A futball huszonöt éve hazatért – de a végén akkor is a németek nyertek

ÚJRA OTTHON

„Football Comes Home” – hirdette az 1996-os Európa-bajnokság hivatalos mottója, és a futball azon a nyáron valóban hazatért őshazájába, Angliába. Más kérdés, hogy a házigazda nemcsak a nemzetközi futballélet krémjét várta vissza az 1966-os, hazai rendezésű világbajnokság után három évtizeddel saját földjére, hanem a Gordon Banks, Jack Charlton, Bobby Moore, Nobby Stiles, Bobby Charlton, Geoff Hurst nevével fémjelzett aranynemzedék fényes sikerét is szerette volna viszontlátni.      „Három oroszlán a mezen, a Jules Rimet-kupa még mindig szépen csillog, harminc év fájdalom sem törhette le álmainkat”      – szólt a torna angol himnuszává lett Three Lions című dal a The Lightning Seedstől, amelyet szegény angolok azóta is rendületlenül énekelnek, a „harminc év” fordulatot időnként kiigazítva és kitartóan várva a reménybeli angol aranyérmet.

Az 1996-os tornán ugyanis megbicsaklott a terv, a kétségkívül rendkívül erős, mások mellett Gary Neville-t, Stuart Pearce-t, Paul Ince-t, Tony Adamset, Paul Gascoigne-t, Alan Shearert és Teddy Sheringhamet felvonultató csapat a hosszabbításba torkolló, drámai elődöntőben tizenegyesekkel kikapott a német válogatottól. A nyolc városban (London – Wembley, Manchester – Old Trafford, Liverpool – Anfield, Birmingham – Villa Park, Leeds – Elland Road, Sheffield – Hillsborough, Nottingham – City Ground, Newcastle – St James' Park) rendezett Európa-bajnokságnak mégis sajátosan angol íze volt, a patinás futballhelyszínek, a kilencvenes évekbeli futballvilág egyedi hangulata, a mai steril és lélektelen rendszer kiépítésének még igencsak az elején tartó sportvezetés, a csodálatos brit szurkolói közeg (amelynek legszebb megnyilvánulásait a 2–0-s hazai győzelemmel záruló angol–skót csoportmérkőzésen lehetett tapasztalni) egyaránt alátámasztotta, a futball negyedszázaddal ezelőtt valóban hazatért. Ahogyan végül beigazolódott Gary Lineker azóta rongyosra koptatott tétele is: „A futball egyszerű játék, amelyben huszonkét játékos kilencven percig kergeti a labdát, és a végén mindig a németek győznek...”

Berti Vogts szövetségi kapitány csapata magabiztosan jutott el az elődöntőig, bivalyerős csoportját könnyedén megnyerte (Csehország ellen 2–0-ra, Oroszország ellen 3–0-ra végzett, Olaszország ellen bőven elég volt a 0–0-s döntetlen), a negyeddöntőben pedig a 2–1-re elbukó Horvátország ismerte meg közelről a német válogatott nem kifejezetten látványos, ám annál hatékonyabb futballjának erejét. Következett az angolok elleni, a brit és német bulvársajtóban némi második világháborús hecceléssel felvezetett, szinte döntővel felérő elődöntő – vezette az utóbb a torna legjobb bírójának választott Puhl Sándor – és a németek már említett továbbjutása. A Csehország elleni londoni döntőben a Köpke – Strunz, Babbel, Sammer, Helmer, Ziege – Scholl, Eilts, Hässler – Klinsmann, Kuntz tizenegy kezdett, a német darálóba azonban a második félidőben váratlanul kavics szorult, az előzőleg kisebb sérüléssel bajlódó Patrik Berger az 59. percben tizenegyesből vezetést szerzett a cseheknek. Hol volt még a modern idők gépszelleme, az emberarcú játékvezetést a maga esetlenségeivel együtt száműző VAR! A büntető előtt a torna legjobb játékosának választott, mellesleg az év végén Aranylabdával jutalmazott Matthias Sammer a visszajátszások alapján talán nem is szabálytalankodott a becsúszó lábát átugró Karel Poborskyval szemben, de ha mégis, alighanem még a német tizenhatoson kívül. Nem maradt tüske emiatt a németekben, a 69. percben csereként beálló Oliver Bierhoff ugyanis előbb egyenlített, majd a hosszabbításban megszerezte a torna egyetlen aranygólját, amely Németország 2–1-es győzelmét és Eb-aranyérmét jelentette.

Az 1996-os Európa-bajnokság pályán zajló eseményei mégsem elsősorban a papírformát teljesítő német válogatott sikere miatt maradtak emlékezetesek, az angliai torna csodacsapata kétségtelenül az ezüstérmes Csehország volt. Dusan Uhrin együttese, az önálló cseh állam történetében világversenyen először szereplő futballválogatott csoportjában legyőzte a jóval esélyesebb Olaszországot, a továbbjutást pedig az oroszok elleni, káprázatos csatában harcolta ki 3–3-as döntetlenjével, Vladimír Smicer 88. percben elért góljával. A negyeddöntőben Poborsky becsippentette Vítor Baia kapus fölött az Eb emblematikus gólját, a portugálok elleni 1–0-s bravúr után pedig a franciákkal vívott elődöntőben kiküzdött továbbjutás (0–0, tizenegyesekkel 6–5) írta tovább a cseh tündérmesét, amelynek talán elég megemlíteni főszereplőit, és máris felrémlik egy különleges Európa-bajnokság kelet-európai tündökléssel teljes varázsa. Íme, a németek elleni döntő kezdőcsapata: Kouba – Hornák, Kadlec, Suchopárek – Nedved, Bejbl, Rada – Poborsky, Berger, Nemec – Kuka...

FRANCO CSATÁJA

Madrid, 1964. június 21.: Spanyolország–Szovjetunió.

Aki kicsit is ismeri az 1960-as évek világpolitikai viszonyait, beláthatja, az ős Európa-bajnokság, vagyis a Nemzetek Európa-kupája második kiírásának döntője felért egy abszurd történelmi tréfával, kevésbé vidám megközelítésben egy rendkívül kiélezett diplomáciai csatával. Francisco Franco tábornok katonai diktatúrájának idején, a madridi Santiago Bernabéu Stadionban különös politikai tétje volt a rezsim kirakatcsapataként pályára lépő spanyol együttes szovjetek elleni összecsapásának. Nem véletlenül idézi Dénes Tamás és Sándor Mihály Futballtörténelmi lecke – nem csak fiúknak című könyve a Generalísimo utólagos vallomását, amely szerint igencsak fázott a gondolattól, hogy valamely kommunista ország együttesének kell esetleg átadni a spanyol fővárosban az Henri Delaunay-kupát. A francói világkép alaposabb megismeréséhez segítséget ad Ilku II Péter, az 1956-os forradalom után Spanyolországban kibontakozó dorogi csatár visszaemlékezése:  „Franco is fogadott bennünket az állampolgársági procedúra ügyében. A mai napig hallom a fülemben a hangját, ahogy mondja: »Mindegy, fiúk, honnan s miért jöttetek, az a lényeg, hogy kommunisták ne legyetek!« Erről sietve biztosítottuk őt…”

Hogy a tábornok mennyire komolyan vette a sportban is kommunistaellenes álláspontját, arra éppen a Nemzetek Európa-kupája 1959-es, szovjetek elleni negyeddöntője a legékesebb példa. Általános megdöbbenésre a spanyol államfő úgy döntött, hogy nem utazhat el a spanyol válogatott a szovjet fővárosba, mondván, a Moszkvában töltött napok alatt játékosai nem lennének biztonságban. A későbbi győztes szovjet válogatott így mérkőzés nélkül léphetett tovább a négyes döntőbe.

Más volt a helyzet az 1964-es tornán, amelynek négyes döntőjét az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) határozata nyomán Spanyolországban – pontosabban a madridi Santiago Bernabéu Stadionban és a barcelonai Camp Nouban – rendezték, így a házigazdának nemigen volt lehetősége megfutamodni. Azon a június 21-i estén aztán kiderült, nem is lett volna érdemes: a hosszabbításba nyúló elődöntőben a magyar válogatottat 2:1-re legyőző spanyolok a szovjetek elleni fináléban Iribar – Rivilla, Olivella, Calleja – Zoco, Fusté – Amancio, Pereda, Marcelino, Suárez, Lapetra felállásban, Jesús María Pereda és Marcelino góljával ismét 2:1-re nyertek. José Villalonga szövetségi kapitány egyszerre tett eleget a szakmai és a politikai elvárásnak, Franco tábornok megnyugodhatott...
Ami a magyar válogatott szereplését illeti, Baróti Lajos szövetségi kapitány csapata a selejtező párharcokon Wales, a Német Demokratikus Köztársaság és Franciaország együttesét búcsúztatta, a spanyolországi négyes döntőre nem is annyira titkos esélyesként utazott el. Ehhez képest csalódást keltett az elődöntőbeli kudarc, a Szentmihályi – Novák, Mészöly, Ihász – Solymosi, Sipos – Farkas, Varga, Albert, Bene, Fenyvesi felállású gárda a Dánia ellen 3:1-re megnyert barcelonai bronzmérkőzéssel vigasztalódott. Az legfeljebb statisztikai sikerként könyvelhető el, hogy 2-2 góljával Bene Ferenc és Novák Dezső – a spanyol Peredával együtt – hivatalosan a torna társgólkirálya lett.

(A következő részben: Van Basten varázslata, spanyol gála Kijevben, egyéniségek a kispadon)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 2-i lapszámában jelent meg.)