Követő emberfogás – Malonyai Péter publicisztikája

EGYIRÁNYÚ UTCÁNAK NEVEZIK a hozzáértők a hagyományos tájékoztatást (újság, rádió, televízió), hiszen az olvasónak, hallgatónak, nézőnek nincs módja rögvest kapcsolatba lépni a hírforrással, legfeljebb maga elé és köré moroghat bosszankodásában, örvendezhet lelkesen. No de a közösségi média – az igen! Ott mód van az azonnali reakcióra, válaszra, viszontválaszra, ez aztán az igazi!
EGYIRÁNYÚ UTCÁNAK NEVEZIK a hozzáértők a hagyományos tájékoztatást (újság, rádió, televízió), hiszen az olvasónak, hallgatónak, nézőnek nincs módja rögvest kapcsolatba lépni a hírforrással, legfeljebb maga elé és köré moroghat bosszankodásában, örvendezhet lelkesen. No de a közösségi média – az igen! Ott mód van az azonnali reakcióra, válaszra, viszontválaszra, ez aztán az igazi!

Ízlése, szokása válogatja, esetünkben az az érdekes, hogy – hozzáértők 2. – minden bizonnyal a közösségi média (én inkább szabad térnek hívnám, de nem vagyok hozzáértő, csak nyelvmániás) hatása a legnagyobb különbség a száz évvel ezelőtti és a mai labdarúgás között. Ami azt jelenti, hogy modern korunkban a különféle platformoknak köszönhetően a rajongónak közvetlen hozzáférése van kedvenc futballistáihoz. Ennélfogva a népszerűséget már azon mérik, hogy a sztároknak hány követőjük van. Ideális tehát a mai drukker dolga, hiszen ha már a pályán csak ritkán sikerül az ellenfeleknek követniük a legnagyobbakat, ő pikk-pakk, egy-két kattintással megteheti.

A követő a kulcsszó, pontosabban a számuk. Ennek alapján egy augusztusi felmérés szerint Cristiano Ronaldo a legnagyobb, 728 millióan követik. Vagy követték – akkor. Mert a szám nyilván változik a fel- és leiratkozásoktól, ám a rangsor aligha, hiszen a nyári sorrendben őt követő Lionel Messinél 462 millió a szám.

A lényeg, hogy Ronaldo – olvasom – a futball közösségi médiájának abszolút „goatja”. A goat itt GOAT, azaz betűszó, a Great Off All Time (minden idők legnagyobbja) rövidítése, egyébként pedig kecskét (Capra vaegagrus hircus) jelent. Jeles állat, legyen elég csak annyi, hogy az ókori görögök szent állatnak tartották, a legenda szerint tőle tanulták el a szőlő metszését. Mifelénk a szegény ember tehenének hívták, de nem megyek bele mélyebb összefüggésekbe a közösségi tér kapcsán.

Ami csalóka hely, hiszen személyesnek tűnik, többnyire még tegeznek is, így aztán hihetem, hogy nem csupán a követett van benne az én életemben, én is az övében. Hogy azt láthatom, olvashatom, amit ő akar, mellékszál, egy rajongó egyébként sem törődik az apróságokkal.

Hogy kicsit távolodjak a futballtól, a klasszikus Piramis együttesnek volt egy klasszikus száma, címe: A becsület. Benne a refrén: „A becsület ennél mégis többet ér!” Nos, annak idején egy rajongó az együttesnek írt levelében elmesélte, hogy a házuk lépcsőházában talált egy pénztárcát, benne akkora összeggel, hogy csak hüledezett. Egy ideig elábrándozott azon, mi mindenre tudná elkölteni, ám aztán leadta a házmesternek, mert eszébe jutott, hogy „a becsület ennél mégis többet ér”!

De vissza a múltba, amikor még másként mérték a futball népszerűségét. Történelmileg annyit tudunk, hogy a játék térhódításával párhuzamosan a legnagyobbak neve előkerült a kuplékban, kabarétréfákban, reklámokban, sőt még filmekben is szerepeltek a leghíresebbek, így lassan azok is tudták, kik ők, akiket egyébként nem érdekelt e sportág.

Az őshaza itt is Anglia, a brit birodalom hanyatlásnak indulása, amire válaszul a csapatsportokra kezdtek figyelni, elvégre ott a közösség a pályán, közösség a lelátón. Danny Blanchflower, a hatvanas évek Tottenhamjének északír vezéralakja – akit a The Mirror a klub történetének legjobb játékosává választott (2009) – szerint: „Az apa elvitte a fiát a meccsre, az meg az ő fiát. A pálya volt a székesegyház, az öltöző a szentély. A harmincas években a futball legalább olyan fontos volt, mint a vallás, sőt.” De Olaszország is jó példa, ahol azért (is) vezették be a vasárnap kora délutáni egységes kezdést, mert a szokás szerint az apa délelőtt a templomba vitte a fiát, délután pedig meccsre.

A rajongás nálunk is tért hódított. Főként az FTC hívei voltak híresek a műfajban. Többször előkerül, hogy nem egyszer, nem kétszer kifogták a lovakat Schlosser Imre kocsijából, vagy éppen a vállukon hordozták. Még verset is írtak hozzá, megénekelve persze legendásan görbe lábát: „Százezer ifjú eszményképe! / Szemem örömtől könnybe lábad... / Slózi, egy új korszakot ír be / Históriánkba görbe lábad.” Ez volt 1911-ben, aztán átment a nagy rivális MTK-ba (1916), s ahányszor csak pályára lépett a Fradi ellen, harsogta a lelátó, hogy „Áruló...!” Aztán amikor némi kalandozás után visszatért az Üllői útra (1926) helyreállt a világ rendje.

Toldi Gézának is része volt a rajongásban. Amikor 1939-ben az ő négy góljával nyert a Ferencváros a Bologna ellen (4:1), s a Közép-európai Kupa döntőjébe jutott, a pályára berohanó drukkerek a vállukon vitték be az öltözőbe. Nem volt könnyű dolguk, mert a center 80 kiló volt, alaposan megizzadtak, mire az útjuk végére értek.

De a Fradinál a rajongás (követés?) másban is megnyilvánult. Turay Józsefről egy drukker gipszszobrot készített, mondták is neki: „Te, Suttyó, tudod milyen gondban van a Közmunkatanács...? Nem tudja, melyik térre állítsa a szobrodat...”

De nemcsak az öröm, a feszültség is furcsa megoldásokat szült. Amikor a csapat 1930-ban úgy győzte le az Üllői úton a Bocskait 3:2-re, hogy a 85. percben még a debreceniek vezettek 2:1-re, a lefújás után az orvos volt a főszereplő az öltözőben. Woggenhuber Oszkár, a Fradi népszerű „igrice” (ő szerezte az első Fradi-indulót) elájult az örömtől és az izgalomtól, egy másik fanatikus pedig lefejelte az öltöző falát boldogságában.

Ám nem csupán nálunk volt nagy az érdeklődés. Az éppen Argentínában edzősködő sztárkapus, Plattkó Ferenc mondta 1940-ben a Nemzeti Sportban, hogy menekülnie kell a fotósok elől, akik nem nyugszanak, helyette a kutyáját fényképezték le kétszer is, s tették be a lapokba.

Később lanyhult a sztárkultusz, az Aranycsapat játékosai persze népszerűek voltak, de még mennyire, ám a Rákosi-rendszer az egyenlőség elvén uralkodott, így csak a hétköznapokban derült ki. A későbbi válogatott hátvéd, Ihász Kálmán ezerszer elmondta, hogy közelben lakó gyerekként gyakran látta a még épülő, de már zöldellő gyepszőnyeggű Népstadionban edző Sebes Gusztáv klasszisait. Akik közül Puskás Ferenc elvitte a szomszédos presszóba azokat a gyerekeket, akik megvárták, amíg felöltözik, s vett mindegyiküknek egy kétforintos fagyit (négy gombóc!)

Hatvan esztendeje az ünnepi könyvhétre adták ki Grosics Gyula Így láttam a kapuból című könyvét (lejegyezte: Maros László). Pillanatok alatt elfogyott, még 1963-ban megjelent a második kiadás, 1964-ben a harmadik is. Ez összesen 44 800 példányt jelentett, vitték tehát a könyvet, mint a cukrot.
Ezzel nem is volt baj, azzal már inkább, hogy az írók már a könyvhéten halálra sértődtek, mert Grosiccsal mindenkinél többet foglalkoztak az újságok. A Népsport, pontosabban egykori legendás főszerkesztőnk, Feleki László kötelességének érezte, hogy felemelje a szavát. Némi empátiával, hiszen Dosztojevszkijjel példálózik, elképzelvén, hogy egy moszkvai könyvnapon a magasugró-világrekorder Valerij Brumelt vagy a futballista Igor Nettót tüntették volna ki érdeklődésükkel helyette. „Az ilyen méltatlan mellőzés alkalmas arra, hogy elrontsa egy önérzetes író egész napját, sőt elidegenítheti őt olvasóközönségétől is, hiszen óhatatlanul felbukkan benne az a keserű gondolat, hogy Raszkolnyikov vagy a Karamazovok lelkivilágának boncolgatása helyett talán okosabb lett volna magasat ugrani vagy labdát rúgni” – idézem Felekit, aki ezután kimondja a lényeget: „Mutasd meg, kire irigykedsz, s megmondom, ki vagy!”

A népszerűség persze megfoghatatlan, ott vannak például a sorozatok, egy kaptafára megy mindegyik, mégis van, amelyik több mint húsz évig tartja a frontot, s van, amelyik azonnal megbukik. És ha már... Megfigyelték, hogy az FBI női ügynökei mind karcsúak, sudárak, nadrágkosztümjük makulátlan, blúzuk vakítóan fehér, és persze hogy tűsarkúban igyekeznek elkapni a gonoszt.

Hát ilyen a mi kis világunk.

De nem baj, hogy nem engem követnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!