Ahogy mi megéltük: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Szerencsém volt.

Ha másképpen történik, nagy balhé keredekedett volna. Íratlan szabály, hogy egy újságíró egy meccsen ne szurkoljon. Persze, ez így helyes. Na, de akkor, amikor, egy magyar futballcsapat tíz év után ismét európai kupadöntőbe kerülhet?

Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem.

Szerencsém volt.

Ha kicsit nagyobb a lendület, leverem a szomszédom monitorját. Képernyő törik, vezeték kiszakad a helyéből, megszűnik az összeköttetés.Igaz, a nézők nem csak néhány percről maradtak volna le. De, micsoda néhány percről! Nem láthatták volna például, ahogy a teljes csapat a gólszerzőt ölelgeti, ahogy a hazaiak edzője az arcát a kezébe temeti, ahogy a vendégegyüttes két percig tartja a számára kedvező eredményt, ahogy a lefújás után tombolnak a magyar labdarúgók. De láthatták, mert szerencsére nem volt túl nagy a lendület, a szék nem találta el a monitort, a képernyő nem tört össze, a vezeték nem szakadt ki a helyéből, nem szűnt meg az összeköttetés.

Viktor Imre jobban szerette, ha a kezében a kormány. Ő volt a csapat sofőrje, Szarajevóba azonban repülővel utazott a székesfehérvári együttes, de az UEFA-kupa elődöntő visszavágójára ő is a küldöttség tagja volt. A népszerű „Gasman” félt. Izgult, hogy kedvencei megtartják-e a hazai pályán az akkor jugoszláv Zseljeznicsar ellen megszerzett kétgólos (3–1) előnyt, ám az út miatt még jobban, ugyanis még sohasem repült. Légi kollégája remek pilóta, az utóbbi időben csak olyan magyar csapatot szállított külföldre, amely győztesen tért haza. Most a Vidinek nem kell győznie, például 2–1-es vereséggel is fantasztikus sikert ér el. A repülés kellemes volt, Imre is megnyugodott, viszont a leszállásnál a kerekek talán haragudhattak a szarajevói betonra, hiszen igencsak megütötték azt, de szerencsére a földnek és az utasoknak sem lett semmi bajuk.

Mindezt onnan tudom, mert ott ültem a gépen, a Képes Sport tudósítójaként én is hallhattam-láthattam, hogy a város keleti negyedében, a Bascsarsijában, a török bazársor eladói nevetve mondták: „Szabó”, s közben a sípcsontjukra vágtak, jelezvén, mi vár a Grbavica Stadion poklában a remek fehérvári csatárra. A vásárlók közül többen három ujjuk felmutatásával jelezték, hogy az esti meccsen hány gólt kap a Vidi.

Disztl Péter volt az egyetlen a társaságból, aki egy héttel ezelőtt is nagyon örült, a válogatott kapusaként ugyanis részese volt Bécsbenaz osztrákok elleni 3–0-s sikernek, ami a vb-kijutást jelentette. A bosnyák fővárosban több bravúros védése volt, de a meccs 73. percében nagyon rosszul érezhette magát. Történt, hogy egy labda kipattant róla, majd Edin Csurics a halóba talált, 2–0, oda, a Zseljezsnicsar állt továbbjutásra. Fülsiketítő zaj, őrjöngő hazai drukkerek.

Negyedóra múltán azonban jött Csuhay József, az előretörő hátvéd szép akció után lőtt gólt. S ekkor következett a székes mutatványom. Tudni kell, hogy anno nem voltak oly szigorúak a szabályok egy futballmeccsen, mint mostanában. A tv-riportereket, Szarajevóban például egészen közel a pályához helyezték el, s én, mint újságíró, Gulyás László mellé tudtam ülni, asztalrészre sem volt szükségem, hiszen mint hetilapos nem kellett a meccs végéig megírnom a tudósítást. Szóval „Csuhás” megszerezte fantasztikus gólját, s mint már írtam, földöntúli boldogságomban felkaptam a széket – de ugye, nem lett baj. Síri csönd, döbbenet a hazai oldalon, üvöltés, ujjongás a kis Vidi-táborban.

Nekem szerencsém volt, a Videotonnak azonban nem. Bár több helyzetet kihagyott a hazai csapat, a kiváló mesteredző, Kovács Ferenc tanítványai nem Fortunának köszönhetően, hanem teljesen megérdemelten jutottak be a döntőbe. A meccs végén egy kupacban a társaság, tomboló öröm, a hazaiaknál leírhatatlan szomorúság, a vezetőedző Ivica Oszim is letargiában. A siker azért is értékes mert Csongrádi Ferenc és Májer Lajos, a magyar csapat két remek futballistája sérülés miatt nem léphetett pályára. Ők is ott voltak azonban a lelátón, s a Hotel Bristolban, ahol mire vége lett a vacsorának, már éjfél is elmúlt, így nagy ünneplésről nem lehetett szó, ugyanis hajnali ötkor indulni kellett a repülőtérre.

A Képes Sportban megjelent az anyag, a tudósítást kiegészítő fotóösszeállításnak azóta szinte szállóigévé vált címe lett: „Ihaj-Csuhay, sosem esünk ki! Így van, a Videoton feledhetetlen mérkőzéseket játszva, izgalmas csatákat vívva, szédületes meneteléssel a Dukla Praha, a PSG, a Partizan Beograd, a Manchester United és a Zseljeznicsar kiejtésével bekerült az UEFA-kupa döntőjébe,amelyben a Real Madriddal találkozott. Az azonban egy másik történet, mint ahogyan az is: 35 esztendeje várunk arra, hogy egy magyar csapat európai sorozat fináléjába jusson.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"