Az MU-ban és a válogatottban ugyanaz a Bruno Fernandes futballozik?

Ha megnézzük Bruno Fernandes statisztikai mutatóit, akkor jól láthatjuk, hogy a Manchester Unitedben sokkal inkább gólveszélyes a játéka, mint a portugál válogatottban. Klubjában ebben az idényben 57 tétmeccsen 28 gólt és 17 gólpasszt ért el – vagyis átlagosan 0.8 meccsenként, tehát a mérkőzések túlnyomó részében gól vagy gólpassz fűződik a nevéhez. Ehhez képest a portugál válogatottban – amelyben 2017-ben debütált, tehát az öt évvel ezelőtt Európa-bajnok csapatnak még nem volt a tagja – az eddigi 27 fellépése alkalmával csak két gólt szerzett, négyet pedig előkészített. A nemzeti csapatban csak 0.2-es a mérkőzésenkénti kanadai pontátlaga.

A számok láttán jogos a kérdés: a Manchester Unitedben szárnyaló Bruno Fernandes miért nyújt jóval visszafogottabb teljesítményt a portugál válogatottban? A választ elsősorban a Manchester United–Roma (6–2) El-elődöntő és a Szerbia–Portugália (2–2) vb-selejtező benyomásai alapján keressük. Előbbin a középpályás két góllal (a másodikat 11-esből szerezte) és két gólpasszal igazi vezérnek bizonyult, utóbbi találkozón azonban ő sem tudta azt a pluszt hozzátenni a portugálok játékához, ami a győzelemhez kellett volna (gólt és gólpasszt sem jegyzett).

A válasz valójában nagyon egyszerű, és a lényeget már két kiragadott pillanattal láthatjuk: a Manchester Unitedben többnyire az ellenfél középpályásai mögött, a védelem előtt játszik, míg hazája válogatottjában többnyire jóval mélyebben, az ellenfél középpályásaival szemben helyezkedik el, így kevesebbszer kerül a kapu közvetlen közelébe.

A kiragadott pillanatok arról árulkodnak, hogy a Manchester Unitedben Fernandes pályán elfoglalt helye, az a pozíció, ahol labdához jut, amelyből indítani tudja a játékot, sokkal inkább lehetőséget ad számára az egyénisége kibontakoztatására, mint a válogatottban. Ennek megértéséhez nézzünk pár fontosabb jellemzőt, hogy melyek azok a mozdulatok, amelyeket előszeretettel használ.

Bruno Fernandes szereti a „rejtett átadásokat”. Ezalatt az olyan passzokat, indításokat értjük, amikor a labdás játékos a testbeszédével mást próbál elhitetni, mint amit meg fog valósítani. Vagy az olyan szituációkat, amikor az utolsó pillanatig, a rúgás mozzanatáig próbálja elrejteni valódi szándékát.

Erre nagyon sok megoldás van. A játékos elrejtheti valódi szándékát azzal, hogy másfele néz, mint amerre rúgja a labdát. Árnyalhatja azzal, hogy a csípője néz másfelé. Másfelé fordulhat a labdával, mint amerre indít, vagy éppen kapura rúgást játszik el, miközben lepasszolja a labdát. Sok további megoldás van még erre, de ezek a legjellemzőbbek.

Ezekkel a mozdulatokkal rengeteg időt és teret lehet nyerni a társaknak, hiszen a védők az utolsó pillanatig nem tudják, mi fog történni. Míg ha például egy sima belsős passzt ad a játékos, ráadásul a társára néz, akkor már a láblendítés megkezdésekor elkezdenek az adott játékos felé menni a védők, szűkítve a labdát kapó játékos idejét és terét. Viszont az elrejtés eszközeit használva nem tudják előre olvasni a valódi szándékot, így sokkal később tudnak reagálni, ami sokszor már végzetes lehet a védekező csapat szempontjából.

A rejtett átadások–pláne az utolsó védelmi vonal törésénél–kulcsfontosságúak. Sokkal látványosabb az, amikor egy ilyen átadásból közvetlen gólveszély keletkezik. Ez ugye akkor valósul meg többnyire, amikor konkrétan a védők vonalán halad át a támadó rejtett passzal.

Ha ugyanezt a középpályások vonalán teszi, abból a legtöbbször még nincs közvetlen gólveszély, tehát nem is olyan látványos, emlékezetes a pillanat, mert az így megjátszott társaknak még át kell hatolniuk a védők vonalán is. Tehát közel sem olyan veszélyesek ezek az átadások az utóbbi esetben, viszont elöl jó eséllyel „ziccerpasszokat” adhat belőle.

Ennek egyenes következménye, hogy Fernandes mélyebben játszva nem tud annyi gólpasszt adni a portugál válogatottban, mint Angliában a klubjában.

ELEMZÉS 1.: BRUNO FERNANDES PASSZJÁTÉKA

Fernandes előszeretettel adja be a labdát lágy tekeréssel. Pedig adhatná laposan, gyorsan, egyenes vonalú beadással és lőtt technikával is.

Lehet látni ezeken a mozdulatain, hogy ezt szépnek érzi és imádja így betekerni a kapu elé. Ezek a mozdulatai sohasem sietősek. Ehelyett nyugodt, szép, laza és könnyed mozdulatokkal teszi. A védőknek az ilyenfajta beadásokat sokszor nehezebb is kiszámolniuk, pláne ha szép ívben rúgják meg a labdát.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen átadások akkor veszélyesek, ha közvetlen a védelem elől rúgja be a labdát a védők mögé. Mélyebb szerepkörben nem is nagyon alakulnak ki ilyen helyzetek a számára, de ha távolabbról próbálkozna ezekkel, akkor a védőknek sokkal több idejük van erre reagálni, mintha közvetlen a védelem előtt rúgná meg. Tehát a visszább vont szerepkör hatásaként újabb olyan technika tűnik el a játékából, ami fontos számára, és amiből sok gólpasszt ad Manchesterben.

A másik nagyon fontos jellemzője, hogy előszeretettel indul be a védők mögé, ha egy olyan társánál van a labda, aki közel van az ellenfél védelméhez, és közvetlenül bejátszhatja neki laposan.

Ebből sok gólt szerez Angliában, viszont a válogatottban kevésbé, hiszen sokkal mélyebbről indul. Ennek következtében vagy nem ér föl a megfelelő pillanatban a védők vonaláig, vagy ha fel is ér, akkor a védők sokkal könnyebben fel tudják venni a mozgását, hiszen távolról indult, így bőven volt idejük észrevenni és cselekedni. Emellett akár egy ellenfél középpályás is mehet vele, vagy akár egy védő. Viszont ha közvetlen a védelem elől indul be, akkor lényegesen kevesebb idejük van cselekedni a védőknek, és maximum a védők tudnak beavatkozni, a középpályások legtöbbször nem, hiszen a vonaluk mögött helyezkedett.

Ezzel még egy fontos jellemző tűnik elFernandesjátékából a válogatottban. Előfordul, hogy itt is beindul, de lényegesen kevesebbszer és kisebb hatékonysággal.

Eddig három olyan játékelem került szóba, amit Fernandes előszeretettel és hatékonyan használ. Ugyanakkor az Eb-t tekintve kulcsfontosságú azt is tudnunk, hogy mit nem szeret. Ha ezt az ellenfél felismeri, és ezeket a játékhelyzeteket minél többször próbálja előteremteni, akkor nyilvánvalóan csökkentheti Fernandes hatékonyságát.

Ilyen lehet, hogy Fernandes is azok közé tartozik, akik nem szeretik a fizikai kontaktust, illetve ha a közvetlen közelébe helyezkedik az ellenfél. Abban a pillanatban, amikor úgy kap labdát, hogy kétméteres körzetében mögötte van egy ellenfél, akkor általában inkább visszapasszolja azt, mint hogy megpróbáljon megfordulni. Ugyanis ha megfordulna, akkor jó eséllyel ütközne a védővel. Ezt támasztja alá az is, hogy nem annyira jellemzőek a cselek a játékára, sokkal inkább passzoló típusú játékos. Például Luka Modric is hasonló szerepkörben játszik, és ő nem visszapasszal oldja meg ezeket, ő előszeretettel forgolódik és ér hozzá az ellenfélhez.

Ez annyiban lehet lényeges a júniusi Eb-meccset megelőzően Nagy Ádámék számára, hogy ha Fernandes mélyebben játszik (például ahogy ezt a szerbek ellen tette), akkor a magyar középpályások mindig ott tudnak lenni a közelében (lehetőleg két méteren belül), és ilyenkor várhatóan vagy oldalpasszt fog adni, vagy visszapasszolja a labdát. Ráadásul a labda nélküli játékában nincs semmi extra, teljesen átlagos, nem igazán teremti meg számára a jó helyzeteket a labda nélküli játékával. Magyarul, ha visszapasszt ad, akkor nem mozog ki azonnal a védője látóteréből, nem indul be mögé, nem mozgatja el egy olyan területre, ami által üres teret alakítana ki máshol, és ahova belépne. Szóval ezek nem igazán jellemzőek rá, és ez jó hír lehet a portugál válogatott ellenfeleinek, mert ebben a mélyebb játszó szerepkörben vagy csak visszaadja a labdát, vagy labdajáratást kezdeményez. Ez a mieink szempontjából sokkal jobb lehet, mintha támadást kezdeményezne a védelmünk mögé...

Ugyanakkor adódik a kérdés: ha nem szereti a védők közelségét, akkor miért olyan hatékony Manchesterben?

Hát pontosan azért, mert ott az ellenfél középpályásai mögött helyezkedik, és ha labdát kap, akkor a középpályásokon már túl van. Ugyanakkor a védőktől meg olyan messze helyezkedik, hogy azok nem igazán tudnak rá kilépni. Ráadásul Manchesterben a center (pl.: Cavani) fönt tartja a belső védőket, nem léphetnek ki Fernandesre. Tehát Angliában sokkal többször tud üresen helyezkedni. Ott nem kell annyira részt vennie a labdakihozatalokban. Vagyis Manchesterben az erősségei is sokkal jobban érvényesülnek, hiszen többet van labdával közvetlen a védelem előtt, és többet csinálhatja a lágy tekeréseit vagy rejtett passzait, amiből gólpasszok lesznek. Vagy labda nélkül beindulhat a védők mögötti térbe, amiből sokszor szerez gólt.

ELEMZÉS 3.: „LABDAFOGADÁS”

Továbbá Fernandesnek jó a rúgótechnikája. Nyilvánvaló, hogy a visszavont szerepkörből kevesebb lövőhelyzetbe kerül, amelyből gólokat érhetne el. Mélyebben játszva nem kerül annyiszor lövőhelyzetbe. A tizenegyesei döntő többségét előre lehet látni azzal a módszerrel, amit korábban a Robert Lewandowskiról szóló cikkben már leírtam. Viszont nem segíti Fernandes kibontakozását, hogy Cristiano Ronaldo se a szabadrúgásokat, se a tizenegyeseket nem adja át neki. Pedig Fernandes hatékonyabban rúgja a szabadrúgásokat, több gólt ér el belőlük, mint CR.

Az alapvető különbség egyébként abból adódik a Manchester United és a portugál válogatott játéka között, hogy az MU-ra a 4–2–3–1-es felállás a jellemző, míg a portugálok gyakran 4–3–3-as rendszerben játszanak. Klubjában Fernandes többnyire nem vesz részt a labdakihozatalokban, hiszen mögötte játszik még két belső középpályás, akik ezt megoldják, ő pedig a négy, támadóbb feladatokkal megbízott játékos egyike, és leginkább azt várják tőle, hogy szervezze, irányítsa a támadásokat. Viszont a portugál válogatott legtöbbször három támadóval játszik, és a támadótrió tagjai általában a Bernardo Silva, Joao Félix, Diogo Jota, Cristiano Ronaldo négyesből kerülnek ki. Fernandes mögött a válogatottban maximum egy belső középpályás helyezkedik (de van, hogy egy sem, mint a fenti, második képünkön), és ebben a játékrendszerben, illetve a rá bízott szerepkörben sokkal többször kell részt vennie a labdakihozatalokban, távolabb van az ellenfél kapujától.

A fentiek alapján tehát ismerhetjük, mik a kedvenc helyzetei, és melyek azok, amiket nem szeret. Nyilván, ha el tudják érni az ellenfél játékosai, hogy minél kevesebbszer kerüljön a kedvenc játékhelyzeteibe, ugyanakkor minél többször abba, amiket nem szeret, akkor jelentősen csökkenhet a hatékonysága. Ebben sokat segítene a magyar válogatottnak Fernando Santos, a portugálok kapitánya is, ha a biztonságot előtérbe helyezve ezúttal is egy sorral hátrébb szerepeltetné, ahhoz képest, ahol az MU-ban szerepel. Ha viszont mégis támadóbb szerepbe kerül, akkor a védelem és középpályássor között játszó védekező játékossal érdemes megpróbálni nyomás alá helyezni.

Az El-döntőben kiderül, a Villarreal játékosainak mennyire sikerül megoldaniuk ezt a könnyűnek azért nem nevezhető feladatot…

EURÓPA-LIGA
DÖNTŐ
21.00: Villarreal (spanyol)–Manchester United (angol), Gdansk (Tv: Sport1) – élőben az NSO-n!