Mindörökké ifjan – Bodnár Zalán nekrológja Diego Maradonáról

A súlyos léptű, nehéz mozgású férfi botra támaszkodik, maga után húzza ormótlan testét. Meglát a földön egy teniszlabdát. Krisztus tizennégy stációs keresztútja semmiség ahhoz képest, amilyen erőfeszítést kell tennie, hogy elvonszolja magát odáig. De odaér, ballal felpörgeti magának a földről, és dekázni kezd vele. Úgy dekázik, hogy az angyalok mosolyognak tőle az égben. Szuszog, kínlódik, szenved, de néhány pillanatra sikerül előcsalogatnia magából az egyszervolt zsenit. Nem örömjáték ez már, hanem keserves harc. Elfogy a szusz, még nem esik le a labda, de abba kell hagynia.

Nem számít.

Megcsinálta: győzött.

Paolo Sorrentino 2015-ös, egy szanatóriumba oltott svájci luxusüdülőben játszódó, Ifjúság című filmjében látható a jelenet, a kövér mellékszereplő pedig – noha egyszer sem mondják ki – nem lehet más, mint Maradona.

Nem azért ezzel kezdtem, mert így emlékszünk majd rá, öregen, kövéren, szinte emberi roncsként. Ellenkezőleg, ez a jelenetsor a Maradona-lét tökéletes metaforája. Az örök bajnoké. Aki az élet legmélyebb gödréből is ki tudott mászni, mindig újra tudott kezdeni, mindig feltalálta magát.

Mint amikor nem lehetett más választása, mint hogy kézzel üti be a labdát az angolok kapujába. Mint amikor fel kellett dolgoznia, hogy lemarad az 1978-as hazai vb-győzelemről csak azért, mert a szövetségi kapitány szerint 17 évesen még túl fiatal hozzá, pedig mindenki tudja, hogy ott lett volna a helye. Mint amikor el kellett játszania a bűnbak szerepét az 1982-es vb kudarca után, mert kiállították a brazilok ellen. Amikor fel kellett épülnie barcelonai horrorsérüléséből, amikor a „bilbaói mészáros”, Andoni Goikoetxea szanaszét törte a lábát. Amikor fel fel kellett dolgoznia a vereséget a római vb-döntőben. És talpra állni azután, hogy pályafutása utolsó vb-meccse úgy zárul, hogy egy fehér ruhás nő doppingvizsgálatra viszi...

Mindenhonnan visszajött, mindent túlélt, azt is, amikor 2004 áprilisában szívrohammal vitték be a Buenos Aires-i argentin-svájci klinikára, és több tízezer rajongója őrködött és imádkozott hetekig a kórház körül.

Csak 2020-at nem élte túl, ezt a borzalmas esztendőt.

Nekem sok mindenben az első volt az életemben.

Játszott az első vb-meccsen, amelyet láttam (Argentína–Kamerun, 1990). Az első vb-döntőben, amelyet megnézhettem (NSZK–Argentína, 1990). Bajnok lett az első olasz bajnokság végén, amelyet figyelemmel követtem (Napoli, 1990). Pályán volt az első BEK-meccsen, amelyre emlékszem (Újpest–Napoli, 1990).

Bár a csillaga már kissé hanyatlóban volt, amikor futballöntudatomra ébredtem, a belőle, a tekintetéből, a testtartásából, a Maradona-mivoltából áradó energia alól képtelenség volt kivonnia magát bárkinek, aki akkoriban futballt nézett. Annyira megbabonázó jelenség volt, hogy csöppet sem lehet csodálni, vallást is alapítottak az ő tiszteletére. Csak szakrális áhítattal lehet őt imádni, ahogy Nápolyban a mai napig teszik, a délolasz városban ennyi évtized múltán is lehet Maradona-oltárokkal találkozni, és ha olykor felbukkant a városban, valósággal megállt az élet. Ismerve az ottani mentalitást, el sem tudom képzelni, milyen mértékű gyász borul a térségre, a Vezúv összes hamuja kevés ahhoz, amennyit most a fejükre szórnak keservükben az emberek.

A futball világában keringő milliónyi sztori, anekdota közül az alábbi a kedvencem: az 1990-es világbajnokság elődöntőjében Olaszország–Argentína mérkőzést rendeztek – éppen Nápolyban. Az isteni Diego pedig a meccs előtti napon bement az egyik nápolyi rádióba, és az adásban az olaszok ellen hangolta a nápolyiakat, természetesen kiemelve, hogy az északolaszok mennyire lenézik őket, és most itt az alkalom, hogy bosszút álljanak. Az eredmény pedig a világ legbizarrabb jelensége lett: az olasz–argentin vb-elődöntőn Nápolyban a San Paolo Stadionban a szurkolók nagy többsége az argentinoknak szurkolt, ők is jutottak be a döntőbe. Erre csak Maradona volt képes, így tűzbe hozni az embereket. Nem született még olyan ember, aki meg tud engem győzni arról, hogy nem Maradona volt minden idők legnagyobb futballistája.

A fentebb említett Ifjúság című filmben a Maradona-alakmás esténként kiül az üdülő erkélyére, kidülledő szemmel nézi a pázsitot és a mozdulatlan felszínű úszómedencét. De nem azt látja, hanem egy sorfalat, amely előtt nekifut a szabadrúgásnak egy göndör, kócos hajú ifjú, hosszanti kék-fehér csíkos mezben, 10-es számmal a hátán. Talán úgy gondolja, ott, az eldugott kis svájci intézményben, ahol arabok, japánok, amerikaiak és mindenféle népek keverednek, senki sem tudja, ki ő, ki volt a múltban. De amikor egy kisfiú ügyesen hegedül bal kézzel, szerényen megjegyzi, ő is „ballal volt jó” egykoron. Együtt érzőn néznek rá, és azt mondják neki, „tudjuk”. Úgy mondják ezt, mintha azt jelentené: ezt mindenki tudja.

Mindenki ezen a bolygón.