A brazilverő bánata – 80 éves Káposzta Benő, az Újpest hatszoros bajnok hátvédje

– Azt tudja, hogy neve egy mesében is megjelent? Szijj Ferenc Szuromberek királyfi című könyvében mint Káposzta Benő, a papucsférj. Igaz, ezt a kétezres években adták ki, nem az ön pályafutása alatt.
– Ez a szerencsém, mert akkor le nem vakarhattam volna magamról, hogy papucsférj vagyok. Általában Göröcs Titi volt a „keresztapa”, mindenkinek kitalált valamilyen becenevet. Engem „Salátának” hívott, az ragadt rajtam.

– Az Újpesti Dózsa előtt a Gyárépítők együttesében futballozott. Milyen csapat volt?
– Az akkori kiscsapatok egyike. Nagyon egyszerű, miért ott futballoztam: a 22-es számú Építőipari Vállalatnál voltam szobafestő-mázoló ipari tanuló, és a cég csapata volt a Gyárépítők. A Fáy utcában játszottuk a meccseinket. Jól ment, játékengedéllyel a felnőttek között léphettem pályára a BLSZ-bajnokságban.

– Hogyan szúrta ki a Dózsa? Állt a pálya szélén egy játékosmegfigyelő, aki azt mondta, ej, de jól játszik ez a jobb-bekk gyerek, vigyük a Megyeri útra?
– Nem! Egyrészt akkoriban nem védőt játszottam, hanem csatárt, ráadásul balszélsőt.

– Jobblábasként?
– Igen. Az alsóbb osztályú csapatok meccseire egyébként sok szakmabeli kijárt. Többek között Konkoly Béla, az újpestiek intézője, de látott Sebes Gusztáv is, aki akkoriban a lila-fehérek szakosztályvezetőjeként dolgozott. Vagy ott volt Hoffer József, az ifiválogatott edzője. Sebes és Konkoly szeme is megakadt rajtam, Hoffer pedig meghívott a legjobb ifik közé.

– Úgy tudom, eredetileg a Vasasba szeretett volna igazolni.
– Igen, angyalföldi kötődésű voltam, csakhogy a szüleim az iskola miatt nem engedtek el. Ráadásul a vizsgán meg akartak buktatni, mert a hengerlésnél elkövettem valamilyen szakmai hibát. De akkor már a Dózsánál képbe kerültem, és az egyik iskolatársam mondta is, ne vágjanak el, mert úgyis futballista lesz belőlem, nem a hengerlésből fogok megélni…

– Az NB I-ben 1960. március 20-án mutatkozott be, az idényben ezen az egy találkozón lépett pályára, és bajnoknak mondhatja magát.
– Ez még az az időszak volt, amikor keresték a helyemet a csapatban. A BVSC ellen Borsányi György Achilles-ín-sérülése miatt balfedezetet játszottam. De előtte edzőmeccseken a visszavont középcsatár szerepét osztották rám, amit Szusza Ferenc töltött be.

– Márciusban bemutatkozott az élvonalban, áprilisban már Ausztriában az UEFA-tornán lépett pályára, két mérkőzésen gólt is szerzett, az egyiken büntetőből.
– Általában Galambos Antallal küldött fedezetként a pályára Hoffer. És nem véletlenül rúgtam tizenegyest, én voltam, akit kijelöltek Mészöly Kálmán és Kékesi Mihály mellett. Az ausztriai UEFA-torna-győzelem az első jelentősebb eredményem.

– Milyen volt magyar szemmel a vasfüggöny túloldalán?
– Fiatal voltam, először nyugaton. Bécsben, a Mariahilfer Strassén jöttek a magyar kereskedők – Schwarz Sándor nevére emlékszem is –, azt is tudták, mit érdemes hazavinni.

– Nejlonharisnyát, orkánkabátot?
– Akkor még csak mutatóba, de később már rendesen bevásároltunk.

– A Kupagyőztesek Európa-kupája 1961–1962-es sorozatában már rendszeresen lehetőséghez jutott, zömmel már jobbhátvédként.
– Kalocsay Gézánál kerültem végleg hátra. Ha a klasszikus három–kettő–ötös felállást nézzük, a balfedezet védekező, gyakran emberfogó feladatot kapott, tehát nem jelentett újdonságot, hogy a jobb oldalra kerültem bekknek. De Kalocsay említette, hogy az olasz Internazionaléban játszik a balhátvéd Giacinto Facchetti, aki forradalmasította a szélsőhátvéd-játékot. Nemcsak védekezett, hanem támadott is. Jó volt a rúgótechnikám, az edző mondta, fussak fel bátran.

– Szűcs Gyula, Szusza Ferenc, Balogh Sándor és később Baróti Lajos edzősége idején is állandó csapattag volt. Akkoriban az volt a módi, ha valakinek jól ment, kipróbálták a B-válogatottban vagy az olimpiai csapatban.
– Szívfájdalmam, hogy nem jutottam ki az 1964-es tokiói játékokra. Illetve, kint voltunk Dunai Antival, de csak a cipőnket fényesítettük, nem léptünk pályára. Így nincs aranyérmem, ezért nem kapok olimpiai életjáradékot. Pedig jó évem volt az 1964-es, játszottam a felkészülési mérkőzéseken, a spanyolok elleni három nullás olimpiai selejtezőn is, amellyel kijutottunk Tokióba.

– A Penarol elleni kettő egyes újpesti győzelem után azt írta önről a Népsport: „Különösen sok támadást indított, főleg előretörések révén.” Azt is nagy erényének tartották, hogy „a földön tartotta a labdát”. Neheztelt Lakat Károlyra, az olimpiai válogatott szakvezetőjére?
– Megértettem, hogy Novák Dezsőt szinte a fiának tekintette. Ezt el kellett fogadnom. De azt nem értettem, miért nem játszhattunk például az Egyiptom ellen hat nullára megnyert mérkőzésen? Az is igaz, akkoriban szó sem volt életjáradékról, nem is sejtettük, hogy kaphatunk.

AZ 1966-OS MAGYAR–BRAZIL ÖSSZEFOGLALÓJA

– Maradjunk még 1964-nél: egy Filmhíradó-részletben Szepesi György alámondásával Albert Flóriánnal, Mészöly Kálmánnal katonaként látható. Operettkatonák voltak vagy befogták önöket?
– Egerben voltunk három hónapos kiképzésen, még a lőtérre is emlékszem. De aztán mehettünk futballozni.

– Azért önre is rámosolygott a szerencse: az Újpest továbbjutott az Everton ellen a VVK-ban, utána jöttek haza Liverpoolból Londonon keresztül, a válogatott pedig Baróti Lajos vezetésével dél-amerikai túrára repült. A szövetségi kapitány ön elé állt, megkérdezte, van-e kedve a csapattal utazni. A Népsport azt írta: „Benő barátunk most a keret legboldogabb, de egyben legizgatottabb tagja, hiszen nagy lehetőség előtt áll, ahogy ő mondja, »belepottyanhat« ebbe a nagyszerű tengerentúli portyába.”
– Azt hiszem, Ihász Kálmán sérülése miatt esett rám a választás, kéznél is voltam. Madarat lehetett volna fogatni velem! Egy gond volt, hogy otthonról három napra az Everton elleni visszavágóra utaztam el, nem pedig Dél-Amerikába három hétre. De Londonban vettünk néhány ruhadarabot.

– Kint Budapest néven szerepelt az együttes, a Lengyelország elleni első válogatott mérkőzése előtt a Népsport így biztatta: „Káposzta kiállta a próbát, nem fél Chorzów-ban sem.” Második meccsén, Jugoszlávia ellen viszont a világ egyik legjobb balszélsője, Dragan Dzsajics volt az ellenfele. Tartott tőle?
– Egyáltalán nem! Az első találkozásaink után főleg keresztbe vitte a labdát, vagy a másik oldalon bukkant fel.

– Dzsajics mellett olyan ellenfelei voltak, mint a portugál António Simoes, a brazil Jairzinho, a szovjet Valerij Porkujan. Ki izzasztotta meg legjobban?
– Simoes, ráadásul Eusébióval remekül „harmonikázott”. Itthon pedig Fenyvesi Máté és az MTK-s Molnár János volt a legnehezebb ellenfelem. De 1961-ben a Dózsával játszottunk a Népstadionban a Botafogo ellen, még balfedezet voltam, így nem a balszélső Mario Zagallo állt velem szemben, hanem Didi, a jobbösszekötő, aki pazar labdarúgó volt. Sipos Ferenc, Sándor Károly és Albert Flórián nálunk játszott kölcsönben, mégis, az egy egyre végződő találkozón kapusunk, Török Gábor egyenlített büntetőből.

– Brazilverőnek mondhatja magát, hiszen tagja volt a világbajnokot az 1966-os vébén, Liverpoolban három egyre legyőző együttesnek. Tudom, kicsit blőd kérdés, de milyen érzés volt?
– Nem sok futballistának adatott meg. A portugálok elleni vereséget követően úgy álltunk ki, ha nem nyerünk, lemondhatunk a továbbjutásról. Amikor megtudtuk, hogy Pelé sérülése nem jött rendbe, az nagy önbizalmat adott. Akkor úgy voltunk vele, a győzelem nagy bravúr volt, manapság elképzelni sem tudnék hasonlót.

– Az 1969-es esztendő elég hektikusan alakult önnek. Akkor volt utoljára válogatott, a Dózsa elbukta a VVK-döntőt a Newcastle United ellen, viszont nem volt részese a csehszlovákoktól Marseille-ben elszenvedett négy egyes vereségnek.
– A svédek ellen a jobb lábamon a nagyujjam már sérült volt, kínlódtam vele, a csehszlovákok elleni harmadik meccsen vetélytársam, a honvédos Kelemen József lett a jobbhátvéd. Még korábban, júniusban azért vesztettünk az angolokkal szemben, mert az újpesti futballisták túlterheltek voltak. Az a Dózsa normális esetben nem veszít a visszavágón kettő nullás vezetésről három kettőre. Csakhogy rengeteg újpesti labdarúgó játszott a válogatottban is, ráadásul roppant sűrű volt a menetrend. Kint három nullára kikaptunk, ha a csatárok Newcastle-ban jobban tartják a labdát, talán… Akkor szomorúak voltunk, de azért a döntő fél évszázados jubileumán részt vettem a Megyeri úti megemlékezésen.

– Kovács Imre edzősége alatt az 1971–1972-es idényben csupán a bajnokik egyharmadán lépett pályára, az 1972–1973-as évadban csak egyszer, csereként. Szűcs Gyula sem számolt önnel, ahogyan az 1974 tavaszán az őt követő Várhidi Pál sem.
– Rendre a tartalékban jutottam szóhoz, aztán megsérültem, Várhidi pedig finoman szólva nem ambicionálta, hogy folytassam a játékot. Én meg úgy voltam vele, a tizenöt idény alatt kissé belefásultam a futballba, más klubba nem akartam igazolni, így 1974-ben, 32 évesen abbahagytam.

– Hatszoros magyar bajnokként – Göröcs Jánossal azt is elmondhatja magáról, hogy az 1960-as és 1969-es aranyérmes csapatnak is tagja volt –, a jobbhátvéd-poszton olyan újpesti legendák között emlegetik, mint Fogl II Károly, Futó Gyula, Balogh II Sándor és Rajna Károly. Mit szól ehhez?
– Roppant megtisztelő.

– Csupán ennyi?
– Igen, mert nem az én tisztem eldönteni, hogy megérdemlem-e, hogy velük egy sorban említsenek engem is.

– Visszavonulását követően kormányőrként dolgozott. Mi volt a feladata?
– Amíg játszottam, BM-alkalmazott voltam, őrmester, végül főhadnagyként szereltem le. Solymosi Ernő barátom vitt a kormányőrséghez. A helyszínbiztosító egységhez kerültem, az esemény előtt néhány órával átvizsgáltuk a kérdéses területet.

– Solymosi „Pixi” Kádár János pártfőtitkár mozgását is biztosította. Ezekben a műveletekben ön is részt vett?
– Nem. Más kérdés, hogy elsősorban „Pixi” miatt Kádár tudta, kik vagyunk. Innen 1990-ben századosként nyugdíjaztak.

– Ha jól tudom, a Margit kórházban is dolgozott éjjeliőrként. Ez nem volt megalázó?
– Nincs sok nyugdíjam, egy barátom szólt, miért ne mentem volna?! Nem volt büdös a munka.

– A kétezres évek közepére annyira elkopott a csípőízülete, hogy műteni kellett.
– Protézist kaptam 2005-ben, de néhány év múlva a másik oldalamra is kellett egy. Nem sokkal később ki kellett cserélni az implantátumot, a kórházban fertőzést kaptam, három hónapig nyomtam az ágyat. A gyaloglás azóta is nehezen megy. Tény, a harmadik csípőműtétemhez az MLSZ Focisegély Alapítványa támogatást nyújtott. Amikor felvetődött, hogy azok a futballisták, akik pályára léptek világ- vagy Európa-bajnokságon, vagy éppen nemzetközi kupasorozat döntőjében, egyfajta erkölcsi megbecsülésként az olimpiai bajnokokhoz hasonlóan kapnának valamilyen járadékot, nagyon optimista lettem. Csak hát a koronavírus-járvány miatt mintha elfelejtődött volna a kezdeményezés. Pedig vagyunk néhányan, akiknek fontos lenne.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 11-i lapszámában jelent meg.)