Gombkarácsony: megfejtettük a legnépszerűbb szobasport titkát

Ó, AZOK A GOMBFOCIILLATÚ EMLÉKTÖREDÉKEK!

Gombfoci. Angol és magyar koprodukcióban találták fel ugyan, és a britek gyártották először, ám Magyarországon és (nagyon más formában) Brazíliában a legismertebb, Európában tulajdonképpen csak hazánkban és környékünk magyarlakta területein népszerű. No, és a „játéknepperek” körében, ugyanis a szokásos retrohullámnak és a meglepően bőkezű gyűjtőknek köszönhetően az egekbe szökött a gombfocik ára, százezer forintot is fizettek már olyan csapatért, amelynél sokszorta értékesebbek is léteznek. A gombfoci történetével és különlegességeivel fogunk még bővebben foglalkozni, előtte bemelegítésként meglátogattuk az ország legismertebb gyűjtőjét, Tóth Sándort.

Vagyis: az ország egyik legnagyobb gyűjtőjét, mert ugyan nem Picasso-műveket vagy nyolcvanéves Ferrarikat gyűjtenek, de a „szakmában” a legnagyobb nevek igencsak zárkózottak, keveseknek mutatják meg kincstárukat, és akad közöttük parás, pszichológiai és parapszichológiai eset is, utóbbi szerint az államvédelmi szervek szoros felügyelet alatt tartják őt, ezért aztán senki sem léphet be a házába borzalmas következmények nélkül. Utóbbi természetesen extrém eset, mentségként hozzuk fel számára a magyar oktatásban eltöltött hosszú éveket (de nem a szerző az, szögezzük le gyorsan).

Tóth Sándor, azaz a legendás Portó Öcsi szerencsére nem szórakoztatja a messzi útról érkező vándort efféle mutatványokkal, egyébként is legendásan bőkezű gyűjtő, ritkaságokat osztogat fiatal és viharvert kollégáknak utánozhatatlan budakalászi grandeurséggel, és jó évtizeddel ezelőtt az internet segítségével valóságos börzeforradalmat robbantott ki. A gombfoci különböző fajtáit ma is azokon a neveken illetik, amelyeket ő és ismerőseik találtak ki vagy terjesztettek el.

A gombfoci keresztapja megadja a módját a gyűjtemény tárolásának, tágas helyiségben laknak a csapatok, olyan „apróságokkal” körülvéve, mint egy Puskás Ferenc által aláírt Aranycsapat-mez, az anno az Aranycsapat egyik védőjének adott porcelán szobor, eredeti jegyek a Népstadion avatásáról (külön bilétákat adtak el az avatási ünnepségre és külön az azt követő mérkőzésre), egy réges-régi Real Madrid-fénykép, amelyet a játékosok is aláírtak, Mészöly Kálmán meze és futballcipője, megannyi vasasos ereklye, no és egy csapatzászló, amelyet az 1956-os forradalom és szabadságharc után külföldre távozó „Hontalan csapat” adott a mérkőzések előtt az ellenfélnek.

AZ ELSŐ SZERELEM CSAK MINDHALÁLIG SZÓL

Öcsi két barátját is meghívta, a gyűjtői vonalon tevékenykedő Debreczenyi Attilát és a készítőket képviselő Csikós Csabát.

„Nagy szerepet vállal a gombfocizás az életemben – vallja meg töredelmesen Debreczenyi Attila. – Kellemes időtöltés, és barátokat, ismerősöket szerez az ember. Ezerkilencszázhatvannégyben találkoztam először gombfocival, a szüleim vásároltak nekem egy MTK-t, amelyet nem becsültem sokra, elcsencseltem valamire, már nem is tudom, mire. Egy időre el is felejtettem a gombozást, pár év után kezdtünk el a házban lakó barátaimmal játszani, az akkori évek csapataival. A gyűjtés maga később kezdődött, tizenöt évvel ezelőtt, amikor találtam a piacon néhány csapatot, és eszembe jutott, milyen jó lenne ezekkel játszani! Onnantól kezdve jártam a vásárokat és a versenyeket, barátoktól, ismerősöktől is szereztem csapatokat, sokan nekem adták, mert én megbecsültem őket. A hatvanas évek végéig gyűjtöm, de mindenfélét, így van kabátgombokból készített, szurokkal és minden egyébbel összeragasztott játékosom, ezekkel a negyvenes-ötvenes évek elején játszottak leginkább, amíg ki nem adták az első fényképes csapatokat.”

A nagy veteránok a mai napig összejárnak játszani heti rendszerességgel, és annyi év után is tudnak újat észrevenni a másikon: beszélgetés közben derült ki, amikor valamiért a beszélgetésben az esztergálásra került a sor (ez szinte mindig szóba került férfiak között, ugyebár), kiderült, mindhárman dolgoztak az „átkosban” a Ganz-MÁVAG-ban, ráadásul egy időben!

„Az első csapatokkal nem igazán lehetett játszani, ezért a kabátgombok tetejére tették rá a fényképes gombokat, szurokkal odaragasztva. A hatvanas években jelentek meg a gyönyörű, úgynevezett királykategóriás gombok, ezekkel már kiválóan lehetett játszani. A mai napig ezzel játszunk az ismerőseimmel, és nagyon vigyázunk közben rájuk.”

Egyébként ne csodálkozzunk, ha „leöcsizünk” egy meglett úriembert, Tóth Sándort mindenki így ismeri, a Puskás Ferenc által aláírt mezen is ez áll: Öcsitől Öcsinek.

MAGAD, URAM, HA NAGYOK AZ IGÉNYEID

„Gombfoci? Gyerekkori játék és felnőttkori szenvedély. Közben eltelt negyven év, amikor a kezembe se fogtam a játékot, és még csak nem is gondoltam rá... – merengett el Csikós Csaba. – A haverokkal annak idején az érettségiig játszottunk, aztán szétszéledtünk, felnőttként valami szikra által újra eszembe jutott. Be is szereztem mindenféle új csapatot, de csapnivaló minőségben készültek, játékra alkalmatlanok. Be kellett látnom, hogy nem tudom átalakítani őket, a legjobb, ha magam tervezem és gyártom le az egészet, és magam készítem el ehhez a szerszámokat. A képek is csapnivalóak voltak, meg kellett ismerkednem a grafikai programokkal, és oda jutottam pár év alatt, hogy kétféle gombfocit is gyártok. Az egyik felnőttesebb, a másik a gyerekeknek is kézre áll. A mai, modern grafikával készítem el a régi csapatokat, a képeket és a gombokat is én készítem. Három részből áll: egy műanyag testből, abba belehelyezem a képet, amelyet egy rendes körkivágóval vágok ki, és erre jön a méretre készített plexiüveg, ezt pattintom bele a testbe. Úgy van kialakítva, hogy játék közben a plexi nem eshet ki. Hobbiszinten újra elkezdtem játszani, amatőr retroversenyeken járom az országot, rengeteg barátot szereztem már, mert ez a verseny lényege, nem pedig az eredmény.”

A mester mindeközben összerakott két csapatot, egy 2004-es Arsenalt és egy hetvenes évekbeli Újpesti Dózsát, és természetesen nem állta meg, hogy el ne hozza és meg ne mutassa szeretett Celtic-aranycsapatát.

ÖCSILAND

De ekkor már nagyon toporgott a házigazda, alig várta, hogy megmutassa féltett kincseit, és itt a kincs kifejezést ne elcsépelt toposznak tekintse a kedves olvasó, hiszen egyedülálló játékosok és csapatok is fellelhetők Öcsilandben, olyanok, amelyek már csak neki vannak meg kerek e világon – és talán még pár dohos pince vagy becsurgó padlás rejti még ezeket a ritkaságokat.

Kivéve természetesen, ha nem vagyunk olyanok, mint az egyszeri ember, aki egy hidegecske télen eltüzelt egy egész szatyornyi „antik” gombfocit. Ez alkalommal nem a környezetszennyezés ténye ütötte igazán szíven a szerzőt. Az is igaz, ilyen drága tüzelőről ritkán hallani, szó szerint húszezresek váltak percenként lánggá...

„Én az ötvenes évektől kezdve gyűjtöm, amióta az első képes gombfocikat kapni lehetett a trafikokban, egészen a hatvanas évek végének csapataiig. Hogy miért? Mert szerintem ez az az időszak, amikor a legjobb minőségben készültek a gombfocik, és ekkor tartotta ezt a legtöbb gyerek a kedvenc játékának. A gyűjteményemben megvannak az ezerkilencszázötvennégytől ezerkilencszázhetvenig megjelent csapatok. Az első megjelent gárda az Aranycsapat volt, és az első széria játékélmény tekintetében nem igazán volt jó, de már akkor sem a szurkos gombok voltak, hanem igazi gombfocik. Az ötvenes évek végétől kerültek forgalomba az úgynevezett óriási, avagy hatalmas gombfocik, minőségi kidolgozásban, minőségi képekkel és üveggel. Ezekkel a testekkel már nagyon jól lehetett játszani, később a domború helyett lapos üvegekkel jelentek meg, valamivel kisebb átmérővel, de még mindig erős bakelitből. A hatvanas években gondoltak a gyűjtőkre is, mert olyan gombfocikat gyártottak, amelyek azonnal szétestek játék közben, és csak gyűjteni lehetett őket.”

Később is előfordult az ilyesmi, nem csak a kétezres évek mélypontján esett szét a futballunkkal együtt a gombfoci is, még a szocializmusban volt olyan széria, amelyet a KERMI bevont a boltokból, mert veszélyesen sorjás volt, és hamar atomjaira hullott. Öcsinek természetesen ebből is van pár a sublótban.

„A már említett királykategóriás gombfocik a hatvanas évek elején jelentek meg, elképesztően jó minőségben, úgy összeragasztva, hogy ezeket még ma sem lehet szétszedni. Nagyon jól csúsznak a pályán, az a király gombfoci! Ugyanezek a gombfocik még két méretben jelentek meg, az egyik a bajonettes gombfoci, amelynek el lehetett fordítani a tetejét, és úgy kiszedni a képeket, és akkor tehetett bele az ember akármit; később jelentek meg ugyanebben a méretben a menetes gombfocik, amelyek gyönyörűek, de ha egyszer leestek az asztalról, akkor azonnal eltörtek. Ezért is ritkák ma már... Emiatt kisebb átmérőben kezdték el gyártani őket, kisebb képpel, zömökebb, ellenállóbb formában. Ezt váltotta fel az úgynevezett nagy kinyomós gombfoci, ebben úgy lehetett cserélni a képet, hogy a tetejénél fogva lenyomta az ember a belső betétet. A mérete aztán ennek is csökkent, de maradt a remek minőségű, csak kisebb kép. Következett az igazán ritka, a reaktoros gombfoci, a nevét a háromágú formájáról kapta, és ezeket egy évig, ha gyártották. Ez az egyik legértékesebb fajta ebből az időszakból. Ennek utóda a körmös lett, amely szintén szép, csak éppen gombfocizni nem lehetett vele, vagy széttört, vagy lövés közben a levegőbe emelkedett, és átszállt a labda fölött. A hatvanas évek végén még kétfajta gombfocit készítettek, az egyik a kivehető karikás, a másik ugyanez, csak egyik szélén vágottan, ezzel lehetett csavarni a labdát.”

A hetvenes évektől Öcsi szerint sokszor már nyomorúságos minőségben gyártották a gombfocikat (közöljük majd ezt azokkal a gyűjtőkkel is, akik tízezer forint fölött adnak még mindig ilyen csapatokért), de szerinte ezek azért népszerűek, mert a mai gombfocibolondok zöme akkor volt gyerek.

MEGFEJTETTÜK

Mint ahogyan örök gyerek minden gombfocista, és a résztvevők sem voltak kivételek ez alól, óra hosszas beszélgetés következett a gombfociról és miegymásról, egészen addig, ameddig negyedórával a helyi körzeti orvos rendelési idejének a vége előtt meg nem érkezett a napok óta betegséggel küszködő házigazda felesége, és kérlelhetetlen szigorúsággal fájrontot nem hirdetett. Jó volt látni, hogy még a legismertebb gyűjtőnek is megvan a maga főnöke.

„Hogy miért ez az egész? Esténként, amikor már mindenki elaludt, lejövök ide, nézegetem a gombokat, és arra gondolok, micsoda szerencsés ember vagyok, hogy nekem megvannak ezek a csapatok” – összegzett ironikusan Tóth Sándor, de a gombfoci lényegét szép csendben már megtaláltuk addigra: vadidegen, nagyon különböző háttérrel érkező emberek fél délutánt eldiskurálgattak pár csapat fölött és miatt...