Tizennégy évesen az Erzsébetvárosi Atlétikai Club (EAC) középcsatáraként villantotta meg tudását, majd 1915 nyarán a Vasas akkori intézője, Reiner Sándor figyelt fel az ifjú tehetségre, s habozás nélkül csapatához hívta. Az angyalföldi piros-kék együttesben csak rövid ideig játszott, a nézőket ámulatba ejtő játékost ugyanis 1917-ben leigazolta Brüll Alfréd, az MTK klubelnöke. Brüll és az MTK valóban a szárnyai alá vette: jó példa erre az első világháború és az azt követő nélkülözések ideje, amikor Orth családja a klubtól rendszeresen kapott lisztet, cukrot és szenet. Mivel ebben az időben még nem létezett a profizmus, a klubcsapatok nem fizettek játékosaiknak, így a civil szférában kellett elhelyezkedniük, Orth György az érettségi vizsga után banktisztviselő lett. Az MTK angol edzője, Jimmy Hogan kifejezetten kedvelte a fiút, hiszen neki az ideális futballista kétlábas volt, Orth pedig megfelelt ennek a követelménynek, ráadásul angolul is jól beszélt.
Az MTK felnőttcsapatában 1917. október 4-én mutatkozott be az Újpest ellen, s a 6:1-es győzelemből ugyan nem vette ki góllal a részét, de a következő mérkőzésen, éppen korábbi csapata, a Vasas ellen már betalált. 1918-ban az év labdarúgójának választották meg, s 17 esztendősen már Schlosser Imréhez kezdték hasonlítani. Az MTK-val 1917 és 1924 között sorozatban nyolcszor nyert bajnokságot, s három alkalommal lett gólkirály. A válogatott mezét 1917 őszén ölthette először magára Ausztria ellen. Tíz év alatt 32-szer szerepelt a nemzeti tizenegyben és 13 gólt szerzett. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy valamennyi poszton megfordult – hátvédként, fedezetként, csatárként, sőt egy alkalommal a sérült Zsák Károly kapus szerepét is átvette. 1921. november 6-án Svédország ellen mesterhármast ért el, a 4:2-re végződő találkozó negyedik magyar gólját éppen Schlosser lőtte. Az 1924-es párizsi olimpián is szerepelt a válogatottban.
Aztán 1925 szeptemberében az MTK színeiben tündökölt Bécsben, ám a Wiener Amateur-SV egyik védője, a durvaságáról ismert Johann „Hans” Tandler úgy lerúgta, hogy Orth térde kifordult, és a súlyos sérülés kettétörte a karrierjét. Csak egy évvel később tudott visszatérni a pályára, de korábbi csillogó játékát már nem volt képes felidézni. Talán csak egyszer: 1927 nyarán a még mindig csupán 26 éves játékos a Franciaország ellen 13:1-re megnyert mérkőzésen szerzett két gólt és adott több gólpasszt. Utoljára az év végén húzta fel a címeres mezt Csehszlovákia ellen. Hiába próbált játékvezetőnek jelentkezni, a bírói testület elutasította. Aztán 1929 elején visszatért a pályára, de a Budai 33 csapatában nem ment neki úgy a játék, ahogyan szerette volna, s 28 évesen felhagyott a futballal.
Mindenképpen tréner – ahogyan ő fogalmazott, „futballtanító” – akart lenni, és persze sokan a magyar válogatott kapitányaként látták volna legszívesebben, de az MLSZ-től nem kapott felkérést. Külföldről azonban volt ajánlata, és hamarosan el is indult Dél-Amerika felé. Az Orcoma nevű hajón vágott neki az útnak és a chilei Valparaíso városánál szállt partra. Innen a fővárosba, Santiagóba indult, ahol tárgyalásokat folytatott a chilei labdarúgó-válogatott vezetéséről. Bárhol is járt a latin-amerikai országban, nagy népszerűségnek örvendett, hatalmas tisztelet övezte, mindenütt a legszívélyesebb fogadtatásban részesült. Alaposan megismerte a chilei játékosok stílusát, technikáját, testi erejét, szokásait, így sikerült ütőképes csapatot összeállítania.
Ezalatt Európában a francia Jules Rimet vezette FIFA lázasan dolgozott az első labdarúgó-világbajnokság megvalósításán, amelynek Uruguay lett a házigazdája. Az európai országok ugyan elismerték és tisztelték Uruguayt, de többségük bojkottálta a világbajnokságot. Anglia, a futball anyaországa tiltakozásképpen 1928-ban ki is lépett a FIFA-ból, a többi nemzet pedig a hatalmas távolságra és a túl drága utazásra hivatkozva mondta le a részvételt. Az amerikai kontinens országai viszont – Egyesült Államok, Mexikó, Argentína, Brazília, Bolívia, Uruguay, Peru, Paraguay és az Orth György vezette Chile – vállalták a játékot az 1930-as tornán. A futballtörténelem első világbajnokságán végül négy európai nemzet – Franciaország, Belgium, Jugoszlávia és a több magyar játékost felvonultató Románia – vett csak részt.
A 13 válogatottat négy csoportba sorolták, amelyek közül csupán az elsőben szerepelt négy együttes, azonban minden csoportból csak az első juthatott tovább. A magyar „futballtanító” vezette chilei gárda éppen a négy csapatot számláló csoportba került Mexikóval, Franciaországgal és Argentínával. Chile 1930. július 16-án mutatkozott be Mexikó ellen, s igen gyorsan láthatóvá vált Orth munkájának eredménye: Carlos Vidal a 3. percben megszerezte a vezetést. A meglepett és kissé megzavarodott mexikóiak nem tudták felvenni a ritmust, öngólt szereztek Manuel Rosas révén, majd a 65. percben Vidal ismét betalált. A 3:0-s siker után Orth csapatának a franciákkal kellett megküzdenie, akik szintén három góllal múlták felül Mexikót. Ezen a meccsen már nehezebb dolguk volt a chileieknek, de Guillermo Subiabre 65. percben jegyzett góljával 1:0-ra győztek. A magyar kapitány elégedett lehetett együttesével, hiszen két győzelemmel, kapott gól nélkül állhatott ki a kemény ellenfélnek számító Argentínával szemben.
Az összecsapás tétje a csoportelsőség volt, a hangulat pedig pattanásig feszült. Akkoriban pontegyenlőség esetén a gólarány – és nem a gólkülönbség – határozott a továbbjutásról, így Orth gárdájának a döntetlen is megfelelt. A meccs elején az argentin csatárok ötletes támadásokat indítottak, míg a chileiek szervezett védekezésre álltak be. Ám Guillermo Stábile a 12. és a 13 percben lőtt góljával Argentína felé billentette a mérleg nyelvét, s bár a franciák ellen is gólt szerző Subiabre a 15. percben szépített, a chileiek csak nem tudtak egyenlíteni. Így a második félidő is feszülten kezdődött, olyannyira, hogy Luis Monti vad megmozdulására az egyik chilei játékos tettlegességgel válaszolt, amiért az argentin azonnal törlesztett. Erre a huszonkét játékos egymásnak esett, tömegverekedés alakult ki, s rendőrök vonultak be a pályára. Miután helyreállt a rend, a belga bíró, John Langenus senkit sem állított ki, ám a 51. percben Mario Evaristónak köszönhetően Argentína bebiztosította 3:1-es sikerét és a csoportelsőségét. Végül Orth György csapata a torna ötödik helyén végzett, s a magyar szakember még két évig irányíthatta Chile válogatottját.
Később edzői munkát vállalt Olaszországban, ahol többek között a Genoa és a Catania csapatánál tevékenykedett, és francia együtteseknél is megfordult. Majd visszatért Latin-Amerikába, klubcsapatok mellett Mexikó (1946–1948) és Kolumbia (1955–1956) válogatottját is dirigálta, az ő irányításával kapott szárnyra a perui válogatott (1956–1960), és több mint két és fél évtized után, az 1957-es Copa Américán vele vághatott vissza Argentínának. Chiléhez pedig még két alkalommal visszatért (1942–1944; 1948–1949). Amikor 1961-ben visszajött Európába, az FC Portóhoz szerződött, s tervezgette a hazatérését. A sors azonban váratlanul közbeszólt: 1962. január 11-én mindössze 60 évesen, szívroham következtében Portóban elhunyt.
(Cikkünk szerzője, dr. Holmár Zoltán az 1993-ban létrehozott nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történész-muzeológusa.)