettem az előkészületekbe, láttam a stadionban a kiállítási területet, megismerhettem a koncepciót, az elképzelést az interaktív elemekről. Az irány helyes, a fiatalokat bevonva lehet gondoskodni arról, hogy öröksége eleven maradjon. Sok munka vár még a készítőkre. Motivált, eltökélt emberekkel találkoztam, de a tervtől a megvalósításig hosszú még az út, az elgondolás, a gyűjtés, a feldolgozás, a belső építészeti elemek és a dizájn kialakítása hónapokat vesz igénybe.

– Terveznek együttműködést a budapesti múzeummal?
– Nem beszéltünk róla eddig, de van néhány tárgy nálunk Svájcban a Puskás Intézettől, és még később is cserélhetünk kiállítási darabokat vagy információt.

– Találkozhat a látogató Zürichben is magyar vonatkozású tárgyakkal?
– Amint belép az ember a múzeumba, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség kétszáztizenegy tagszövetségének jelképe, nemzeti válogatottjának meze fogadja, ezek között természetesen ott van a magyar is. Őrizzük Puskás Ferenc játékengedélyét az 1962-es világbajnokságról, az 1954-es magyar–nyugatnémet vb-csoportmeccs előtt csapatkapitányként kapott német zászlócskát – ezeket a Puskás Intézettől kölcsönöztük –, a több mint ezer emléktárgyat bemutató állandó vb-történeti galériánkban látható az 1954-es döntő eredeti meccsjegye, Czibor Zoltán cipője és egy vb-ezüstérem a svájci tornáról, valamint az Aranycsapat játékosainak teljes portrésorozata.

– Van személyes élménye a magyar labdarúgásról?
– Ezerkilencszázhetvenkettőben születtem Svájcban, túl későn ahhoz, hogy a magyar futball legszebb időszakáról saját tapasztalatom legyen, nekem az utólagos felfedezés élménye jutott. Olasz édesapám sokat mesélt a régi időkről, például Puskás Ferencről, nekem azonban ezek a mérkőzések, események elsősorban sporttörténeti alapanyagként szolgálnak.

– A fiatal nemzedék tagjai közül sokan mondják, hogy elegük van már a régi sztorikból, a hatvan-hetven évvel ezelőtti eseményekből, felejtsük el a Puskás-legendát, az Aranycsapatot, és figyeljünk inkább a mai helyzetre. Hol az egyensúly a múlt megismerése és a jelen kihívásai között? Mekkora hangsúllyal kell foglalkozni a hagyományok ápolásával, a futballértékek átmentésével?
– Ne felejtse, hogy egy múzeumigazgatóval ül szemközt! Tartsuk szem előtt a felelősségünket, történetünk megőrzésének felelősségét. A kutatás, a gyűjtés, a tárgyak bemutatása tényekkel, adatokkal szolgál a közönségnek, és itt a hangsúly az információ minőségén van. Mai társadalmunkban meghatározó, hogy honnan, milyen forrásból tájékozódik az érdeklődő, az egyetem, a könyvtár, a múzeum megkülönböztetett szerepet tölt be. A futballtörténelem folyamatosan íródik, újabb és újabb kilencven perccel, megállás nincsen. A két szempontot próbáljuk ötvözni: megosztani és életben tartani az emléket – mert az emberek imádnak emlékezni vb-döntőkre, híres meccsekre, nagy futballpillanatokra –, egyúttal érvényes tartalmat kínálni az aktuális folyamatokról a közelmúlt és a jelen eseményeire nyitott közönségnek. Ezt értem én kultúrtéren. És ebbe belefér az e-sport, a Playstationnel játszott futball bevonása is. A fejlődés új megnyilvánulása ez a társadalmunkban, hatalmas közösséget érint, generációs és technológiai kérdés is egyben, a sport része.

– Viszont semmi köze a mozgáshoz, az egészséghez.
– Egyrészt fontos látni, hogy az e-sportnak is létezik saját története, amelyet be lehet és be is kell mutatni. Másrészt az e-sport éles versengés, szervezett keretek között zajló küzdelem. Hogy mekkora fizikai megterhelést jelent, nem az én feladatom megítélni. A futball szerves része, kulturális értelemben is, nekünk pedig korszerű múzeumként muszáj tekintettel lennünk az új nemzedékek igényeire.

– Melyik a három legfontosabb kiállítási darab Zürichben?
– Nehéz választani… Az eredeti világbajnoki trófea jelképes, kiemelkedő eleme a múzeumnak, fokozott biztonsági felügyelet mellett őrizzük. Pelé, Maradona, Zinédine Zidane vagy Mbappé meze, Sir Stanley Rous korábbi FIFA-elnök kézzel írt feljegyzései szintén különleges emlékek. Nyolcezer-ötszáz könyvhöz és folyóirathoz biztosítunk hozzáférést, nem beszélve a gazdag fotógyűjteményről és a különleges archívumról.

– Három éve nyitott meg a múzeum, az első két évben súlyos fenntartási problémákkal küzdött. Talán nem véletlen, hogy tapasztalt pénzügyi szakemberként éppen önt állították a múzeum élére tavaly februárban, és nyilván nem ok nélkül mondta színre lépése idején: „A múzeum túlélte a legnehezebb időszakát, most már tervezhetjük a jövőt.”
– Nem futballtörténész, hanem közgazdász vagyok. Előzőleg fontos kulturális intézményekben töltöttem be vezető szerepet, nagy svájci múzeumokban dolgoztam, és közgazdászként is gyűjtöttem tapasztalatokat kulturális területen. Zvonimir Boban, a FIFA akkori főtitkárhelyettese olyan embert keresett a feladatra, aki egyszerre képes kezelni a pénzügyi kihívásokat és vezetni a múzeumot megfelelő felkészültséggel. Kétezer-tizennyolc februárjában léptem pozícióba, utána gazdaságilag újragondoltuk a múzeum felépítését, gyökeres átalakítás következett.

– A sajtó szerint a megbízása előtti évben, 2017-ben 15 millió svájci franknyi hiányt halmozott fel a múzeum.
– Ha ezt írták az újságban, én inkább nem mondok rá semmit. Amit lehetett, megtettünk, megnyitottunk egy időszaki kiállítóteret, és a változások meghozták a hatásukat: a látogató­szám folyamatosan nő, a bevétel szintén. Az időszaki kiállításokhoz kapcsolódóan fut egy kulturális programsorozatunk, pódiumbeszélgetésekkel, amelyeken megjelennek külsős szakértők is. Újdonságként szervezünk Zürichen kívüli kiállításokat is, például tavaly a férfi-világbajnokság idején Oroszországban vagy az idén a női vébé alatt Franciaországban. Bátran mondhatom, a helyes irányba mozdultunk el.

– Részt vett Moszkvában a FIFA-kiállítás mellékeseményeként szervezett tavalyi Puskás-esten is?
– Ott voltam, és sok újat tudtam meg a játékosról és életéről. A maga sikereivel, személyiségével, hatásával Puskás Ferenc különleges alakja az egyetemes futballtörténelemnek.

– A futball sötét oldalát is képes bemutatni a zürichi futballmúzeum? A FIFA közelmúltja finoman szólva sem sikertörténet…
– Nem ön az első, aki felteszi nekem ezt a kérdést. Igen, foglalkozunk érzékeny témákkal, az időszaki kiállításainkon szerepelnek jelenségek az elmúlt évekből, bemutatjuk azokat a részleteket is, amelyek nem működnek jól a sportágban.

– Például?
– Kezelendő probléma a diszkrimináció, az egyenlőtlenség, a rasszizmus…

– …és a FIFA-korrupció?
– Világos, hogy a saját történetünkkel is tisztában kell lennünk, ahogyan szembe is nézünk a kérdéssel, de a témát kiállítás keretében bemutatni múzeumi minőséget, kutatást, feltárást követel, mert csakis elfogulatlan, objektív módon érdemes hozzányúlni.

– Adódik a kérdés, hogy FIFA-intézményként miként néz szembe a múzeum a hitelesség kérdésével. Három éve a FIFA történetének egyik legrázósabb időszakában nyílt meg, a The Guardian egyenesen parodisztikusnak nevezte az időzítést.
– Nehéz ehhez megjegyzést fűznöm, mert akkor még nem dolgoztam itt, nem voltam részese a munkának. Értem a helyzetet, a múzeum nehéz pillanatban nyitotta meg kapuit, ha lehetett volna más időpontot találni, nyilván szívesen választották volna azt. Amióta én vagyok az igazgató, soha, egy pillanatig sem tapasztaltam, hogy bárki nyomást akart volna gyakorolni rám, az első naptól kezdve élvezem a FIFA támogatását, a csapatom elkötelezett, komolyan veszi a hivatását. Ami a múltat illeti: vérzik a szívem, ha látom, hogy egy kulturális intézmény megnyitása után néhány hónappal teljes átalakításra szorul, alkalmazottakat kell elküldeni, a költségvetést visszavágni. Ráadásul az első évek egy múzeum életében mindig nagyon érzékenyek, hiszen akkor dől el, sikerül-e kialakítani körülötte élő közösséget. Egyik fő törekvésem volt, hogy szilárd alapra állítsam a múzeum működését, a másik pedig, hogy a hírnevünket, a hitelességünket, a megjelenésünket javítsam. Szeretnénk a futballkultúrát feldolgozó intézmények zászlóshajója lenni. Őszintének kell lennem. Tanulnunk kell néha a múltból, szigorúan elemezni és figyelni, de a jövőre fókuszálva. Tizennyolc hónapom alatt ez volt a küldetésem. A FIFA előző elnöke felépítette a múzeumot, az új elnök pedig gondoskodott arról, hogy fennmaradjon – valahogy így tudnám összefoglalni a történéseket.

– Hány futballmúzeum működik a világban?
– Szeretném összeszámolni, de nehéz, a magángyűjteményekkel együtt több százas nagyságrendről beszélünk. Ám ha csak a nyilvánosságnak nyitott, szervezett múzeumokat nézzük, számuk ötven és száz között lehet.

– Mit szól a Lincében található hatalmas kínai futballmúzeum Joseph Blatter állítására épülő koncepciójához, amely szerint a labdarúgás a kínaiak találmánya?
– Nem kommentálom az állításukat, amelyet már csak azért is nehéz minősíteni, mert régészeti leletekről zajlik a vita. Hozzáteszem, a lincei múzeummal is kapcsolatban állunk. Hogy a világon hol, mikor, ki, hogyan töltötte a szabadidejét labdával, érdekes kérdés, a lincei múzeumé sajátos megközelítés. A mi olvasatunkban a mai értelemben vett, modern futball a 19. században kezdődött, az első szabálykönyvet 1863-ban szövegezték Angliában.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 26-i lapszámában jelent meg.)