„Rég volt, de szép volt” – Puskás Ferenc 40 évvel ezelőtti hazatérésének története

 

„Csábíthatták, kérhették bárhogyan is Puskást a hazatérésre, nem jött haza huszonöt éven át, sokak szerint leginkább vagy csakis azért, mert a jogi felelősségre vonástól tartott.”    Szöllősi György Puskás-életrajzának (2005) 101. oldalán áll ez a mondat, megtoldva azzal, hogy ezt támasztja alá Czibor Zoltán nyilatkozata is, amely szerint a hetvenes években azt súgták neki, egyelőre ne menjen haza. Az életrajz és Zsolt Róbert Puskás Öcsi című könyve (1989) is kiemeli, Puskás felesége, Erzsébet és lánya, Anikó a hatvanas évektől többször is hazalátogatott, mi több, a futballista édesanyjának temetésére is csak a neje jött el, Puskás szaúd-arábiai elfoglaltsága miatt nem vállalhatta az utazást. Zsolt Róbert köny­vében, amelyből a Képes Sport 1988-ban és 1989-ben hat folytatást közölt, Puskás azt mondta: „Ne hidd, hogy nem foglalkoztatott a hazalátogatás gondolata. Már a hatvanas évek elején fölvettem a kapcsolatot az ottani illetékes szervekkel és hivatalos értesítést kaptam arról, hogy bármikor utazhatok Magyarországra, megkapom a beutazási engedélyt, mert nem követtem el semmiféle törvénybe ütköző cselekedetet. Akkor azonban még nem szándékoztam menni.” Amikor a szerző felvetette, hogy vannak-e benne félelmek, Öcsi határozottan tagadta, időhiányra hivatkozott. Ám amikor jött volna, közbejött valami. Vagy valaki(k)...

A Magyar Nemzet kiváló publicistája, Zsolt Róbert faggatózására Öcsi kibökte, 1977-ben megkereste egy általa nem ismert riporter a magyar televíziótól, hogy szeretne vele interjút készíteni. A külpolitikával foglalkozó újságíróval – Sugár Andrással – Puskás órákig beszélgetett, örült neki, hogy kíváncsiak rá Magyarországon. Vitray Tamás Csak ülök és mesélek című műsorának 1978. február 9-i adásában ment le a felvétel, amely után a balösszekötő húga sírva hívta fel itthonról, hogy a bejátszásból az derült ki, hogy Puskás elfelejtett magyarul, s még a londoni 6:3 eredményére sem emlékszik. Öcsi, amennyire lehetett, tájékozódott, mire kiderült, hogy az erősen megvágott anyagban nem Sugár, hanem – értsük szó szerint – Vitray keze van. Puskás elkeseredetten mondta Zsoltnak: „Biztosan egészen kiváló szakemberek dolgoznak a budapesti tévében, mert sikerült ezeket a mondatokat a szalagon úgy összevágni, a szavakat úgy rakni egymás mellé, hogy abból a néző megtudhassa: Puskás még a 6:3-at is elfelejtette. Amikor a riporter rákérdezett a 6:3-ra, válaszként a »nem« szócska maradt meg. Vajon mit gondolhatott a magyar néző, amikor ezt a röpke riportot látta? Hogyan menjek ezek után haza? (...) Mit tehetek egy ilyen film után? Menjek oda külön-külön minden magyar tévénézőhöz, és bizonygassam nekik egyenként, hogy nem igaz, amit ő maga látott?! Nem találtam értelmét, hogy hazalátogassak.” Sugár könyvében később beismerte, hibázott, hogy nem ellenőrizte a vágott anyagot, ugyanakkor állította, Puskás azt mondta, amit. A téma tengerikígyó-hosszúságú vitát generált a magyar sajtóban, Vitray így védekezett: „Sugár is jól tudta, akkoriban Puskás a magyar tévében még nemkívánatos személynek minősült. Ha haza akar utazni, nyugodtan hazautazhat. A tévében azonban nem akarták reklámozni.” Mindenesetre a lényeg, hogy a riport Puskást rossz színben tüntette fel, egy elhízott, öreg disszidens futballista, aki még magyarul sem beszél jól, s a 6:3-ra sem emlékszik...

S hogy végül miért látogat(hat)ott haza? Szöllősi így fogalmazott: „Az emigráció évtizedei alatt sok minden megváltozott Magyarországon is. Egyre inkább azok kerekedtek fölül, akik szerint nem felelősségre kell vonni Puskást egykori disszidálásáért, hanem felhasználni őt a rendszer legitimációjára. A kegyeibe kell férkőzni, megengedni, hogy gond nélkül járkáljon ki-be az országból, ezzel is jelezve a nagyvilágnak, micsoda demokrácia és szabadság van Magyarországon. (...) Közben Puskás félelmei is okafogyottá váltak, letelt a huszonöt év, amely elévültté tette a hazáját elhagyó katonatiszt bűntettét, s enyhült a harag is azok iránt, akik hazugságaikkal, pökhendiségükkel egykor elüldözték az országból.”

Egy szerencsés véletlen is segítette Puskást az 1981-es hazatéréshez. Surányi András akkor forgatta Aranycsapat című filmjét, Öcsi megígérte, Madridban áll a stáb rendelkezésére. Ezt megelőzően Szepesi Györgynek is szavát adta, hogy visszatér Budapestre. Az MLSZ akkori elnöke – a legenda szerint az Aranycsapat 12. tagja – minden követ megmozgatott, mígnem az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Korom Mihály megadta az engedélyt, hogy a szövetség egy válogatott meccs előtt öregfiúk-mérkőzést szervezzen, amelyen Puskás is pályára lép. Surányiék talán tartva attól, hogy Öcsi meggondolja magát, kiutaztak Madridba, ahová Sebes Gusztáv is elkísérte őket. Az 1982-ben bemutatott Surányi-filmben van egy jelenet, amelyen az éppen kiérkező Sebes és Puskás találkozása látható. A megható ölelkezést követően Sebes az érdeklődő Puskásnak maga köré mutat: „Ennyi ember eljött Budapestről, hogy hazagyere, b... meg!”

A film telis-tele van felejthetetlen jelenetekkel, amelyekből egyet Hámori Tibor Puskás (Legenda és valóság, 1982) című könyve is tartalmaz. A Honvéd öltözőjében Öcsi egymaga emlékezik, kezében Bozsik futballcipője, azon elmélkedik, hogyan lehetett a bumfordi lábbelikben olyan jól futballozni, mint Cucu. Aztán annyit mond: „Rég volt, de szép volt.” Ezt követően betoppant Deák Róbert, Buci, aki csak annyit mondott: „Mi az, Sváb, hazajöttél?” S innentől kezdve kültelki vagányok hamisítatlan beszélgetését halljuk, a szereplők – és a nézők is – időnként sírva nevetnek. Csupán jelezzük: eredetileg úgy volt, hogy Moldova György ír Puskás-könyvet, elvileg nem zavarta, hogy Hámori is erre készült, más kérdés, hogy amikor utóbbi kapta meg a lehetőséget, Moldova Puskásra is megharagudott, amit írásban is elég durván fejezett ki. Maga Puskás valami olyasmit mondott Hámori könyvéről, hogy róla szól, de a lényét nem adja vissza... A könyvben természetesen Sebes is megszólalt: „Mi nem könyörgünk egyetlen külföldre szakadt hazánkfiának sem azért, hogy látogasson el hozzánk, de az ő esetében tehettünk volna többet is. Mikor hallottuk, hogy az ellenséges propaganda befolyása alá került, be kellett volna neki bizonyítani, hogy itt azért másként van minden, mint ahogy ő odakint hallja. Ha nem hiszi, győződjön meg róla. Szóval, ő közismert ember, az egyik leghíresebb magyar, ez így van, ha tetszik, ha nem. Persze... ne értsen félre, ez kényes téma. Nekünk vannak elveink. Nem mi küldtük el őt innen... csak vegyük figyelembe a régi érdemeit és az akkori idők zűrzavarát. És ugyebár, megbocsátás is van a világon!”

Mondjuk ki, egy ízig-vérig kommunistától meglepő a keresztényi fordulat, de erről volt szó – vagy kellett volna, hogy szó legyen. Borsi-Kálmán Béla Az Aranycsapat és a kapitánya (2008) című könyvében Puskás hazatérését A megbocsátás fejezet alatt tárgyalja. A végén a dísztribün felé forduló és meghajoló Öcsiről megjegyzi: „Nem mélyen, nem alázatosan, de megteszi. Még aprót biccent is a fejével! Megadja Kádár Jánosnak és vezérkarának a minimális tiszteletet. S persze jelzi azt is, voltaképpen ő is hálás a megbocsátással felérő meghívásért, mert az neki legalább olyan fontos, mint országa, rendszere, a legvidámabb barakk nemzetközi imázsa javításán igyekvő, a »fenntartható fejlődést« nyugati bankkölcsönökből fedezni kívánó Kádárnak.”

De ne szaladjunk előre! Szöllősi György könyve rögzíti: „Az öregfiúkmeccs is létrejött (először a románok elleni vb-selejtezőt megelőzően játszották volna, aztán a sporthivatal politikai okból ezt megtiltotta) a magyar–angol selejtező előtt, s már hazafelé filmesek kísérték Puskást. Az 1981-es párizsi BEK-döntőről (amelyen a Real Madrid vendége volt) utazott közvetlenül Pestre. A gépen még szorongás töltötte el a Puskás házaspár szívét, Bözsike nem is akarta engedni Szepesinek, hogy már délután Honvéd-meccsre vigye Öcsit, mert félt a talán időközben ellene fordított szurkolók reakciójától, de amikor a titokban tartott érkezésre mégis több ezer ember gyűlt össze Ferihegyen Puskást köszönteni és ünnepelni, minden rossz érzésük és félelmük elszállt.”

Nem lehet azt mondani, hogy a honi sajtó túllihegte volna az öregfiúk-mérkőzést. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Mészöly Kálmán válogatottja jól szerepelt az 1982-es vb-selejtező addigi mérkőzésein – Svájc ellen idegenben 2–2, Romániát a Népstadionban 1–0-ra legyőztük, Oslóban a norvégokat 2–1-re –, egy angolok elleni esetleges győzelem nagyban növelte volna kijutási reményeinket, s emiatt a sajtó elsősorban az est mérkőzését tartotta a fókuszban. Másfelől egyre biztosabbá vált, hogy a pályán ott lesz Puskás Ferenc, akinek személyét 25 évvel az 1956-os forradalom után a rendszer – képletesen szólva – sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta. Mindezek ellenére, az írások legalább nem voltak becsmérlők. A Népszabadság a meccs napján megjelenő számában mint előmérkőzésről írt a Budapest–Vidék találkozóról, az összeállításokkal. Másnap az első kiadásba nem fért bele a magyar–angol tudósítása, de még öltözői riport is van az old boyok mérkőzése előtt, benne Puskásról: „...akit most meglehetős nehézségek árán sikerült belegyömöszölni egy mezbe”. Ennek története a következő, bár ezt a lap nem írta meg: Öcsire a mez még csak-csak felment valahogy, de a nadrág...! Nézegették, mit lehet vele kezdeni, hogy fel is jöjjön az izmos combokra és be is férjen a nagy pocak alá. Nem volt más választás, mint ollóval kicsit megvágni a gatya két oldalát, s máris nem volt probléma. Az Népszabadság sem tagadta, hogy a magyar válogatott jó szereplése vonzotta a telt házat, „persze fokozta az érdeklődést (teljesen érthetően), az egykori csillagok felbukkanása, fellépése”. A kezdőrúgás elvégzője, „a nagyszerű egykori szovjet kapus, Jasin üdvözölte Puskást”, sőt arról is írt, hogy „a pocakos, de remek bal lábú Puskás állította be a végeredményt (3–3)”. A Magyar Nemzet szombati száma is közölte az öregfiúk összeállítását, szintén megemlítve, hogy Leo Horn a bíró. A napilap tudósításában Nosztalgia közcímmel számolt be az eseményről. „Néhányan pocakot is eresztettek, de a rúgótechnikájuk nem kopott meg. (...) A nézők pedig örültek, derültek és tapsoltak. Mindannyiuknak jó volt látni épségben és egészségben azokat, akik miatt egykoron érdemes volt hétről hétre kijárniuk a stadionokba.” Részletes műsorában a Népszava is közölte a várható összeállításokat, a visszatekintésben a két csapat fotója látható, s egy jegyzetféleség, amelyben többek között az állt: „S közben újra láthattuk (...) Puskás ravasz ejtéseit, sakk-matt helyzetet teremtő átadásait.” Vándor Kálmánnak volt egy érdekes mondata, hogy „megfogyatkozva bár, de a meggypiros mez iránti változatlan szeretettel az egymást elválaszthatatlanul összekötő sportbarátsággal” kergették a labdát. Ez ugye rögtön agyonütötte az addig fennálló vagy inkább hazudott hipotézist, hogy Puskás megtagadta a válogatott mezt, s ezért a többiek haragszanak rá... Az Esti Hírlap egyenesen így fogalmazott: „Szenzációs előprogram: Budapest–Vidék”, viszont a visszapillantóban egy betű sincs a szenzációs eseményről.

A Magyar Hírlap nem tett említést az öregfiúkról, viszont a visszatekintésben becézte is a balösszekötőt, „a budapestieknél mindhárom gólt Puskás Öcsi szerezte, az elsőt a fű felett fejelte a kapuba”. De azért a gépíró elhallott egy-két nevet, mert Menczel helyett Metzel, Raduly helyett Raduj szerepelt... A Népsport tudósításában megemlítette: „A szurkolók próbálgatták hangerejüket, s a nagyszerű hangulatot növelte a régi sztárok, az öregfiúk parádés bemutatója.” Külön cikkben („Nosztalgia-show – remek gólokkal...”) – Puskás fotójával – ez állt: „A közönség még mindig ugyanolyan szeretettel emlékszik a régi nagyokra, mint annak idején a nagy sikerek korszakában.” Arányaiban mégis talán az Népsport foglalkozott a legkevesebbet a mérkőzéssel, bár csütörtökön kisebb cikkben közölte a hírt:

„Az öregfiúk is a képernyőn!” A Labdarúgás augusztusi számában a hírek között szerepelt, hogy a futballünnepen a Budapest–Vidék mérkőzés 3–3-as döntetlennel végződött, „a 25 év után ismét Budapesten játszó Puskás három gólt lőtt”. Lényeges, hogy a budapesti válogatottról fénykép is volt, igaz, Machos nemes egyszerűséggel csak Mahos volt (a Népsport írásában is...). Aczél Endre, a Népszabadság egykori publicistája 2012-ben megjelent Acélsodrony könyvének vonatkozó fejezetében ecsetelte, „hogy számos hazai korifeus Szepesi Györggyel az élen hiába kínált fel neki mindenféle garanciát, Puskás nem szűnt meg rettegni attól, hogy letartóztatják”. Pedig ügyét Kádárig elvitték, aki úgy reagált: „Legalább 170 ember szólt már neki Puskás-ügyben, de ő az elsőnek is azt mondta: »Tőlem?... Jöjjön bármikor.«” A Puskás tiszteletére rendezett összejövetelen pedig Sebes tartott állítólag olyan fejtágítót, amelyben dolgozó népről beszélt, de Öcsi leállította: „...Guszti bácsi, inkább azt mondja, valagba rúghatom-e a Nándit, ha nem passzolja le időben a labdát?” Aczél így zárta sorait: „Maga Kádár János is, aki Puskás tiszteletére beült a stadion díszpáholyába, jól láthatóan, lassan, mélyen meghajtotta a fejét a Legnagyobb előtt.”

N. Pál József A mi hősünk-e még? esszéjében (2008) így fogalmazott: „Összetéveszthetetlen egyediségének sajátos feloldódó, a helyzetekkel való azonosulási képessége volt a fundamentuma akkor is, amikor a helyzet parancsa – Magyarországon, Spanyolországban s bárhol a világban mást és mást követelt.” A lényeg, amit ő maga mondott az Aranycsapat című filmben: „Az én hazám Magyarország, még akkor is, ha spanyol állampolgár vagyok.” Vagy ahogyan Almási Tamás kiváló, Puskás Hungary (2009) mozijában fogalmazott volt játékosa, Konsztantinosz Kamarasz fia: „Miután megjárta a maga Odüsszeiáját, visszatért idős korában Magyarországra.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 5-i lapszámában jelent meg.)