Hiába volt az egyik legeredményesebb futballista Deák Ferenc, kimaradt az Aranycsapatból

A hely szelleme: a Ferencváros labdarúgócsapatában kiteljesedő Deák Ferenc a Franzstadtban, a Viola utca 37/b-ben született, heten voltak testvérek, szülei házmesterként dolgoztak. Idővel felbukkant a Szentlőrinci AC toborzóján, eleinte a megtermett srác rugdalta vissza a labdákat a kapura lövöldözőknek. Az egykori futballista, az 1932-ben százszázalékos teljesítménnyel bajnok Ferencváros fedezete, Berkessy Elemér kiszúrta Deák egészséges rúgásait, invitálta a SZAC-ba, ám a fiú azzal hárította el, hogy szülei nem engedik, mert korábban úgy fejen találták, hogy elájult. Aztán a klub elnöke, mecénása, Danninger János magához vette, az óriás az egyik hentesüzletében dolgozhatott, 15 évesen már az „egyben” lépett pályára – a vb-ezüstérmes Kohut Vilmos mellett. Talán mondani sem kell, idővel ugyanúgy vitte a hátán a pályán védőket, mint a vágóhídon a fél marhákat… Nagyétkű volt, ivott is hozzá bort rendesen, ha abban az időben léteznek dietetikusok, elrettentő példának állították volna...

Deák – aki a SZAC-ban kapta a Bamba becenevet – fantasztikus rekordot állított fel az 1945–1946-os idényben: 66 gólt szerzett, ez még akkor is páratlan, ha a 26 mérkőzéses alapszakaszt 10 meccses rájátszás követte. A csatár 34 találkozón érte el 66 gólját! Ezért a gólcsúcsért érdemelte ki évtizedekkel később Münchenben a futball-labdát ábrázoló szobrot, amelyre ezt írták: „Az élvonalban az egy évadban elért gólok Európa-csúcstartójának az 1945–1946-os idényben 66 gólt szerző Deák Ferencnek.” (Csupán zárójeles megjegyzés: Zsengellér Gyula 51, Szusza Ferenc 45 gólt szerzett abban az évadban.) 1945 októberében a Kőbányának lőtt kilencet, s a különböző válogatottakban is – még nem az A-csapatban – ontotta a gólokat nem véletlen, hogy a Képes Sportlap 1946-ban az év csapatába állította.

Pályafutása a Ferencvárosban teljesedett ki, a klub 1947-ben egy kétemeletes sarokházat (Nefelejcs utca 24.) adott az aláírásáért, más kérdés, hogy mire tataroztatta az épületet, államosították...

Szerződése értelmében a Fradi hazai meccsei bevétele harminc százaléka a SZAC-ot illette! Néhány kiemelkedő teljesítmény a szentlőrinci és az Üllői úti korszakból: 1946. március 17., SZAC–PVSK 6:2, négy gól, „lendületes volt”. 1946. május 5., SZAC–FTC 5:2, öt gól, „ötletesen és eredményesen játszott”. 1946. július 14., SZAC–DVSC 9:5, hat gól, „eredményes volt”, 1947. június 5., Testvériség–SZAC 0:7, öt gól, „gólképességével tűnt ki”. A Fradiban: 1948. szeptember 12., SZAC–FTC 0:5, négy gól, „nagy erővel küzdött, harcolt. Kár volt, hogy a legtöbb labdát hátulról magasan kapta és emiatt fogyatékos labdakezelésével nehezen kezelte le azokat. Nincs teljesen formában, de határozottan javult.” 1948. november 1., FTC–Győr 13:0, öt gól, „roppant veszélyes volt a kapura, kár, hogy a labdakezelése változatlanul hiányos”. 1948. december 26., Újpest–FTC 3:5, három gól, „amíg Nagymarosi volt a kullancs, ellenállhatatlannak bizonyult. Két »igazi« Deák-gólt láttunk. Szüccsel szemben már nem volt sikere.” 1949. március 12., FTC–Szeged 9:2, négy gól, „a mezőnyben jóformán semmit sem mutatott, a kapu előtt azonban roppant veszélyesnek bizonyult”. 1949. március 26., FTC–Kistext 8:0, négy gól, „megint csak a kapu előtti gólképességével csillogott”. A SZAC-ban az NB I-ben 77 találkozón 128-szor eredményes, a Ferencvárosban 83 bajnokin 121-szer, a Bp. Dózsában 84 meccsen 53-szor, a válogatottban 20 mérkőzés/29 gól a mérlege.

A Labdarúgás 1968. novemberi száma így tekintett vissza karrierjére: „Páratlan érzékkel tudta magát helyzetbe hozni, és azok nagy részét értékesítette is.” Tisztában volt a képességeivel, nem volt híján az önbizalomnak. Az 1946. október 6-án az Üllői úton Magyarország az ő két góljával verte meg Ausztriát 2:0-ra, Szepesi György mikrofonja előtt a következőt mondta: „Köszönöm magamnak és a csapatnak ezt a két gólt, amellyel sikerült győznünk.” Ez volt az első válogatott mérkőzése, az NS szerint „veszélyes és gyors középcsatár volt, minden idegszálával a góllövésre törekedett. Első gólja egészen kiváló csatárteljesítmény volt, néhány helyzetben balszerencse kísérte lövését.” Így állt fel a csatársor: Mike, Szusza, Deák, Zsengellér, Puskás. Két találkozón is négy gólt szerzett, 1947 augusztusában a bolgárok ellen 9:0-ra megnyert meccsen és 1949-ben a lengyelek ellen (8:2). Az első meccset követően tőle szokatlanul megjegyezte: „Egy-két bolgár védő túl keményen játszott.”

Felvetődik a kérdés, miért nem volt többször válogatott, miért maradt ki az Aranycsapatból? Sebes az edzője volt a SZAC-ban a negyvenes évek elején, amikor szövetségi kapitánynak nevezték ki (1949. április 10., Csehszlovákia–Magyarország 5:2), Bamba 13 válogatottságnál és 18 gólnál járt, igaz, Sebes a vereség okát abban is látta, „a csatársorban Deák és Szilágyi I a maga lendületes, erőteljes játékát sehogyan sem tudta összeegyeztetni Szusza és Puskás finom elgondolásaival”. Az olimpiai bajnok svédek legyőzése (1948. november 20., Megyeri út, 5:0, Deák egy gólt szerzett) után többször nem húzta magára a címeres mezt, a csatársor így állt fel: Budai II, Kocsis, Deák, Puskás, Hidegkuti; összesen hét Aranycsapat-játékos lépett pályára. Amikor összeállt a legendás tizenegy 1952. szeptember 20-án Bernben a svájci–magyaron (2:4), Hidegkuti 30 éves volt, egy nappal később a vele egyidős Deák a Dózsával Szombathelyen játszott (0:0), tehát a kora nem lehetett akadály.

Tény, tankszerű, ám inkább statikus játéka kevésbé illett bele a mozgékonyságon alapuló taktikába. Az is tény, Sebes tisztában volt a középcsatár kicsapongó életmódjával, Pongrácz György A Bamba című könyvben írja, hogy a szövetségi kapitány „Deák Ferit akkoriban magához vette a Sporthivatalba azon a címen, hogy így jobban tudja ellenőrizni sűrű kimaradozásait, s a tömegsport gondozására született osztályra osztotta be. Deák Feri az MHK mozgalommal foglalkozott, célszalag, oklevelek, eredményhirdetés – nem neki való volt...” Játékostársa, Rudas Ferenc a vele készült interjúkötetben (Nyolc évtized a magyar futballban) az Aranycsapat kialakulásával kapcsolatban megemlítette, „úgy maradt ki örökre a válogatottból, hogy 1949-ben az utolsó nyolc meccsén is rúgott tizenegy gólt. De Sebes Gusztávnak, a szövetségi kapitánynak más elképzelései voltak.” Arra a felvetésre, hogy az eredmények őt igazolták, a jobbhátvéd így reagált: „Csak azt, hogy Deák nélkül is világverő csapat állt össze. Azt nem igazolta semmi, hogy vele ez nem sikerült volna.” Arról is a Rudas-könyvben olvashatunk, hogy egy válogatott találkozó után annyira felöntött a garatra, hogy Rudas és Lakat Károly vitte haza a jobbhátvéd Mercedesén, klubtársai aggódtak, hogy az esti bankettre sem józanodik ki. Átadták Danningernek, aki két hatalmas pofont lekevert védencének, majd aludni küldte, Deák pedig két óra alvás után megjelent az összejövetelen. Mintha skatulyából húzták volna ki, Sebes elégedetten meg is jegyezte: „Látod, Feri, ha nem iszol, milyen jól tudsz kinézni.”

Volt azonban egy erős érv, amely Bamba válogatottsága ellen szólt: nem kedvelte a kommunista rendszert, már ÉDOSZ-futballistaként 1950 nyarán a siófoki Fogas étteremben néhány fröccs után szólt a zenészeknek, játsszák el a Fradi-indulót, s ő hangosan énekelte. Két civil ruhás ÁVH-s felszólította, hogy társaságával távozzon, ám a csatár spiccesen is elintézte őket. A hatalmas botrányt a belügy azzal simította el, hogy Bambát választás elé állította: vagy a Dózsában folytatja vagy börtönbe megy. Nem csoda, hogy az előbbit választotta.

A sors fintora: az 1950. őszi bajnokság 14. fordulójában a Bp. Dózsa az ő góljával verte meg 1:0-ra az ÉDOSZ-t – még tavasszal az ÉDOSZ 8:1-re nyert a Dózsa ellen Bamba két góljával.

Talán nem kell magyarázni, miért nem találta meg soha többé önmagát.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 15-i lapszámában jelent meg.)