Rossi igen, Ronaldo nem – nyolc tagja van a labdarúgás legszűkebb elitklubjának

Bobby CHARLTON (angol)
világbajnok: 1966
BEK-/BL-győztes: 1968
aranylabdás: 1966

Anglia 1966-ban, hazai környezetben, megérdemelten nyerte meg a világbajnoki címet. A klasszisokkal teletűzdelt válogatottban többen is kiváló teljesítményt nyújtottak a tornán, ám aligha vitás, Bobby Charlton (aki 1956 őszén a sors fura grimaszaként épp a Charlton Athletic ellen játszotta első bajnokiját) nélkül nem értek volna fel a csúcsra a háromoroszlánosok. Senki sem csodálkozott azon, hogy az év végén a Manchester United támadója – bár csak egy ponttal előzte meg a portugál Eusébiót – kapta meg az Aranylabdát. Az már annál inkább csodaszámba ment, hogy a majd 1994-ben lovaggá ütött „Sir Robert” ekkor még életben volt. 1958. február 6-án a belgrádi BEK-negyeddöntőről hazatérő United gépe megállt tankolni Münchenben, ám a zord időjárásban a felszállással harmadszor próbálkozó pilóta képtelen volt felemelni a gépet a jéggel borított pályáról, a kerítésnek szaladt, egyik szárnya letört, s a tragédiában nyolc futballista (és további 15 utas) életét vesztette. Bobby Charlton és a mellette ülő Dennis Viollet azért úszta meg, mert helyet cserélt velük a gép végi helyeket biztonságosabbnak tartó Tommy Taylor és David Pegg.

Charlton kisebb sérülésekkel megúszta, majd a hatvanas években újjáalakuló csapatban Denis Law-val és George Besttel fantasztikus triumvirátust alkotva visszavezette a legjobbak közé a „vörös ördögöket”. „Nehéz tulajdonképpen erről beszélni, de az emberek valamiféle isteni igazságszolgáltatásnak tekintették, hogy ilyen jó a csapat, fél évtizeddel a katasztrófa után” – vallott később az „újjászületésről” Charlton.

Matt Busby edző alakulata 1968-ban, a klub addigi legnagyobb nemzetközi sikerét elérve, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját is elhódította, a Benfica ellen 4:1-re megnyert döntőben Bobby Charlton duplázott. 1973-ig viselte a Manchester United mezét, 606 mérkőzésen 199 gólt szerezve – előbbi 2008-ig, utóbbi egészen 2017-ig számított klubrekordnak.

Gerd MÜLLER (német)
világbajnok: 1974
BEK-/BL-győztes: 1974, 1975, 1976
aranylabdás: 1970

Tudomásunk szerint sosem vezetett vadászrepülőt és szépségversenyen sem indult, de Gerd Müller nem is ezért érdemelte ki már életében a „Nemzet bombázója” becenevet. Nem, az 1945 novemberében született csatár ipari mennyiségben szerzett góljainak köszönhette szimpatikusabbik ragadványnevét (a másik, a „kicsi, dagadt Müller” a feledés jótékony homályába veszett). Az NSZK válogatottjában 62 mérkőzésen 68-szor, a Bayern München mezében 605 találkozón 563 alkalommal vette be a kaput, hogy olyan finomságokról már ne is beszéljünk, mint a két világbajnokságon összehozott 14 találata, vagy a Bundesligában elért 40 gólos szezoncsúcsa, amit csak 2021-ben tudott tőle „elvenni” a 41-ig jutó Robert Lewandowski. Rekordjai évtizedekig megdönthetetlennek, sőt megközelíthetetlennek látszottak (a Bayernnél felállított klubcsúcsa speciel máig érvényben van), ráadásul a csatár nem csak úgy l'art pour l'art termelt szorgalmasan, hanem (a kettő nyilván összefügg) sorra nyerte az értékes trófeákat is. A bajor együttessel négyszer hódította el a bajnoki címet, négyszer a Nyugatnémet Kupát, nyert három BEK-, egy KEK-serleget, 1970-ben övé lett az Aranylabda (tett érte: a vébén „tízest” lőtt, a bajnoki szezonban pedig 33 bajnokin 38 gólt rámolt be), s hogy teljes legyen a gyűjteménye, 1972-ben Eb-t (a szovjetek elleni döntőben két gólt szerzett), két év múlva pedig – hazai pályán – vb-t nyert az NSZK válogatottjával, a hollandok elleni fináléban pedig övé volt a győztes találat. Ezek után kissé abszurdnak hat, de soha többé nem lépett pályára a nemzeti együttesben, mert megsértődött a vezetőségre, amiért a döntő utáni bankettre nem hívták meg a játékosfeleségeket...

Karrierje dicsfénye visszavonulását követően éjsötét árnyékot vetett rá: előbb súlyos alkoholizmusa, majd különféle betegségek, főleg az Alzheimer-kór fosztotta meg a teljes élet lehetőségétől. 2021 nyarán, 75 évesen hunyt el egy idősek otthonában.

Franz BECKENBAUER (német)
világbajnok: 1974
BEK-/BL-győztes: 1974, 1975, 1976
aranylabdás: 1972, 1976

A német futball Császárának nem csak a lába, a szürkeállománya is irigylésre méltó, aligha véletlen, hogy ő az egyetlen labdarúgó szereplője a német és görög filozófusok focimeccsének (Kant, Wittgenstein, Platón vagy Szókratész társaságában) a Monty Python legendás jelenetében.

Franz Beckenbauernek persze ennél csak fontosabb mérkőzései akadtak. A kilencévesen az NSZK első vb-győzelmét a rádióban hallgató és a sportággal ekkor végérvényesen szerelembe eső Franz 1959-ben került a Bayern Münchenhez, melynek aztán közel két évtizeden keresztül markáns és meghatározó alakja volt – középcsatárként indult, középpályásként szerzett magának nevet, legendává ellenben már középhátvédként, majd liberóként vált. Klubjával bajnoki címből és Német Kupából négyet, BEK-serlegből hármat nyert meg, mindeközben a válogatottban is megkerülhetetlenné vált.

Jellemző, hogy fénykorában, 1966 és 1976 között három világbajnokságon és két kontinenstornán vett részt, mindegyiken érmet szerzett, 1972-ben Eb-, 1974-ben vb-győzelmet ünnepelhetett, és naná, hogy mindkettőn csapatkapitányként emelhette magasba a trófeát. Alfredo Di Stéfano és Johan Cruyff után harmadikként lett belőle kétszeres aranylabdás (1972-ben és 1976-ban), védőként viszont elsőként érdemelte ki a rangos egyéni elismerést, ha a kapus Lev Jasint nem számítjuk), s később is csak a honfitárs Matthias Sammernek és az olasz Fabio Cannavarónak adatott meg poszttársként átélni az elismerés örömét. „A lényéből fakadó üzenet az volt, meg se próbálj átjátszani engem, totál időpocsékolás” – fogta meg találóan a „Kaiser” titkát Bobby Charlton, hogy aztán később Beckenbauer bebizonyítsa, a pálya szélén is érti a dolgát. Az NSZK szövetségi kapitányaként kétszer vezette vb-döntőbe hazája tizenegyét, 1986-ban még beletörött a bicskája az argentinokba, 1990-ben, szintén Diego Maradonáék ellen viszont már győzelmet ünnepelhetett. Játékosként és edzőként rajta kívül csak a brazil Mario Zagallo és a francia Didier Deschamps ért fel a világ tetejére.

Paolo ROSSI (olasz)
világbajnok: 1982
BEK-/BL-győztes: 1985
aranylabdás: 1982

Mint egy szellem, aki céltalanul bolyong a pálya fölött. A nem éppen hízelgő jellemzést Paolo Rossiról írták az 1982-es világbajnokság csoportköre után, merthogy az olasz válogatott középcsatára a tornán addig gyámoltalan és impotens futballt bemutató (a lengyel, kameruni, perui hármas ellen csupán három döntetlenre és két rúgott gólra képes) sqadra azzurrából is lefelé lógott ki. Mondjuk, ezen nem volt mit csodálkozni. Az 1978-as vb – nem hivatalos – ezüstlabdása 1980-ban, a Perugia játékosaként belekeveredett a Totonero néven elhíresült fogadási botrányba – ha a hároméves eltiltását nem csökkentik kettőre, a spanyolországi mundialt is csak tévén nézheti. És mivel alig volt meccs az időközben már a Juventust szolgáló futballista lábában, beválogatása értetlenséget és dühöt szült. Pedig ha rendben mentek Rossi dolgai, nem lehetett megállítani. A hetvenes évek végén a Vicenzával (itt csináltak belőle szélsőből középcsatárt), egymást követő két idényben lett gólkirály – előbb a Serie B-ben, aztán az első osztályban.

Ám amikor már mindenki elkönyvelte Rossi „rosszaságát”, a bolyongó szellem váratlanul életre kelt. Minden idők egyik legjobb vb-meccsén mesterhármast szerezve szinte egymaga győzte le és fosztotta meg a továbbjutástól a szemet gyönyörködtetően futballozó brazilokat (3–2), az elődöntőben kettőt vágott a lengyeleknek (2–0), hogy az NSZK elleni döntőben már eggyel is beérje (3–1) – mindezt egy hét leforgása alatt. Az aranyérmen felül – Garrincha és Mario Kempes után harmadikként – a gólkirályi címet és a legjobb játékosnak járó elismerést is megszerezte, majd az év végén megkapta a France Football Aranylabdáját. A gólörömöt metafizikai szintre emelő (karok az égbe, boldog rohanás a végtelenbe) Pablito a vb után klubjával is csúcsra ért: két olasz bajnoki cím és egy KEK-siker után 1985-ben a BEK-serleget is elhódította. Váratlanul, 31 évesen akasztotta szögre a cipőjét, 2020-ban pedig fájóan fiatalon, 64 esztendősen vitte el a tüdőrák.

Zinédine ZIDANE (francia)
világbajnok: 1998
BEK-/BL-győztes: 2002
aranylabdás: 1998

Milyen furcsa az élet: az 1998-as világbajnoki döntőben Zinédine Zidane két pazar bólintása történelmi aranyérmet ért a hazai pályán játszó Franciaországnak, 2006-ban viszont egy fejes is elég volt ahhoz (igaz, itt nem a labda, hanem Marco Materazzi mellkasa volt a célpont), hogy a Les Bleus elveszítse az olaszokkal szemben vívott finálét. Ennek ellenére az 1972 nyarán született Zizou futballkarrierje kerek, mint egy bontatlan trappista sajt, bár ismerve az egykori támadó középpályás képességeit (Michel Platini 2000-ben tett kijelentését, mely szerint      „Amit Zidane tud a labdával, azt Maradona megcsinálja egy darab naranccsal is”,      most ne vegyük mérvadónak), legfeljebb azon sopánkodhatunk, hogy ugyan miért nem kapta meg az Aranylabdát többször. 1998-ban, a vb-döntő hőseként persze kijárt neki, 2000-ben, Eb-győztesként ellenben második lett Luis Figo mögött, míg 2002-ben a Bayer Leverkusennek lőtt BL-döntős csodagólja is kevés volt az újrázáshoz (tetszettek volna nem fejre állni a távol-keleti világbajnokságon...). A Bordeaux-ban, a Juventusban, majd a Real Madridban is nagyot alkotó labdarúgó később edzőként is megjárta a sztratoszférát: a királyi gárda élén három Bajnokok Ligáját és két spanyol bajnoki címet zsákmányolt.

RIVALDO (brazil)
világbajnok:  2002
BEK-/BL-győztes: 2003
aranylabdás: 1999

1972. április 19-én született a brazíliai Recifében, mélyszegénységben nőtt fel, tizenöt éves korától ráadásul apa nélkül kellett boldogulnia, miután a papa életét vesztette egy autóbalesetben. Mint oly sokaknak, neki is a futball segített kitörni a korlátok közül, s amikor az 1996-os atlantai olimpia után Európába, konkrétan a spanyol Deportivo La Corunához szerződött, sínre került az élete. Egy évvel később már a Barcelona gránátvörös-kék dresszét viselte, a katalánokkal bajnokságot, Spanyol Kupát és európai Szuperkupát nyert, de talán a címeknél is emlékezetesebb a Valenciának 2001-ben ollózott gólja (amúgy azon a meccsen mesterhármasig jutott). Ekkor már két éve az Aranylabda büszke birtokosaként lépett pályára, de igazi szupersztárrá a 2002-es világbajnokságon vált, ahol – azon túl, hogy Ronaldo és Ronaldinho társaként minden vetélytárssal egy életre megutáltatta az „R” betűt – világbajnoki győzelmet ünnepelhetett. Az „aranyklubba” lépéshez viszont el kellett igazolnia az AC Milanhoz, amellyel már 2003-ban – alighanem minden idők legunalmasabb döntőjén – megnyerte a Bajnokok Ligáját. Az Olympiakosszal még 2007-ben is bajnoki címet ünnepelhetett, és szemlátomást még negyven fölött is élvezte a játékot. Vagy csak azt akarta megvárni, hogy egy csapatban játszhasson a fiával, Rivaldinhóval – erre egyébként a brazil Mogi Mirim színeiben valóban sor került.

RONALDINHO (brazil)
világbajnok:  2002
BEK-/BL-győztes: 2006
aranylabdás:  2005

Ronaldinhótól minden kitelik, Ronaldinhóról minden elképzelhető. Ha valamit, hát ezt megtanultuk a mindig mosolygó brazil futballklasszisról sikeres és eredményes karrierje során. Azt is, hogy tizenhárom éves korában egy 23–0-ra megnyert futsalmérkőzésen csapata mindahány gólját ő szerezte. Meg azt is, hogy barcelonai labdarúgóként felállva tapsolja a Bernabéu közönsége – történetesen egy elveszített El clásico végén...

A futballt és a művészetet ötvözni képes brazil támadó 2001-ben került a Gremiótól a Paris Saint-Germainhez, de két év után már a Barcelona kötelékébe tartozott – a hírek szerint a Real Madrid sem bánta volna, ha fehérbe öltözik, de aztán végül inkább David Beckhamből lett „galaktikus”. Az ekkor már világbajnok Ronal­dinho karrierje itt teljesedett ki: nyert két bajnoki címet, egy Bajnokok Ligája-serleget, szerzett számtalan, máig emlékezetes gólt, s 2005-ben, mintegy megkoronázva addigi pályafutását, elhódította az Aranylabdát. Mindenki azt gondolta, a katalánoktól megy nyugdíjba, ehhez képest az utolsó, ötödik barcelonai idényében már támadások kereszttüzébe került, főként profihoz nem méltó kicsapongásai miatt. Az AC Milannál még nyert olasz bajnokságot, akadt néhány jó mérkőzése, de ezek inkább csak fellángolások voltak. Igaz, életműve érdemi részét addigra már letudta...

KAKÁ (brazil)
világbajnok: 2002
BEK-/BL-győztes: 2007
aranylabdás: 2007

Kaká, vagyis Ricardo Izecson dos Santos Leite nem a szegénységből a futball-labda segítségével kitörő brazil utcagyerek archetípusa: apja mérnökként kereste a kenyerét, a mama pedig tanárnőként dolgozott. A család megengedhette magának, hogy mindkét gyereke jó körülmények között tanuljon és sportoljon. Érdekesség, hogy a kis Kaká eleinte nem is igazán akarta magát elkötelezni a labdarúgással (Ayrton Senna és a Formula–1 legalább ennyire izgatta a fantáziáját), jószerével a testnevelő tanára követelte ki a családtól, hogy a nyolcéves kissrácot kipróbálhassa az iskolai futballcsapatban. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. A 14 éves korától a futball mellett a vallással is egyre szorosabb kapcsolatot ápoló támadó középpályás világbajnoki címet nyert 2002-ben (bár az egész tornán csak 25 percnyi játéklehetőséget kapott), aztán jött az olaszországi szerződés, s vele a BL-serleg, a bajnoki cím, a kupagyőzelmek és az Aranylabdát hozó szezon az AC Milan piros-fekete szerelésében. Majd egy kevéssé sikeres időszak a Real Madrid kötelékében – de ez már egy másik történet...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 26-i lapszámában jelent meg.)