Népstadionban szerzett gólról álmodott – sikerült neki, csak román színekben

 

Amikor Szatmári Lajos 1944. február 21-én megszületett Nagyszalontán, a Nagyváradi AC útban volt a magyar bajnokság megnyerése felé, ráadásul első vidéki aranyérmesként. A NAC május 21-én 5:1-re győzte le a Ferencvárost, majd két fordulóval később 13 pont előnnyel nyerte meg a bajnoki címet. A Vécsey (Wéber) Adolf – Mészáros Ferenc, Onódy I Andor – Perényi (Pecsovszky) József, Juhász Gusztáv, Deményi (Demetrovits) Rudolf – Lóránt (Lipovics) Gyula, Barna (Stiebinger) János, Sárvári (Spielmann) Ferenc, Bodola Gyula, Tóth III Mátyás összetételű csapat lépett legtöbbször a pályára, időnként Kovács II Jánossal, Ferenczi (Fernbach) Antallal, Szegedi (Simatoc) Miklóssal és Csapó Györggyel kiegészülve. A történelem viharának következményeként Mészáros, Tóth III, Bodola, Perényi és Sárvári megfordult a román és a magyar válogatottban is.

Szatmári Lajos – Ludovic Satmareanu – sohasem játszhatott magyar színekben. Pedig gyerekként Nagyszalontán Szepesi Györgyöt hallgatva a rádióban arról ábrándozott, gólt szerez a telt házas Népstadionban. „Tudom, ezt most a fejemre olvassa! Nincs mit szépíteni, fejeltem gólt a telt házas Népstadionban, csak nem a magyar, hanem a román válogatott mezében. Még ma is előttem van: Iordanescu szabadrúgást ívelt be, Géczi hibázott, én pedig befeleltem. Ezzel lett egy egy.”  A jobbhátvéd, akinek ez volt az egyetlen gólja 44 válogatottsága során, jól emlékszik, ezt igazolja, amit az 1972-es Eb-negyeddöntő első meccse (1–1) után az NS-nek mondott. „Szerencsém is volt a gólnál, mert Géczi rosszul jött ki kapujából. Nagyon akartam gólt szerezni, és éreztem, hogy ez sikerülni fog a magyar fővárosban.”  A Népsport így értékelte a teljesítményét:  „Legnagyobb érdeme az egyenlítő gól. Eleinte bizonytalankodott, a második félidőben azonban ő is biztosan rombolt.”

A legenda szerint – ahogy több visszaemlékezésben is megjelent – Szatmári Lajos a beadás közben azt mondta:  „Hagyd!”, s ezzel megzavarta a védőinket. „Ez nem igaz ” – mondta, amikor szembesítettük a csibészséggel. Hozzátette, noha játékosaink többsége tudta róla és Dembrószky Imréről (Emeric Dembroschi), hogy magyarok, nem provokálták őket, sőt, meg se szólaltak. Viszont a gólját követően a balszélső Zámbó Sándor – akiről Angelo Niculescu szövetségi kapitány azt mondta, vigyázzon vele, mert az egyik legjobb magyar futballista – odaszólt neki: „Lajos, b... meg, ezt jól megcsináltad!” De nem lett belőle örök harag. Már csak azért sem, mert Zámbó, Bene Ferenc és Kocsis Lajos a mérkőzés után meghívták egy kis kvaterkázásra. Szatmári engedélyt kért a szövetségi kapitánytól, aztán Dembrószkyval és Mircea Lucescuval elmentek a Citadellába. A magyar védőt még a szálloda előtt megvárta néhány honfitársunk, akikkel korábban Bukarestben találkozott. „Sétáltam egyik este a román fővárosban, magyar beszédet hallottam, megkérdeztem, kik ők, mondták, Magyarországról jöttek, én pedig meghívtam őket egy italra. Remekül éreztük magunkat, beszélgettünk, aztán Pesten megleptek. Nagyon jólesett, hogy emlékeztek még rám.” Visszatérve a magyar futballistákra: Zámbót ismerte, Benéről is tudta, kicsoda, Kocsisról is, s nem csak azért, mert a Népstadionban a magyar gól előtt ő adta a gólpasszt. „Néhány évvel korábban egy ifitornán már találkoztunk, centerhalf voltam, nagyon megkeserítette az életemet. Jól szórakoztunk, de életem egyik legnagyobb élménye az volt, amikor Puskás Ferenccel találkoztam egy repülőtéren. Bölöni Laci volt velem, egyszer csak rámutatott valakire: »Te, az nem a Puskás?« De, vágtam rá. Odamentünk, nagyon közvetlen volt, behívott a vámmentes boltba, kérdezte, mit szeretnénk, vett egy karton cigarettát. Büszke voltam, hogy velem, a szaros szalontai kölyökkel szóba áll Puskás, a világsztár.”

Szatmári ezután visszatért a magyar–román mérkőzésekhez, visszakérdezett: „Aztán tudja-e, hogy Deleanu Kűbe harapott?” Persze, válaszoltam, a pesti flaszteren is járta a mondás a 2–1-es magyar győzelemmel végződő belgrádi magyar–románt követően, miután Kű Lajos összefejelt Augustin Deleanuval, akit le is kellett cserélni. A védő szerint a válogatottban jól kijöttek a román csapattagokkal – a jobb-bekknek a válogatottban annak ellenére évekig Lucescu volt a szobatársa, hogy a csatár a nagy vetélytárs Dinamót erősítette –, más kérdés, hogy a lelátóról gyakran felhangzott a bozgor, azaz hazátlan bekiabálás a magyarokkal kapcsolatban. „Szemtől szembe nekem senki sem merte mondani, mert nagydarab pali vagyok, jól szájba vágtam volna az illetőt.”

Szatmárira a marosvásárhelyi ASA együt­-tes­ében csapott le a Steaua. A Nagyszalontán felnőtt, termetre erős, gyors futballistát a marosvásárhelyi katonacsapat hátravitte a védősorba. Ipari tanuló volt, de a fővárosi „Honvédnál” már főfoglalkozásban rúgta a labdát. Bukarestbe költözött, ráragasztották a Ludovic Satmareanu nevet, aminek nem örült, de a honvédségnél parancsokat osztogattak, nem kegyet... Ugyanakkor elismeri, hogy megbecsülték, egészen magasra kapaszkodott a rangfokozatban – katona­sportolóknál ez az elismertség jele. „Mondják is a barátaim, ha meghalok, díszsortűz lesz a temetésemen.”

Volt azonban vele kapcsolatban egy kevésbé vicces történet is. A 2014-es román–magyar Eb-selejtező (1–1) előtt a dolcesport.ro interjút készített vele, s amellett, hogy hazai győzelmet várt, néhány inkriminált részlet itthon kiverte a biztosítékot:  „Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke futballakadémiákat hoz létre, a román juniorok pedig átkelnek a határon. Ha nem haladunk gyorsan, és nem fejlesztjük a régióközpontokat, a magyarok megvernek minket. Remélem, nem érem meg azt a napot.”  Ezt nyilatkozta volna? „Valóban szóba kerültek a magyar akadémiák, de ez újságírói túlzás. Mégis, mit mondhatnék? Elnézést kérek azoktól, akiket megbántottam volna.”

Gyakran összekeverték a másik Szatmárival, a nála nyolc évvel fiatalabb Sándorral, aki Satmareanu II néven játszott, s nem a Steauát, hanem a Dinamót erősítette.  „Mindig mondtam Sanyinak, én indítottam el a karrierjét, mert amikor egy nagyváradi csapatban játszani kezdett, beugróként én tartottam az edzést. Két csoportra osztottam a srácokat, akkor láttam, hogy egész ügyes” – mondta viccesen Satmareanu I, azaz Szatmári Lajos, aki ott volt az 1970-es mexikói világbajnokságon (rajta kívül Dembrószky és a később a Herthában futballozó Gergely László volt magyar a keretben), s mindhárom csoportmérkőzésen pályára lépett. A románok a címvédő angoloktól 1–0-ra kaptak ki, Szatmári nem tudta megakadályozni Geoff Hurstöt a góllövésben. A csehszlovákokat 2–1-re legyőzték, játékát Dembrószkyval együtt kiemelte az NS, a braziloktól úgy szenvedtek 3–2-es vereséget, hogy majdnem egyenlítettek. A védő a mai napig bánja, hogy nem vette meg a mexikói újságot, amelynek címlapján éppen Pelével csatázik. Olyan sztárok ellen is játszott, mint Franz Beckenbauer vagy Johan Cruyff. A Kupagyőztesek Európa-kupája 1971–1972-es kiírásának negyeddöntőjében a Steaua a Bayernnel találkozott, s a németek idegenben szerzett góllal (0–0, 1–1) jutottak tovább, Bukarestben Ferenc császárral cserélt mezt, az 1970 decemberében éppen Cruyff két góljával megnyert holland–románt követően pedig a duplázó csatárral.  „Az még nem lett volna baj, hogy édesanyám kimosta a trikókat, viszont borotvapengével lekaparta a mezszámokat, mondván, ha utcán hordja az ember, minek rá számozás... Nem tudta, hogy ez ereklye, azt gondolta, a finom anyagú trikó – Romániában ilyen minőségűt nem lehetett kapni – utcai viseletre is jó.”

Azóta fél évszázad telt el, már a keleti szomszédnál sem megy ritkaságszámba a minőségi portéka. Szatmári Lajos Bukarestben éli mindennapjait, a Steaua korosztályos csapatainál tevékenykedik. Nemrég koronavírusos volt, de már felépült. Újra dolgozik. A futball a mindene. „Ezt adta a Jóisten.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 11-i lapszámában jelent meg.)