Minden jó, ha vége jó – az uruguayi Mundialito megvalósításának az útja

Uruguay mert merészet álmodni, amikor a függetlenségének 100. évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezések mellé megszerezte az 1930-as labdarúgó-világbajnokság megrendezésének jogát, amelyet aztán a hazaiak nyertek az örök rivális Argentína legyőzésével, és elsőként hirdették őket hivatalosan is vb-győzteseknek (noha az uruk már ezt megelőzően kétszeres világbajnoknak tartották magukat a korábbi két olimpiai győzelmük okán).

A világ figyelmének Montevideóra irányításával próbálkozott Uruguay akkor is, amikor az országot 1973 és 1985 között uraló diktatúra kitalálta, hogy az első vb színhelyén rendezzenek az összes addigi győztes részvételével egy minitornát a Copa de Oro elnyeréséért, s ezt a FIFA Joao Havelange vezetésével támogatta (a brazil sportvezető az 1974-ben történt elnökké választását nem kis részben a Penarol elnökének, Washington Cataldinak köszönhette).

Az eseményre mindenképpen 1980-ban kellett sort keríteni, mivel akkor szándékoztak megemlékezni az 50 évvel korábban Montevideóban lezajlott első világbajnokságra. Ám pontban a félévszázados évforduló napján nem indult el útjára a labda, noha márciusban annak rendje és módja szerint megtartották a csoportbeosztás sorsolását. Olaszország és Brazília már ekkor jelezte, hogy a júniusinál későbbi időpontot tartana számára elfogadhatónak, míg a Mundialito vészesen az esztendő végére csúszott. Emellett az angol válogatottal nem számolhattak, mivel a szigetországi szövetség (FA) kijelentette, hogy neki az év utolsó napjai sem megfelelőek egy tengerentúli kiránduláshoz, mivel a labdarúgó-bajnokság küzdelmei karácsonykor és az új esztendő napjaiban is zajlanak, ezzel le is mondták a részvételt. Az 1974-es és az 1978-as vb-n döntőt játszó, de aranyat sosem nyerő Hollandiát azonban meg lehetett győzni, hogy „beugróként” vállalja a szereplést Anglia helyett.

Szakmailag is sok kétség merült fel a torna várható értékét illetően, mivel a résztvevők közül Olaszország a frissen botrányhőssé váló Paolo Rossi, míg Hollandia a válogatottságot lemondó Johan Cruyff nélkül vágott bele a nagy kalandba, még talán az NSZK kerete volt teljesnek mondható. A dél-amerikai csapatok viszont nem akartak csalódást okozni. Brazília az előző vb sztárjai (például Batista vagy Cerezo) mellett elhozta Juniort és Sócratest, ők két évvel később játékukkal meggyőzték a világot, hogy a brazil válogatott továbbra is a jogo bonito útját járja, bár az olaszok Spanyolországban elütötték őket a végső győzelemtől. Argentína a Japánban megnyert 1979-es ifjúsági vb felfedezettjeiből mutatott új arcokat, bár Maradona neve már akkor sem volt ismeretlen…

Hogy még tovább gyűljenek a gond ráncai Yamandú Flangininak, a hazai szövetség elnökének arcára, arról két további, a Mundialitóra nagy hatással bíró esemény gondoskodott: egy politikai és egy pénzügyi vihar zavarta meg a délszaki nyár nagy álmait.

Az országot 1976 óta vezető, a katonaság által támogatott Aparicio Méndez elnököt 1980 november végén egy, a reformtörekvéseknek is utat engedő népszavazás eredménye keserítette el. Hatalmának megerősítése helyett Uruguay népe a demokráciához való visszatérésre voksolt (ennek eredményeként 1981-ben a szintén a diktatúrához köthető Gregorio Álvarez tábornok váltotta székében). Az egyelőre csupán erkölcsi vereséget Méndez a Mundialito sikerével óhajtotta ellensúlyozni. Ezért mindent bevetett a junta: külön indulók születtek a válogatott buzdítására, a rádió és a tv naponta többször játszotta ezeket, a torna népszerűsítésében semmilyen ár nem számított. Az már más lapra tartozik, hogy a brazilok elleni döntő után a szurkolók, bár nem feledkeztek meg a győztes uruguayi válogatott diadalittas ünnepléséről, a nóta utolsó sorát („szeretet, béke és szabadság”) kissé átértelmezték, s az öreg stadion egyfajta rendszerellenes tüntetés helyszínévé vált – a nép hangját még a helyi katonazenekar harsány csinnadrattája sem tudta elnyomni. Az emberek egy hónapon belül kétszer is nemet mondtak a diktatúrára, mely kevésbé tűnt masszívnak, mint a szomszédos Argentínában lévő, amely ugyancsak egy világesemény, az 1978-as vb megrendezésével (és megnyerésével) vélte legitimálni hatalmát.

Voltaképpen költői, hogy semmilyen ár nem számított a Mundialito megvalósításában. Az átmeneti gazdasági felendülés mellett is hatalmas próbatételnek érezte Uruguay a torna kiadásainak fedezését. A torna szervezőbizottsága elnyerte az amerikai Henry Kissinger támogatását is (ő már a két évvel korábbi vb-t is segítette), míg az argentinoktól logisztikai és biztonsági kérdésekben kapott hasznos tanácsokat.

A költségek előteremtésének kézenfekvő módja a tv-közvetítések jogainak értékesítésében rejlett. A legtöbb pénzzel ilyen futballesemények közvetítésébe rendszerint az Eurovízió és az Iberoamerikai Televíziók Szervezete, az OTI szállt be. Csakhogy ezek nem láttak a Mundialitóban akkora fantáziát, hogy komoly összegekre licitáljanak. Az általuk kínált összeg kevésnek bizonyult, mivel szinte az ismeretlenség homályából lépett elő egy cég, a hűtőszekrény-iparban utazó görög Angelo Vulgarisz és Fertisz által birtokolt Strasad.

Vulgarisz már 1979 januárjában részesedést szerzett uruguayi televíziós jogokban. Az Uruguayban élő görög támogató ajánlata a duplája volt annak, amit a nagy vetélytársak letenni szándékoztak. Az AUF egy pillanatig nem hezitált, megértette, hogy a Strasad 3 250 000 dollárjából (akkori árfolyamon 227 500 000 peseta) nemcsak a torna költségeit állhatják, de nyereség esetén a rossz anyagi helyzetben lévő helyi klubok között is lesz mit szétosztani.

Az Eurovízió és az OTI szabálytalanságot kiáltott. Tény, hogy versenytárgyalás nem volt; de tény az is, amire a helyi szervezők hivatkoztak: a vb-k esetében sem írt ki a FIFA versenytárgyalást a közvetítési jogok elnyerésére. Ők pedig a legjobb ajánlatot fogadták el. Arról Montevideóban hallgattak, hogy sikerült nyélbe ütniük a dolgot. A korábban már említett Cataldi (aki a politikai kabinet tagja is volt) személyesen járt szerte a világban támogatókat találni, amikor Madridban bemutatták neki Vulgariszt, aki rögtön komoly pénzügyi garanciákat mutatott fel.

A bökkenő csak az volt, hogy a két nagy rivális akár meg is foszthatta volna Uruguayt az 1982-es tv-közvetítésektől, hiszen azok jogait ők birtokolták. A jóval később kábítószer-kereskedelem miatt börtönbe került Vulgarisz itt még észnél volt. Amikor a rossz hírrel felhívta Cataldit, ő rögtön a FIFA berkeiben kezdett tárgyalásokba, és megtalálta Artemio Franchit. Az olasz sportvezető bemutatta Cataldit és Vulgariszt Silvio Berlusconinak, a Canale 5 tulajdonosának, aki a várható haszon egy részének reményében máris gondoskodott róla, hogy 43 ország bejelentkezzen a tv-közvetítések lehetőségéért.

Az üzleti és sportdiplomácia tehát, még ha az utolsó pillanatokban is, megsegítette Uruguayt, s a történelem első Mundialitóját milliók láthatták a tévében, bár sokaknak csak fekete-fehér adás jutott. Másoknak – mint az akkori magyar futballrajongóknak – a jugoszláv televízió adása vitte el az élményt, és láthatták még szakáll nélkül játszani Sócratest vagy elbukni Maradonát Montevideóban.

A végszó? Minden jó lett, ahogy a dráma címe sugallta. A két csoportgyőztes által vívott döntőben Uruguay Barrios és Victorino, illetve Sócrates góljaival 2–1-re megverte Brazíliát 71 125 néző előtt a patinás Estadio Centenarióban.

A torna nyereséggel és komolyabb bonyodalmak nélkül lezajlott, az európai válogatottak leszereplésével pedig reményt csillantott meg Dél-Amerika csapatai előtt a spanyolországi vb előtt. Ám Uruguay nélkül, mivel fél évvel később kikapott selejtezőcsoportjában Perutól, és egymás után másodszor is távol maradt a világbajnokságtól. Keserűségére nem jelentett vigaszt az sem, hogy 1982-ben egyetlen latin-amerikai ország sem képviselte földrészét már az elődöntőkben sem…

Miben bízhatnak hát? Ha 2030-ban nem Dél-Amerika kapja meg a vb rendezésének jogát, egy centenáriumi Mundialitót rendeznének, immár nem csupán hat csapat részvételével.