Maradona a taktikához mit sem ért, de így is csodákra képes – itt a bizonyíték

2018. november 29.

A Dorados de Sinaloa telt ház előtt fogadja riválisát.

Diego Maradonát pedig heves reklamálása után elküldik a kispadról. „Most jön a Maradona-show” – halljuk a kommentátort.

Az argentin tréner integet, csapkod, mondja a magáét, majd a közönséggel megtapsoltatja a játékvezetőt, végül díszkísérettel az öltöző felé veszi az irányt, néhány pacsit még kiosztva a szerencsésebb drukkereknek.

„Szóltam a negyedik játékvezetőnek, hogy könyöklés volt. Betörhették volna a fejét! A San Luis edzője azt mondta, fogjam be. Mondom: »Tényleg? Tudod te, hány meccset játszottam? És te? Akkor is igazolványra van szükséged, ha hazamész, szemétláda!«” – csap hevesen az asztal szélére.

„Jó ember vagyok... – hallatszik a jelenetekre vágott önértékelés Maradonától – De nem vagyok tökéletes. Senki sem az. Néha olyan dolgokkal szembesülök, amiket nem értek. De a futballban – nem félek semmitől.”

A Maradona Mexikóban (Maradona en Sinaloa) első három perce remekül alapozza meg mindazt, amit a minisorozat hét epizódjától várhat az ember, s nem is kell csalódnunk az Angus Macqueen rendezte szériában. „Egyszerűen túl őrülten hangzott, hogy igaz legyen. Maradona, az egykori kokainfüggő a világ kokainfővárosában?”

A FŐCÍMDAL

Ám Maradona valóban nem csak nyaralni érkezett a mexikói másodosztály sereghajtójához. Az egykori futballklasszis, aki edzőként adós maradt a kiugró eredményekkel, gyermeki lelkesedéssel veti magát a munkába. S ennél jobb jelzőt nem is találhatnánk a tevékenységére. A sorozat ízig-vérig visszaadja, hogy Maradona mind a mai napig milyen szenvedélyes futballőrült. Olyan, mint egy kisgyermek, amikor a karácsonyfa alatti ajándékok bontásának kezdhet. S mondani sem kell, a szabályok – hozzák azokat akár a helyi szövetségben, akár a saját klubvezetői – is pont annyira érdeklik, mint a szülői intelem a fa alá vetődő gyermeket.

Az öntörvényűség nem, a lelkesedés viszont a teljes csapatra átragad. Maradona a futballisten. Dél-, sőt egész Latin-Amerikában mindenképpen. S mint ilyen, minden tanácsát, minden szavát isszák a Dorados futballistái. Nincs mágikus taktikai értekezlet, hosszas videoelemzés. Mágnestáblát szinte nem is látni Maradona környékén – ha mégis, akkor az a másodedzője, a több évtizedes jó barát, egykori válogatottbeli csapattárs, az 1986-os világbajnok argentin együttes második számú kapusa,Luis Islas kezeinél van.

Bár általában a kapusokat tartják flúgosnak a futballvilágban, itt Islas a józanabb hang. Persze Maradona esetében ebben semmi meglepő sincs. Az exkapus az, aki az eltiltások és kiborulások idején Maradona helyett a sajtótájékoztatókon is megszólal – jut neki bőven ebből a szerepből is. Tegye fel a kezét, akit meglep!

A Dorados szárnyalni kezd, olyannyira, hogy az argentin érkezése előtt még az idényben nyeretlen és utolsó helyen álló együttes bejut az őszi idény döntőjébe. Aztán tavasszal – Maradona némi tékozlása és orvosi kezelése után – megismétli a bravúrt. Pechjére a feljutásért viszont nem játszhat. A mexikói másodosztály kiírása szerint a szuperdöntőben az Apertura és a Clausura győztesei mérkőzhetnek meg ezért. S mivel mindkét kiírást az Atlético San Luisszal szemben veszíti el a sinaloai csapat, nincs ok külön még egy meccs lejátszására.

Mindez a nyers sporteredmény. Az út – ahogyan a Dorados Maradona vezetésével eljut ideáig – a sorozaton keresztül tárul fel előttünk.

„Büszke vagyok, hogy segíthetek nekik mindennap jobbá válni” – mondja Maradona arról, miért vállalta el a munkát a Doradosnál. Az argentin tudja,„itt nincsenek klasszisok, itt dolgos futballisták vannak”, akiknek legfőképpen a hozzáállásán tud még javítani. Ez pedig középtávon a mérkőzéseken nyújtott teljesítményen is meglátszik. Maradona szellemiségétől, aki edzés közben, az öltözőben, de a kispadon is képes bármikor táncra kelni és dalolni, mintha mázsás súlyoktól szabadulnának meg a futballistái.

Maradona anélkül, hogy egyszer is látnánk mélyen taktikázni (az emberben hamar kialakul az az érzet, hogy nem is tud, s épp ezért volt képtelen a labdarúgás élvonalában maradandót alkotni a kispadról), olyan nagybetűs CSAPATOT alakít ki a finoman szólva is középszerű játékosaiból, amilyet ritkán látni. Nemcsak a tévében, összességében a világfutball históriás könyveit lapozgatva is. Ez az ő isteni képessége: a közösségteremtő ereje.

A játékosok pillanatok alatt szinte apjukká fogadják a legendát, aki szintén családjaként hivatkozik nemegyszer a futballistáira. Így történik ez, amikor a születésnapján a tortájába nyomják a képét, így van ez, amikor közös nótákat tanulnak, és amikor Maradona törve-zúzva robban be az öltözőbe, csalást kiáltva. Maradona – ha kell – egyesével ül le beszélgetni a nehéz helyzetből érkező játékosaival, akik ettől rögvest elhiszik, hogyLionel Messit is levennék a pályáról. S ha ez nem is igaz, arra bőven elég, hogy a mexikói másodosztályban fellelhető ellenfelek többségét felülmúlják – azonos képességek mellett is.

Maradonáról gyorsan kiderül, igazi latin-amerikaiként, a család számára a legfontosabb (a futball csak majdnem olyan fontos). A legsanyarúbb körülmények közül érkezők fizetését pedig azonnal megemelteti, hogy többet adhassanak haza.

A játékosok egy részét elkísérhetjük a szüleikhez is. Egyszerű, kétkezi munkából élő embereket látunk, akiket sokszor a helyi maffia tart rettegésben. A védelmi pénzek fizetése pedig több forrást visz el, mint amire a legtöbb helybélinek lehetősége van. Van olyan játékos, aki a saját háza előtt kitört bandaháborúról mutat felvételeket, egy másik arról mesél, hány és hány barátját vesztette el a drog miatt – ha nincs a futball, talán már ő sem élne. A Sinaloa környéki helyzetről sokat elmond: több ott dolgozó újságíró halt meg az elmúlt évtizedben, mint például szíriai tudósító. Maradona viszont szent és sérthetetlen.

No persze nem az ellenfél szurkolói számára, akik újra és újra megtalálják, kihasználva legnagyobb gyengeségét: a hergelhetőségét.

A sorozat már-már ikonikus pillanata, amikor Maradonát az első, elvesztett döntő megbosszulásáról kérdezik, amikor újra a San Luis ellen kell megmérkőzniük. „A futballban nincs helye bosszúnak, ez csak játék– hangzik a válasz. Pillanatokkal később az öltözőben látjuk, ahogy teli torokból üvölti: –Eljött a bosszú ideje!”

A helyi rádióműsor vezetői újra és újra meghökkennek, mennyire elszámolták magukat, amikor holmi PR-fogásként kezelték Maradona esetleges kinevezését. És a drukkerek is csakhamar teljes ámulatba esnek attól a hatástól, amit az argentin mester kifejt a csapatukra. S még akkor is úgy éltetik, mintha világbajnoki címet nyerne, amikor a kulcsfontosságú őszi elődöntő első mérkőzésén újfent kiállíttatja magát. Maradona a szabadszájúságából nem enged. A fináléban aztán az anyját felváltva szidó drukkereknek is nekiesik. Előbb csak – a nemzetközi, egyezményesnek tekinthető jelekkel – mutogat, majd a stadionból kifelé menet neki is ugrik az őt ócsároló tömegnek. 58 évét, egészségügyi problémáit megszégyenítő módon alig lehet elrángatni.

Miközben a Maradona Mexikóban újra és újra egy fiesztába csap át, a drámát sem nélkülözi. Talán minden jelenet közül az a legmegrendítőbb, amikor a Dorados sajtósának kérdésére Maradona picit megáll, leül, és mesélni kezd arról, miként ébredt rá a kilencvenes években arra, le kell tennie a drogot, különben az egész családja belerokkan.

Maradonának több rendkívül emberi pillanata is akad. Van, amikor szerelmi ügyeiről mesél, „Én vagyok az utolsó igazi romantikus ezen a világon”. S van, amikor a beteg kisfiáról és arról, mekkora erőt ad számára az, amikor azt látja, jobban van a gyermek.

Akinek az All or Nothing: Manchester CityPep Guardiolával kissé száraz(érdekesség, Guardiola pályafutása végén játékosként szintén megfordult a Doradosnál, a sorozatban meg is szólal – a szerk.), annak szól Maradona sinaloai kalandja. A Maradona Mexikóban az a futballdoku, amelyben a futball szakmai része tökéletesen sokadlagos. A legfontosabb Diego Armando Maradona – az ember és az ő lélektana.

Arról, hogy Maradona személyének egy futballöltözőben micsoda közösségformáló ereje van, mindent elmond: a játékosai könnyek között fogadják a hírt, hogy az évad végén – egészségügyi okokra hivatkozva – távozik az „apjuk”. Távozik a futballistenük. A klubelnök csüggedten veszi tudomásul a helyzetet, a sorozat záró jeleneteiben pedig kijelenti: „Minden nehézséggel együtt újra belevágnék.”

S a nézőnek ugyanez az érzése támad a sorozattal kapcsolatban.