FFT: Az Arsenalban rajtam kívül mindenki piás volt, aztán jött Wenger... – Bergkamp

Ízelítő a nagyinterjúból:

–Úgy hallottam, Johan Cruyff megpróbált rávenni, hogy ne szerződj az Interhez. Miért?
(Alan Eaves, Middlesbrough)

–Erről sohasem beszélt túl sokat, de azt akarta, hogy az ő Barcelonájában játsszak. Mindegyik csapatra azt mondta, hogy ne menjek, egyedül a Barcelona maradt! Mindig úgy éreztem, szívesen mennék Olaszországba, az akkori legjobb bajnokságba. Nem akartam a Milanhoz szerződni, mert ott volt már Gullit, Van Basten és Rijkaard. Maradt a Juventus és az Inter. Az Inter szimpatikusabbnak tűnt. Rengeteg ígéretet tettek. Azt mondták: „Támadóbb játékot fogunk játszani”. Így is tettek, de csak az első hónapban. Nem az lett, amit reméltem, mégis Olaszország jót tett a fejlődésemnek. Profibb lettem, megtanultam két vagy három védő ellen játszani és olyan labdarúgókkal dolgozni, akik magukért futballoznak, nem a csapatért.

–Az Arsenal híres volt a kilencvenes években italozási kultúrájáról, olyanoknak köszönhetően, mint Tony Adams, Paul Merson és Ray Parlour. Sokkolóan hatott ez?
(Andy Edwards, London)

–Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Elutaztunk egy edzőtáborba Svédországba, és napi kétszer tréningeztünk. Este elmentem sétálni a feleségemmel, és láttam, hogy az egész Arsenal kint ül egy kocsma előtt. Hihetetlennek tartottam. A vicces az, hogy ezt sohasem lehetett megérezni az edzéseken, mert mindenki száz százalékot nyújtott. Én nem ittam. És ezt tiszteletben tartották. Én pedig azt gondoltam: „Ez is része Angliának, ezért tisztelni kell.” A következő évben jött Arséne Wenger, és minden megváltozott. Sikeresek lettünk, főleg az angol hátvédeinknek köszönhetően. Ők lelkesítették a csapatot. A kedvenc szállóigém ez volt: „Mennyire akarod?”. Azaz: tényleg jobban akarod-e, mint az ellenfeled? Mennyire vagy felkészült? Mennyit vagy hajlandó beletenni, hogy javulj? Ez a harcos angol tradíció, egy erkölcsi kódrendszer. Együtt léptünk pályára, és száz százalékot adtunk bele.

–Az összes többi holland játékossal együtt mennyire voltál csalódott, hogy a kilencvenes években nem nyertetek semmit? Mi volt a legnagyobb probléma: az edzők, a játékosok vagy a csapatszellem?
(Pat Dixon, Rochdale)

–1992-ben nagyon közel voltunk, de öregedő válogatottunk volt. És nem tudom, mi motiválta a csapatot. Mit akartunk elérni? Hogy újra Európa-bajnok legyen Hollandia? Lehettek volna kicsit éhesebbek is. Ha csak egy kis pluszt viszünk bele, könnyedén odajutunk. Az 1994-es vébé csodálatos élmény volt, de a végén úgy éreztem, hogy nem vagyunk elég jók a győzelemhez. Mégsem kellett volna kikapnunk Brazíliától. Jobbak voltunk náluk. 1996-ban, nos, ismerjük a problémákat. Az összeset, amit az Ajax játékosai vittek be a válogatottba. Viszont 1998-ban tényleg nyernünk kellett volna. Mi voltunk a legjobb csapat. Meg kellett volna vernünk Brazíliát, és egy nagyszerű meccset játszani Franciaországgal a döntőben. És ugyanez volt 2000-ben is: meg kellett volna vernünk Olaszországot, és a döntőbe jutni. Azóta egyre csak a büntetőket gyakoroljuk Hollandiában! Szóval a végén nagyszerű játékosaink voltak már, de hiányzott az a többlet, ami kell. Néha úgy érzem, kicsit kevésbé kellett volna egyformának lennünk. Mindannyian technikásak voltunk, jól gondolkoztunk, passzoltunk és játszottunk. De néha kell egy ötletes védő, és elöl is ugyanez a helyzet.

A Dennis Bergkamppal készült teljes interjú elolvasható a FourFourTwo.hu-n, IDE KATTINTVA!