Hatvannyolc éve gólt lőtt a Népstadion nyitómeccsén – 95 éves Nyikita Szimonyan

Kedden töltötte be 95. életévét Nyikita Szimonyan, a fénykorát az ötvenes években élő játékosnemzedék egyik utolsó képviselője, a 20-szoros szovjet válogatott csatár, az Orosz Labdarúgó-szövetség (RFSZ) alelnöke, akinek élete és pályafutása több ponton kötődött a magyar labdarúgáshoz. Az egyik legfontosabb kapocs, hogy a futballistaként 1946 és 1948 között a Krilja Szovjetovban, 1949 és 1959 között a Szpartak Moszkvában szereplő sportember gólt szerzett a Népstadion 1953. augusztus 20-i nagyszabású avatóján rendezett Bp. Honvéd–Szpartak Moszkva (3:2) mérkőzésen. A különleges sporttörténelmi előzmény miatt kérték fel a szervezők arra, hogy végezze el az ünnepi kezdőrúgást a 2019-ben felépült nemzeti stadion, a Puskás Aréna nyitómérkőzésén, a november 15-i Magyarország–Uruguay (1–2) találkozón.

„Egyik védőnk, Jurij Szedov szerzett vezetést, Bozsik József két góljával fordított a Honvéd, aztán sikerült egyenlítenünk. Nekünk a kettő-kettő óriási eredmény lett volna, néhány perccel a lefújás előtt azonban Czibor Zoltán beívelte a labdát, és Kocsis Sándor, akit mi csak a levegő urának becéztünk, gyönyörű fejes gólt szerzett. Higgye el, a saját gólomra kevésbé emlékszem, mint Czibor beadására és Kocsis fejesére! – elevenítette fel az 1953-as találkozón történteket két évvel ezelőtt, a Nemzeti Sportnak adott interjújában, amelyre azt követően került sor, hogy a Bazilika altemplomában megkoszorúzta az Aranycsapat labdarúgóinak sírját. – Tisztelettel és szeretettel emlékezem a magyar játékosokra, Kocsis híres fejeseinek pedig érdekes utóélete is volt nálunk. Észrevettük, hogy Szergej Szalnyikov, az ötvenes évek kiváló csatára szokásával ellentétben sört iszik. Megkérdeztük tőle, miért kapott rá. Elárulta, Kocsist látta sörözni, és azt remélte, ha követi a szokását, ugyanolyan magasra ugrik, és ugyanúgy fejel.”

Szimonyan labdarúgóként olimpiai bajnok lett 1956-ban a válogatottal, négy szovjet bajnoki címet és két Szovjet Kupát nyert a Szpartak Moszkvával, háromszor szerezte meg a liga gólkirályi címét (26 gól – 1949, 34 gól – 1950, 14 gól – 1953). Később edzői pályafutása is sikeres volt, a Szpartak Moszkvával kétszer bajnok (1962, 1969), háromszor Szovjet Kupa-győztes (1963, 1965, 1971) lett, az pedig külön nemzeti dicsőséget jelentett, hogy az örmény származású tréner Szovjet-Örményország kirakatcsapatával, az Ararat Jerevannal 1973-ban a szovjet bajnokságban és a Szovjet Kupában is az első helyen végzett. Munkásságát számos szakmai és állami díjjal elismerték, ám a legbüszkébben talán az Örményország elnökétől átvett örmény Becsületrendet fogadta 2011-ben. Akkor így fogalmazott: „Mint tudják, száz százalékig örmény vagyok, a szüleim a genocídium elől menekültek, és boldogsággal tölt el, hogy sikereket értünk el az örmények nemzeti klubjával, az Ararattal.”

A jereváni aranykor emléke a vicc, amelyet az Ararat akkori csatárcsillagáról, Levon Isztojanról meséltek a városban. „Történt, hogy Jerevánba érkezett Pelé, aki járt-kelt az utcákon, az éttermekben, de senki ügyet sem vetett rá. Ő pedig nem tudta mire vélni, hozzászokott, hogy mindenütt felismerik, körberajongják. Végül odament egy hölgyhöz, és maga kérdezett rá: »Ne haragudjon, asszonyom, mi az oka, hogy senki sem köszön rám, senki sem kér tőlem autogramot?« Mire az asszony megkérdezte: »Bocsásson meg, de kicsoda maga?« Pelé így válaszolt: »Hát én vagyok a futballkirály, a világ legjobb játékosa!« Erre a hölgy szégyenkezve kért bocsánatot: »Jaj, kérlek, ne haragudj, Levon! Úgy lebarnultál, hogy nem ismertelek meg!«”

Az anekdotát maga Szimonyan idézte fel Szöllősi Györgynek, a Nemzeti Sport főszerkesztőjének, amikor 2017-ben Budapesten járt, és miként két évvel később is, a Bazilika altemplomában megkoszorúzta Puskás Ferenc, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Kocsis Sándor sírját (egyúttal elfogadta Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke meghívását a majdani stadionavatóra).

Nem az volt az első alkalom, hogy visszavonulása után tiszteletét tette hazánkban: 2010-ben Grosics Gyulát és Buzánszky Jenőt kereste fel Budapesten, 1997 áprilisában pedig számos kiválósággal együtt részt vett Puskás Ferenc 70. születésnapi ünnepségén. Akkor így nyilatkozott a Nemzeti Sportnak: „Nagyon megtisztelő, hogy itt lehetünk Puskás Ferencet köszönteni. Készültem is belőle. A naptáromban fel vannak jegyezve a jeles dátumok. Pontosan kiírtam magamnak minden adatát. Öröm volt újból találkozni vele. Először negyvennégy évvel ezelőtt futottunk össze a Népstadion avatóján, amikor színvonalas és emlékezetes mérkőzésen a Szpartakkal 3:2-re kikaptunk a Bp. Honvéd együttesétől. Bevallom, tartottunk a magyaroktól, mert jól tudtuk, nem véletlenül lettek egy évvel korábban Helsinkiben olimpiai aranyérmesek. Mi is erről álmodoztunk, aztán az lett a vége, hogy feloszlatták a válogatottunkat. De visszatérve a stadionavatóra: élmény volt játszani a remek magyarok ellen. Bevallom, nekik szurkoltunk az ötvennégyes svájci világbajnokságon, s mi is nagyon sajnáltuk, hogy nem sikerült megszerezniük a világbajnoki aranyérmet. A nyelvi nehézségek ellenére sikerült barátságokat kötnünk, és ez most, amikor már nyugdíjasok vagyunk, még többet jelent.”

A szovjet idők megbecsült labdarúgója és edzője szövetségi kapitányi időszaka után is közel maradt a válogatotthoz, sőt idővel különböző sportvezetői tisztségekben a futballélet irányításából is kivette a részét. Különösen érdekesek azok a kilencvenes évek elején rögzített megnyilvánulásai, amelyek mai szemmel nézve a Szovjetunió felbomlásának rendhagyó kordokumentumai is. Az 1990-es olaszországi világbajnokság után az akkor éppen Nemzeti (Nép)Sport néven megjelenő magyar sportlap hivatkozott rá a csúfosan leszereplő szovjet válogatott teljesítményét értékelve: „Nyikita Szimonyan, a válogatott nacsalnyikja kifejtette, hogy a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a válogatott három csoportra szakadt. Az egyiket alkották a – most bűnbaknak kikiáltott – idegenlégiósok, a másikat a kijeviek, a harmadikat pedig a »többiek«, azaz a minszki Zigmantovics és a moszkvaiak. Lobanovszkijnak nemcsak a légiósok edzettségi állapota ellen volt kifogása, hanem – szerinte – a valutáért futballozok féltették a lábukat.”

Még érdekesebb az az 1991 novemberében megjelent Nemzeti Sport-cikk, amely arról számol be, hogy a három balti állam és Grúzia után Ukrajna is bejelentette, önálló futballszövetség megalakítására készül. Bár örményként – mint fent láttuk – Szimonyan tisztában volt a nemzeti büszkeség értékével, az éppen darabjaira hulló Szovjetunió futballvezetőjeként nem lelkesedett az ukrán függetlenedésért. „Nyikita Szimonyan, a Szovjet Labdarúgó-szövetség alelnöke nem túlzottan örült az ukránok elképzeléseinek. Bár a baltiak futballja és a grúziai labdarúgás is jelentős erőkkel rendelkezik, azért az ukránok kiesése igazán nagy csapás lenne. Ezen véleményét Szimonyan nem is rejti véka alá. Arról nem beszélve, hogy a soros szovjet bajnoki kiírás már javában készül. Ha december közepén az ukránok kinyilvánítják önállóságukat, a szovjet szövetség kezdhet mindent elölről.”

Az aggodalom jogosnak bizonyult, a történelem kerekét már nem lehetett visszaforgatni: az ukránok a futballszervezést tekintve is önálló útra léptek, 1992-ben elindították a bajnokságukat, és ezzel a régi, különböző névváltoztatásokkal 1936-tól kezdve működő szovjet liga története is véget ért. Szimonyan azonban az önmagát a szovjet futballszövetség utódjának tekintő, 1992. február 8-án megalakult Orosz Labdarúgó-szövetség vezetőségében is megőrizte helyét, azóta is az orosz futballvilág megbecsült szereplője. A 2018-as oroszországi világbajnokság idején kiemelt feladat hárult rá, és bennfentesek szerint még ma, 95 évesen sem csak afféle díszfiguraként viseli az alelnöki címet, hanem valóban eleget tesz a tisztséggel járó követelményeknek.

DOKUMENTUMFILM NYIKITA SZIMONYAN SZÜLETÉSNAPJÁRA