Infografika: térképen Budapest valamennyi létező és megszűnt futballpályája

Két és félszer lefedné a Margitszigetet, ha egymáshoz illesztve kiterítenénk az összes futballpályát, amely valaha használatban volt Budapesten. A fővárosi pályákról készült nyilvántartások alapján elkészítettük a nagy budapesti futballtérképet, amely helyszínek, sporttelepek szerint jelöli a város labdarúgóéletében szerepet játszó sportszíntereket. A Magyar Labdarúgó-szövetség Budapesti Igazgatóságától kapott hivatalos kimutatás 334 pályát tart nyilván a városi futball csaknem száz évéből – ezek közül természetesen nem mind működött párhuzamosan. Jelenleg a Puskás Arénától a városszéli hátsó földesig összesen 120 hitelesített nagypályán játszanak, további 38 pálya létezik anélkül, hogy versenyszerűen igénybe vennék (ide tartoznak például a honvédségi sportterek is). Ami pedig a múltat illeti, a statisztika több mint beszédes: az 1990 előtti szűk évszázadban összesen 63 pálya szűnt meg, a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben viszont nem kevesebb mint 115. Figyelemre méltó és a korabeli adatmegjelenítési módszerekhez képest kifejezetten látványos az a fővárosi pályatérkép, amely a Budapesti Labdarúgók Alszövetsége 1936-os évkönyvében jelent meg, a futballhelyszíneket jelölő fekete téglalapocskákból összesen 76-ot mutat – a fővároshoz közigazgatásilag csak 1950-ben csatlakozó külvárosokat is ábrázoló – a különleges kalauz.

A változásokról Lovász Tamás Istvánnal, az MLSZ budapesti igazgatójával beszélgettünk.
„A hitelesített pályák teljes statisztikája mutatja a professzionális bajnokságokban használt stadionokat és az NB I-es, NB II-es csapatok edzőpályáit is, az amatőr labdarúgás valós fővárosi mérkőzéshelyszíneit nyolcvan és kilencven közé tenném  – segített értelmezni az adatsort a fővárosi futballszervezetet tizennégy éve irányító sportvezető. – Ebben a tekintetben a csúcsot az 1960-as, 1970-es évek 260–270-es pályaszáma jelentette. Manapság budapesti szervezésben az U14-es korosztálytól a veterán szintig hetente körülbelül 360 bajnoki mérkőzést bonyolítunk, elosztva hétfőtől vasárnapig minden napra. Bár a pályabérleti díjak alapján nagy a szórás, jellemzően a város központi területein található pályák a legnépszerűbbek, itt gyakori a 80 százalékos terheltség. A Siketek- vagy Goldball-pályaként ismert helyszínen például a két műfüves terepen hétvégénként reggeltől estig, péntek este hat órától vasárnap este kilenc óráig folyamatosan futnak a mérkőzések. A rendszerváltás utáni időszakban sok fővárosi pálya megszűnt, az elmúlt tíz évben az MLSZ Budapesti Pályafejlesztési Programja segítségével javult a helyzet, bővült a pályák köre, de még messze állunk az ideális állapottól.”

Ami a budapesti csapatok számát illeti (és itt földrajzilag a mai városhatárokat, statisztikai szempontból pedig a felnőtt férfibajnokságokban szereplő együtteseket vesszük alapul), a Budapesti Labdarúgók Alszövetsége és a Budapesti Labdarúgó-szövetség korábbi saját adatait, valamint a magyarfutball.hu oldal részletes nyilvántartását alapul véve tanulságos folyamatot figyelhetünk meg. A XIX. század utolsó éveitől kezdve virágzó, eleinte szinte kizárólagos helyzetben lévő, 1907-ig a városi bajnok révén országos bajnokcsapatot adó és az élvonalat 1926-ig látványosan uraló budapesti futballélet a harmincas évek közepén már másfélszáz együttest tartott fenn. A második világháborús nehézségek után nem tört meg a növekvő tendencia a kommunista hatalomátvétellel – mi több, az 1950-es évek elején az üzemi, gyári és más kérészéletű munkásgárdák már-már kényszeres szervezésének köszönhetően megfigyelhető egyfajta nagy csapatalakítási bumm –, az 1970-es országos és budapesti bajnokságokban már összesen 203 fővárosi résztvevőt találunk. Óriási törést jelentett a rendszerváltás időszaka, az amatőr sport hátteréül szolgáló szocialista állami rendszer hirtelen összeomlása, a gyárak bezárása, a hagyományos egyesületi struktúra felbomlása mélyrepüléshez vezetett, amelyből az adatok alapján az ezredfordulóra lábalt ki a budapesti futball, kisebb változásokkal azóta is őrizve a 130–145 közötti számot a felnőtt férficsapatok vonatkozásában. A kilencvenes években kezdtek kialakulni az amatőr sportélet új keretei, mozgatórugói, a korábbi üzemi, önkormányzati (tanácsi) vagy klasszikus egyesületi szerveződés helyett és mellett egyre több esetben baráti társaságok indítottak nagypályás csapatot, amint arról a nevek is árulkodnak: Jóbarátok SE, Rúg-6, Tintahalak vagy a bejegyezni kívánt, ám végül nem engedélyezett KCSG, azaz Kellemesen Csajozós Gárda. Az utóbbi években több nagy múltú klub is feltámadt (33 FC, Budai 11, BAK), és ami egyedülálló budapesti sajátosság, a felnőttszint felett összesen tíz bajnokságban küzdenek egymással az idősebbek az öregfiúk- (34+), az old boys- (44+) és a veterán- (54+) korosztályban.

„Az öregfiúk- és idősebb korosztályokat különösen tisztelem, mert látszik rajtuk, mennyire szeretik a futballt – mondta Lovász Tamás István. – Felmennek a pályára, és egy pillanat alatt gyerekek lesznek, ott minden meccs élet-halál kérdése. Ez a világ és a BLSZ III, BLSZ IV szintje már valóban Minarik Ede futballja. Itt a sportolók tagdíjat fizetnek, hogy játszhassanak, az egyesület általában valamelyik csapattag lakására van bejelentve, és a legtöbb helyen az a kérdés, kit tudnak rávenni a társak közül arra, hogy a meccsek szervezését, az egyesülettel járó papírmunka elvégzését magára vállalja.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 22-i lapszámában jelent meg.)