Népsport: „Ezért beteg a világfutball”

Miután 1962. május 2-án 5:3-ra legyőzte a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében az Eusébio-vezette Benfica a Puskás Ferenc mesterhármasával is bukó Real Madridot, Guttmann Béla kétségtelenül felért pályafutása csúcsára. A lisszaboniak magyar edzője Amszterdamban megvédte csapatával az előző évben a Kocsis Sándor, Czibor Zoltán fémjelezte Barcelona ellen elnyert BEK-címét, feljebb már nemigen juthatott. Ha csak nem a globális mezőnyben: Európa legjobbjaként ösztönözhette a lehetőség, hogy a világ első számú klubedzője legyen, és ezt az elismerést csakis úgy érhette el, ha megnyeri a Világkupát. Márpedig a Penarolnál éppen ebben a reményben szemelték ki a csapat vezetésére.

Persze kérdés, hogy ha valóban világuralmi babérokra vágyott, miért nem maradt a Benfica kispadján, ahol éppen a BEK-győzelem biztosította volna az esélyt az interkontinentális hódításra. Itt következik a futballtörténet egyik legismertebb fordulata, a portugál klub elveszített nemzetközi döntői alkalmából újra és újra hivatkozott anekdota, amely szerint a fizetésemelési igénnyel jelentkező edzőnek nemet mondott a Benfica, mire ő száz évre elátkozta a fukar egyesületet. A legendás összeveszés körülményeit e helyütt nem boncolgatnánk, azt viszont érdemes kiemelni, hogy ebben az érzékeny, változást kereső helyzetben talált rá az uruguayiak ajánlata a 63 éves edzőre.

„Guttmann Béla 1962. július 7-én érkezett Uruguayba, a montevideói repülőtér kifutópályáján fogadta Gastón Güelfi, a Penarol elnöke és Washington Cataldi sportvezető. Mindketten láthatóan izgatott állapotban és az elért sikertől felvillanyozva készültek üdvözlésére – írta Martin da Cruz a The Blizzard futballfolyóiratban közölt, The Thwarted Revolutionary (Az elbotlott forradalmár) című cikkében. – Az uruguayiak szemében ez óriási fogás volt, Guttmann eredménysora önmagáért beszélt. A Penarol pedig a halhatatlanságot vágyta: az uruguayi óriásklub sorozatban a harmadik Libertadores-kupa-győzelmére, egymás után második Világkupa-sikerére tört, ráadásul csupán egyetlen bajnoki cím választotta el attól, ami addig csak a nagy vetélytárs Nacionalnak sikerült, vagyis a Quinqueniótól, a sorban megnyert öt uruguayi bajnoki aranyéremtől. A magyar világjáró elcsábításával, ahogyan az egyik tekintélyes montevideói napilap fogalmazott, megérkezett a szükséges erősítés.”

Az írás szerint az üzletet segített nyélbe ütni Desiderio Berger montevideói kereskedő, aki több évtizedes barátságot ápolt a budapesti trénerrel és aki eleinte tolmácsként is egyengette útját Uruguayban. A kapcsolat előzményeit felszálazni klubszinten sem nehéz, a Penarol ugyanis éppen a Guttmann-féle Benficát múlta felül az előző évi, 1961-es Világkupa-döntőben (Lisszabonban a Benfica nyert 1:0-ra, Montevideóban a Penarol 5:0-ra, az ugyanott lejátszott döntőn két nappal később pedig ismét a hazai csapat 2:1-re). Aligha kellett bemutatni bárkinek azokban az években a világhódító trénert, ám talán az sem mellékes körülmény, hogy már Dél-Amerikában is bizonyított: a Honvéd 1957-es tengerentúli túráját követően Brazíliába szerződött, a Sao Paulóval megnyerte a paulista állami bajnokságot, nagy hatást gyakorolva a segítőjeként dolgozó Vicente Feolára, aki történetesen egy évvel később szövetségi kapitányként világbajnoki címhez segítette a Pelé-féle brazil válogatottat.

A tárgyi tévedések és elnagyolt epizódok miatt hiteles forrásként kevéssé, afféle mesés életregényként viszont bátran olvasható Régi gólok, edzősorsok... című könyv arra utal, hogy Guttmannt már a Penarol–Benfica Világkupa-döntőt követően megkörnyékezték az uruguayiak. Ennél érdekesebb részlet, amit leírása alapján a szerzőnek, Hámori Tibornak elbeszélt Guttmann 1962-es portugáliai visszacsábítási kísérletéről. Ha az okok miatt nem érdemes szó szerint elfogadni a vázolt eseményeket, az anyagi léptékekről, az edzőcsillag fényűző életéről és szakmai megbecsültségéről sokat elárulnak.

„Három hónap múlva megjelent a Benfica elnöke, s kért, hogy menjek vissza hozzájuk. (...) A két klub vezetője három napig egyezkedett, végül megállapodtak abban, hogy a Benfica ad ötvenezer dollár hosszú lejáratú kölcsönt a nála jóval szegényebb Penarolnak, plusz játszanak két mérkőzést, s a lisszaboni bevétel közös, a montevideói pedig csak a Penarolé. Mondja meg őszintén: mikor fizettek ekkora lelépést edzőért? (...) Ekkor jöttem én, gondolták, ez a könnyebbik eset. Nem is volt nagy igényem. Csupán az a kívánságom, mondtam, hogy ne kapjak kevesebbet a Benficánál, mint a Penarolnál kaptam. Mert ki az, aki előnytelenebb szerződésbe ugrik, igaz? De a Benfica vezetői ezt a pénzt már sajnálták.”

Hiába a fényes előjelek és lehengerlő imázs, a montevideói közvélemény eleinte gyanakvással fogadta Guttmannt, akinek éppen gyökeres reformjaitól tartottak, féltve az egyébként sikeres klub kiegyensúlyozott teljesítményét. Ő azonban igyekezett megnyugtatni a kétkedőket, hangsúlyozva, hogy elégedett játékosai technikai képzettségével, egyedül az erőnlétükön javítana. Az uruguayi szakmabeliek kételyeit azonban nem sikerült maradéktalanul eloszlatni, sokan a nemzeti stílusjegyeket érezték veszélyben a kozmopolita edző kezében.

„Tudják, miért beteg a világfutball? – csattant fel Guttmann. – Mert túl sok az elmélkedés! Európában, különösképp Olaszországban az edzők félnek taktikát újítani vagy a csapatot felforgatni, nehogy kikezdjék őket az újságírók. Én azonban csak Istentől félek! Ha meg is hallgatom mások tanácsát, csakis akkor, ha azok az uruguayi labdarúgás javát szolgálják.”

Feszültséget gerjesztett az is, hogy a csapatnál, sőt az egész klubnál igyekezett meghonosítani drákói szabályait, szigorúan tiltva az italozást és a sportolók éjszakába nyúló összejöveteleit. Mindeközben azonban – mint egyeseknek szemet szúrt a klub háza táján – maga Guttmann kereste a társasági alkalmakat, szerette a pompás vacsorákat, nem vetette meg az élet örömeit.

Ami azonban gyökeresen aláásta az uruguayi küldetés sikerét, az a Santos elleni, drámai körülmények között elbukott Libertadores-kupa-döntő volt. Montevideóban a sérült Pelé nélkül felálló brazil csapat 1962 júliusában 2:1-re legyőzte a Penarolt, az öt nappal későbbi santosi visszavágó pedig botrányos körülmények között hozta meg az uruguayiak sikerét. Az eseményekről egy két évvel ezelőtti cikkben részletesen megemlékeztünk:   „A brazíliai katlanban a szurkolók folyamatosan dobálóztak, és egy berepülő üveg a chilei bírót is eltalálta, Carlos Robles eszméletét vesztette. Magához térve le akarta fújni a meccset, végül azonban a kontinensszövetség elnökével titokban megbeszélte a helyszínen, hogy a meccset az aktuális állás szerint 3:2-es Penarol-győzelemmel könyveli majd el, a tömeg megnyugtatására azonban a maradék 38 percet is lejátsszák a csapatok, valójában tét nélkül. Amikor a folytatás során Guttmann rájött a furcsa megoldásra, fogta magát, otthagyta javában futballozó csapatát, és visszatért szállodájába. Közben a Santos kiegyenlített, képzelhetjük, a 3:3-as döntetlen után miként fogadták a brazilok a hírt a játékvezető sajátos kelepcéjéről.”

Végül a mindent eldöntő harmadik mérkőzésen Buenos Airesben, az Estadio Monumentalban már nem volt vita: a Pelével kiegészült Santos lazán győzött 3:0-ra a Penarol ellen. A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy a Santos utóbb a Benfica elleni kettős győzelmével megszerezte a Világkupát is. A Montevideóban nemzetközi küldetését tekintve kudarcot valló edző még ott ült a kispadon a Nacional ellen 4:1-re megnyert bajnoki derbin, aztán azonban fogta magát, és hazatért Európába. A sorozatban ötödik bajnoki címet már utódjával, Juan Pelegrín Anselmóval ünnepelte a Penarol decemberben, és bár Guttmannt a következő tavasszal még sikerült visszacsábítani a Libertadores-kupa hajrájára, a Boca Juniors ellen elveszített elődöntő végleg véget vetett a dicstelen uruguayi kalandnak.