Don Diego csikóbőrös kulacsa – Maradona és Magyarország

Bár egy kissé ízléstelen médiahack miatt sokan a mai napig azt hiszik, Diego Maradona magyar származású (lásd: keretes írásunk), a futballtörténelem talán legnagyobb játékosa valójában csak annyira kötődik hazánkhoz, hogy hatszor pályára lépett magyar csapat ellen.
Az elsőt bizonyára a tavaly november 25-én bekövetkezett halála napjáig nem felejtette el az argentin csillag: 1977. február 27-én ellenünk mutatkozott be a válogatottban – miként csaknem három évtizeddel később, 2005-ben nagy utódja, Lionel Messi. Ám Maradona nem Budapesten, hanem szülővárosában, Buenos Airesben, ahol Baróti Lajos csapata dél-amerikai túrája utolsó mérkőzését játszotta. Mexikóból 24 órás (!) repülőút végén érkezett meg a magyar csapat az argentin főváros fullasztó hőségébe, s a trópusi zivatarban nagyon sima, 5–1-es vereséget szenvedett César Luis Menotti együttesétől. A 47. percben már 5–0-ra vezettek a hazaiak, a 61. percben szépített Zombori Sándor, majd a következő percben Leopoldo Luque helyén pályára lépett a 16 éves ifjú tehetség.

A történelmi pillanatról a magyar újságolvasók nem szerezhettek tudomást, ugyanis egyik napilapunk sem tudósított a mérkőzésről, az eredményről is úgy értesülhettünk, hogy négy nappal később az MTI-nek beszámolt a túráról Baróti kapitány. Szabó Sándor 1989-es Maradona című könyvében Zombori Sándor így emlékezett vissza Maradona bemutatkozására: „Bejött, és bár én – amint társaim is – inkább a hőséggel és a nulla öttel voltam elfoglalva, azért az szemet szúrt, micsoda lendülettel veti magát a küzdelembe. Robbanékonyan, bár szerintem kicsit szelesen futkározott. Hallatlanul precízen szelídítette meg a labdát, és nagyon ügyelt arra, hogy társaihoz továbbítsa. Nem lehetett mindegy neki, miként teszi le a névjegyét .”

Maradona úgy emlékezett vissza a tűzkeresztségére, hogy Menotti két nappal a meccs előtt szólt neki, a magyarok ellen be fogja állítani, de a szülein kívül senkinek sem mondhatja el, még a barátnőjének sem. Egy évtizeddel később is pontosan emlékezett arra, milyen sorrendben ültek a kispadon, és arra is, ahogy Menotti – így, magázva – azt mondta neki: „Menjen, fiam, melegítsen!”   Még aznap este megnézte felvételről a mérkőzést, és elmondta: „Kaptam egyet az egyik magyar védőtől, amit ott, a pályán nem is éreztem. A tévében látva az esetet, sokkal jobban fájt a rúgás...”

A második találkozóra három évvel később, 1980. január 28-án került sor, amikor is a Közép- és Dél-Amerikában túrázó, egy hónap alatt tizenkét meccset játszó, Friedmanszky Zoltán által irányított, 12 ferencvárosi, két-két tatabányai, csepeli és dunaújvárosi labdarúgót felvonultató NB I-es ligaválogatottat Buenos Airesben fogadta az Argentinos Juniors. A mérkőzés 2–2-es döntetlent hozott, a hazaiak mindkét gólját Maradona szerezte (21. és 65. perc), de a büntetőjét hárította Kakas László. A magyarok góljait Ebedli Zoltán és Szokolai László szerezte. A döntetlent követően tizenegyespárbajra került sor, amely majdnem másnap reggelig tartott, de végül az argentinok nyertek 13–12-re. Sajtótörténeti érdekesség, hogy a Népsport a Buenos Aires-i ellenfelet a mérkőzés beharangozójában „Junior Argentínának”, a meccstudósításban „Argentin utánpótlásnak” nevezte – urambocsá', úgy fest, mintha Budapesten nem tudták volna, hogy az Argentinos Juniors egy klubcsapat neve...

Még nagyobb a homály Maradona és a magyarok kapcsolatának következő epizódja, az 1981-es Argentinos Juniors–Magyarország mérkőzés körül. Aki Szabó Sándor Maradona-könyve alapján igyekszik tájékozódni, könnyen tévútra keveredhet. Abban ugyanis az áll: 1982-ben volt a mérkőzés a Boca Juniors ellen a La Bombonerában, ahol Maradona a Boca kék-sárga színeit viselte, és a végeredmény 2–2 lett. Nos, egyik adat sem stimmel: a meccset 1981. február 15-én rendezték, nem a Boca stadionjában, hanem Mar del Platában, az ellenfél nem a sárga-kék mezes Boca Juniors, hanem a fehér mezes Argentinos Juniors volt, a végeredmény pedig 1–1 lett. A Mészöly Kálmán szövetségi kapitány vezette válogatott Nyilasi Tibor 12. percben szerzett góljával jutott vezetéshez, az argentinoktól Pedro Morel egyenlített. Három mozzanat miatt emlékezetes a találkozó: ez volt Maradona utolsó meccse nevelőegyesületében, öt nappal később aláírt a Bocához (ezt már tudni lehetett a mérkőzés előtt, a 80 ezer néző el is búcsúztatta Diegót); Garaba Imre állítólag olyan jól fogta a kibontakozó világklasszist, hogy el is nevezték „Maradona-ölőnek”; a kezdőrúgás előtt Maradona a mieink csapatkapitányától, Zombori Sándortól csikóbőrös kulacsot kapott ajándékba, amelyre legalább olyan csodálattal tekintett, mint amikor 2005-ben a Budapestre érkező Real Madrid brazil sztárja, Roberto Carlos a sajtótájékoztatón egy magyar újságírótól Öcsi bácsi kedvenc magyar nótáit kapta ajándékba – magnókazettán...


Negyedszer már tétmeccsen akadt össze Maradona a magyarokkal, az 1982-es spanyolországi világbajnokság második csoportmeccsén, Alicantéban. Mivel az argentinok az első meccset elbukták 1–0-ra a belgák ellen, mi viszont 10–1-re legyőztük Salvadort, a dél-amerikaiak győzelmi kényszerben és meglehetősen nagy arroganciával léptek pályára, majd erőt demonstráló 4–1-es győzelmet arattak. Két gólt is Maradona szerzett, a 29. és az 57. percben is megadásra késztette Mészáros Ferenc kapust.  „Fontosságának teljes tudatában lépett pályára  – fogalmazott Sallai Sándor, aki 22 évesen azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy fogja Maradonát. – Már az első percekben láttam, hogy nincs mentség. Ha közel mentem hozzá, azonnal rám fordult, és elment mellettem, mint egy gyík. Ha helyet adtam neki, hogy szemből vezesse rám a labdát, akkor vagy kényszerítőre lerakta valamelyik társához, és már ment is lyukra, vagy egyszerűen megkerülős csellel hagyott ott.” Sallait ezután pályafutása végéig elkísérte a gúnyolódás a lelátókról, hogy „Vigyázz, Sallai, jön a Maradona!”,  holott neki azon a meccsen az edzői utasítás szerint csak a félpályáig kellett követnie az ördöngös argentint, amolyan elővédként, majd a Martos Győző, Bálint László, Garaba Imre alkotta triónak kellett volna hatástalanítani, ha Sallain túljut – de erre senkinek sem volt esélye aznap, Garabát sem nevezte többé senki „Maradona-ölőnek”.

Utoljára pedig a Napoli játékosaként futott össze Maradona a magyarokkal az 1990–1991-es BEK-sorozat első fordulójában. Az Újpest elleni párharc első, nápolyi meccsén nem tündökölt, de két góllal azért hozzájárult az olasz bajnok 3–0-s győzelméhez. Egyébként is hátsérüléssel bajlódott, elterjedt, hogy a lefutottnak tetsző párharc visszavágójára el sem utazik Budapestre, ám végtelenül profiként viselkedett (még egy magyar diáklány testvérpárnak is interjút adott a Novotel Hotelben), és megajándékozta a Megyeri úti közönséget a játékával. Mert miután a 35. percben már 2–0-ra, összesítésben 5–0-ra vezetett a Napoli, a mérkőzés átalakult egyfajta „Maradona-áhítattá”.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Magyarországon járt, és ez ugyanolyan kellemes emlék maradt neki, mint a magyarok ellen játszott összes többi mérkőzése.

(VÉGE)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 6-i lapszámában jelent meg.)