Labdarúgás: íme, a sikeres futballnemzetek receptjei

Világbajnokok, Európa-bajnokok útjára lépni egyszerre árulkodna önámító aránytévesztésről és kishitű majmolásról, mégsem tanulság nélküli a nemzetközi futballélet csúcspéldáinak felelevenítése. Különösen, ha Marco Rossi szövetségi kapitány nemrég elhangzott, vitát ébresztő, a Nemzeti Sportban a minap részletesen is boncolgatott kritikájára gondolunk: „Mintha Magyarországon nehézséget jelentene a nemzetközi szintű futballisták kinevelése.”

Tehetséggondozás és utánpótlás-nevelés terén az elmúlt negyedszázadban rendkívül hatékonynak bizonyult az aktuális világbajnok, Franciaország, amely a számos nyilvánvaló különbség mellett – mint Dénes Tamás újságíró, futballtörténész mellékelt nyilatkozata is rávilágít – a hatékony akadémiai rendszert illetően értékelhető mintát kínál a magyar futballnak is.

A megfigyelői hálózatról, a kiválasztásról és a tehetséggondozásról személyes tapasztalatot is szerezhettünk három éve, amikor a Moszkvában elért vb-győzelmet követő ősz során franciaországi riportsorozatot készítettünk a siker szakmai hátteréről. Eljutottunk a 67 millió lakosú és több mint kétmillió igazolt labdarúgót számláló ország egyik szakmai műhelyébe, Champigny-sur-Marne kisvárosába, a Párizshoz közeli Val-de-Marne körzet megyei futballközpontjába, amelynek felelőssége egyebek mellett a környékbeli kis klubokban felbukkanó talentumok kiemelése (itt találtak többek között a Créteil utánpótláscsatában villogó Adrien Rabiot-ra vagy a képességeit az US Fontenay-sous-Bois csapatában csillogtató Blaise Matuidire).

Miközben kint, a pályán javában zajlott az edzés, a szakmai irányítóközpont irodájának faláról gondosan leolvashattuk, mit jelent a beosztást tekintve a központi figyelem: az U11-es korosztályt is számontartják, de az U13-as, az U15-ös és az U16-os korosztály legjobbjainak már közös edzést is szerveznek heti rendszerességgel. Vagyis aki a saját egyesületében kitűnik, minden héten egyszer a megye legjobbjaival gyakorol, és a tizenkét párhuzamosan működő területi szervezet küldheti tovább a legrátermettebbeket a Francia Labdarúgó-szövetség 1988 óta működő országos szuperiskolájába, a világhírű clairefontaine-i akadémiába. Az egykori francia futballszövetségi elnök, az ötletgazda Fernand Sastre nevét viselő intézmény hétfőtől péntekig bentlakásos rendszerben a legmagasabb szintű technikai, állóképességi és pszichológiai képzést nyújtja a 13 és 15 év közötti korosztály kiváltságosainak, különös hangsúlyt fektetve a döntéshozatali képesség fejlesztésére. A játékosok hétvégén anyaklubjuk színeiben játszanak, szintén szigorú felügyelet mellett – a szakmai kontrollt biztosítja a Franciaországban hagyományosan rendkívül erős edzőképzés.

„Ha struktúrában gondolkodunk, nyolc-tíz év múlva nagy csapat lehet a francia válogatott” – mutatott rá a francia válogatottat 1973 és 1975 között szövetségi kapitányként vezető temesvári tréner, Kovács István annak idején, és jóslata beigazolódott: 1984-ben a Michel Platini fémjelezte csapat Európa-bajnok lett. A struktúrában gondolkodás a kiválasztási piramist és a claire­fontaine-i elitképzést tekintve is bevált, hiszen a fővárostól ötven kilométerre eső futballfellegvár falai közül olyan játékosok kerültek ki az idők során, mint Thierry Henry, Nicolas Anelka, William Gallas, Olivier Giroud, Blaise Matuidi vagy Kylian Mbappé. Nem mellesleg a franciákhoz méltatlan, 1986-tól 1996-ig tartó sötét évtized után – amely során egyedül a rossz emlékű, csoportkörben végződő 1992-es Eb-n vett részt a válogatott – elérkezett a fényes korszak az 1998-as világbajnoki és a 2000-es Európa-bajnoki címmel. A sikerek összekapcsolódtak egy lényeges változással, a válogatott szélesre tárta kapuit az addig elenyésző kisebbségben lévő másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók előtt.

„Az 1998-as vb-győzelem több szempontból fordulópontot jelentett  – fogalmazott lapunknak korábban Rico Rizzitelli, a So Foot magazin szakírója. – Addig a futballt Franciaországban többnyire a »beauf«-ök, vagyis a hülyegyerekek sportjának tartották, a világraszóló diadal azonban a társadalmi érdeklődés homlokterébe helyezte. Más jelentést kapott a stadionokban a francia zászló vagy a Marseillaise, ugyanakkor népszerűvé vált a sokszínűséget éltető, fantasztikusnak ható, valójában üres frázisként pufogtatott »black, blanc, beur« kifejezés.”

A későbbi évek politikai eseményei és belső feszültségei igazolták, hogy a harmonikus társadalmi egység érzete hamis illúziónak bizonyult, a sokszínűség azonban azóta is megmaradt, annak minden szakmai előnyével: szűk vonzáskörzetével együtt 2002 és 2018 között a népek olvasztótégelyeként működő Párizs adta a legtöbb világbajnokságon szereplő labdarúgót a földkerekség városai közül (összesen 60-at, megelőzve az 50-nel következő Buenos Airest), és nem csak a francia válogatottba. A tehetséggyár kifogyhatatlanul ontja a játékosokat, bizonyítja az adat, hogy a 2018-as világbajnokság teljes mezőnyében nem kevesebb mint 52 Franciaországban született futballista szerepelt, nagyságrendekkel több, mint ahány Brazíliából (29) vagy Argentínából (28) indult.

A multietnikus recept fontos részét adta Németország sikereinek is, amelyeknek csúcsa a 2014-ben nyert világbajnoki aranyérem volt. Addig azonban rendkívül hosszú, példás türelemmel végigjárt út vezetett, kezdve a 2000-es Európa-bajnokság tragédiával felérő, egy ponttal zárt csoportköri botladozásától. Berti Vogts szövetségi kapitány (1990–1998) szájából már a kilencvenes évek végén elhangzott egy Marco Rossiéhoz kísértetiesen hasonlító bírálat a német utánpótlás-neveléssel kapcsolatban, az ezredfordulón rendezett kontinenstorna pedig már tényleg tettekre sarkallta az ország futballvezetőit.

„Az az Eb valósággal sokkolt bennünket” –  jelentette ki Karl-Heinz Rummenigge, aki a Bayern München képviseletében elnökölte a hét klub küldöttjéből szervezett munkacsoportot, amely a Német Labdarúgó-szövetség kezdeményezésére nekiállt a válogatott hatékonyabb segítésén dolgozni. Ahogyan Wolf­gang Holzhäuser, a Bayer Leverkusen delegáltja fogalmazott akkoriban, a nemzeti csapatra úgy érdemes tekinteni, mint a 18 tagú Bundesliga tizenkilencedik szereplőjére. Uli Hesse FourFourTwo-ban közzétett alapos cikke hangsúlyozza, hogy a német válogatott megújulását három tényező serkentette azokban az években: a hagyomány, a pénz és a kényszer.

A hagyomány ez esetben a klubok „közszolgálati” gondolkodását jelenti, amely sokszor szemben áll a kézenfekvő érdekeikkel, éppen ezért fontosak az olyan biztosítékok, amilyen például a Németországban a tulajdonosi viszonyoknál rögzített egyesületi többség vagy az indulási licenchez szükséges pénzügyi tisztaság, illetve az utánpótlást segítő szakmai vállalás. A 2002-ben meghirdetett, kiterjedt tehetségkutató programhoz az első évben 48 millió eurót rendelt a futballszövetség, az összeget aztán évről évre növelte.

A célt Jörg Daniel, a program vezetője fogalmazta meg: „Ha az évszázad tehetsége történetesen egy kicsi faluban születik a hegyek között, mostantól nem marad észrevétlen, megtaláljuk ott is.”

A brazíliai vb-győzelemig hátralévő tizenkét év során összesen 52 úgynevezett kiválósági központot hoztak létre a legjobb fiatal játékosok beiskolázására, továbbá kialakítottak 366 területi edzőközpontot és gondoskodtak 1300 tökéletesen felkészített, teljes állásban dolgozó utánpótlásedző kiképzéséről. Ami pedig a fent említett kényszert illeti: a kétezres évek elejének átmeneti anyagi nehézségei néhány klubot arra késztettek, hogy a mindig olcsó megoldásnak számító fiatalítás mellett döntsön, sőt az ifjúság támogatására koncepciót dolgozzon ki, ahogyan például a téren mintaegyesületnek számító Borussia Dortmund tette. Mindebből természetesen a válogatott is hasznot húzott.

Nem hagyható figyelmen kívül a fent említett színesítési folyamat sem, amely a válogatott társadalmi bázisát és merítési lehetőségeit jelentősen kiszélesítette, hiszen a török, lengyel vagy afrikai bevándorlók leszármazottjainak integrálásával a német futball számottevő plusz erőforráshoz jutott.Gondoljunk csak a riói vb-döntőben pályára lépő Miroslav Kloséra, Jérome Boatengre vagy Mesut Özilre, de a német nemzeti csapat részben vagy teljesen idegen származású tagjait hosszasan lehet sorolni az elmúlt húsz év válogatottjainak névsorát tetszőlegesen böngészve. És ami a német példa legfőbb tanulsága: nem szabad kapkodni, tudni kell kivárni a nagy pillanatot. Joachim Löw 2006-tól tizenöt évig töltötte be a szövetségi kapitányi tisztséget, nyolc évig építhette világbajnok együttesét, bátran tervezhetett a következő hétre, hónapra vagy évre, nem kellett minden döntésénél a túlélésre gondolnia.

Efféle stabilitásról nem beszélhetünk a nyári Európa-bajnokság győztesével, Olaszországgal kapcsolatban. Hiába a szakmai boszorkánykonyhaként működő covercianói központ és az erős futballhagyományok, a pályán elért eredményeket és a futballvezetői döntéseket tekintve is igencsak szeszélyes világ jár arrafelé. A 2018-ban kihagyott világbajnokság megdöbbentette az olasz futballtársadalmat, és olyan fiatalítási hullámot indított el a válogatottnál, amely Roberto Mancini szövetségi kapitány vezetésével három év után és szinte hibátlan felvezetést követően Eb-aranyat hozott. Hogy hosszú távon mennyit ér a gyorsan megvalósított koncepció, a következő évek döntik csak el.

Ha az elmúlt évtized felnőtt tornagyőzteseit nézzük, az említettektől különböző tapasztalatokkal szolgál a 2012-es Eb-n – a 2008-as Eb és a 2010-es vb után ismét – első spanyol vagy a 2016-os Eb-t megnyerő portugál válogatott példája. A fél évtizedes spanyol uralomról szólva érdemes kiemelni a különböző korosztályos válogatottak taktikai profiljának mintaszerű összecsiszolását, kiegészítve a jövő játékosainak mindenkori teljesítményéről vezetett, igen hatékonyan működő információs rendszerrel. Az akkori spanyol válogatott játékát elnézve tagadhatatlan a két nagy klub, a Real Madrid és talán még inkább a Barcelona hatása, még ha a hasonlóságok ellenére is nehéz egyetérteni azokkal, akik egyszerű másolásról beszéltek.

Portugália szintén előszeretettel támaszkodik tehetős és kiterjedt tehetségfigyelő hálózatokat működtető klubjaira (Benfica, Sporting, Porto), élvezi az egyesületek termékeny utánpótlás-képzésének gyümölcseit, mellesleg hagyományosan jelentős figyelmet szentel a korosztályos válogatott tornáknak. Az elitből kirobbanthatatlan portugálokra gondolva nekünk, magyaroknak mindig tanulságos felidézni a mediterrán ország területi és népességmutatóit: 92 000 négyzetkilométer, bő 10 millió lakos. Ismerős kategória…