Van min dühöngeni – Bobory Balázs publicisztikája

Egyrészt megértem az UEFA játékvezetőinek főnökét, a 2008-as Eb-döntőt dirigáló olasz Roberto Rosettit, amikor szomorúan közli a tényt, miszerint negyvenezer bíró hiányzik az öreg kontinensen a rendszerből.

Igen, régen sem lehetett szívderítő úgy irányítani 22 embert, hogy a ténykedést ezen kívül még százak, ezrek, akár tízezrek véleményezik rögtön a helyszínen, gyakran nem éppen irodalmi stílusban, családtagokat emlegetve, emberi becsületbe gázolva.

Hogy erre kinek van szüksége hétről hétre, arról csak halvány elképzelésem van, azonban akad talán értelmes magyarázata annak is, miért nem lett népszerűbb a játékvezetői pálya az elmúlt években, a VAR „csodálatos” rendszerének bevezetése óta.

Akik ismernek, tudják, hogy amikor a téma szóba kerül a társaságomban, egyfajta keresztet magam elé emelve szólalok fel a modern technika ellen, amely talán képes nagyobbra szítani a feszültségeket még azokhoz az időkhöz képest is, amikor a „bírónak nem volt videója.” És vélhetően azért volt megengedőbb a közvélemény a tévedésekkel, mert meg lehetett magyarázni, hogy szegény bírónak néhány tizedmásodpercnyi ideje van meghozni a jó döntést, lehet, hogy a vitatott esetnél éppen rosszul helyezkedett, takarásban volt, egyébként meg ő is „emberből van”...

Igen ám, de akkor még volt egyéni felelősség, esetleg a két partjelző (ha még használhatom ezt az ódivatú kifejezést) segíthetett be, egyébként a döntéshozó magára volt utalva. Nem csoda, hogy így születtek óriási egyéniségek, akiknek karakterük volt a pályán, akiknek még a tévedést is könnyebben elnézte az ember, mert lehetett látni rajtuk szakmájuk nagyfokú ismeretét, az alázatos, emberséges, következetes hozzáállását. Mostanra azonban az egyéni felelősségnek nincs akkora szerepe azokon a meccseken, amelyeken a VAR segít a játékvezetői csapatnak. Minden kétes szituációnál meg lehet állni és fülhöz emelt kézzel várni, amíg egy stúdióban kockáznak, kameraállásokat váltanak, vonalaznak, miközben a szurkoló lélegzet-visszafojtva, esetleg anyázva várja a vontatott percek végét, míg kiderül, mi a helyes döntés.

A legnagyobb baj azonban, hogy sok esetben még így sem derül ki, és a néző meghökkenve konstatálja, hogy olyan döntés születik, amelyet nem ért, esetleg totálisan téves, tehát egyértelmű esetet látnak másként a VAR-szobában. Mindez pedig aláássa a technika tekintélyét, azokét meg főleg, akik a technikát hívják segítségül.

Magyarországon most olyan eset miatt forrnak az indulatok, amelynél ugyan nem lehetett VAR-ozni, de teljességgel megmagyarázhatatlan döntések születtek. Kezdjük ott a történetet, hogy a Honvéd-szurkolók már az előző bajnokság utolsó fordulója után konteókat gyártottak azzal kapcsolatban, hogy a bírók milyen elvek alapján gyakorolnak hatást a sorsukra – emlékezhetünk, a kispestiek az előző élvonalbeli bajnokság utolsó pillanataiban nem kaptak meg egy nyilvánvaló, a visszajátszott felvételeken egyértelmű tizenegyest, és mivel nem nyertek a Puskás otthonában, végül kiestek –, és a hétfői, Haladás elleni NB II-es meccsen történtek csak megerősíthetik abbéli hitüket, hogy minimum a játékvezetői kar bögyében van a csapat. Zárójelben hozzátenném, hogy személy szerint továbbra sem tudok elképzelni tudatosságot, tendenciát a Honvéddal való bánásmódban...

Ettől függetlenül megértem azokat a kispesti szimpatizánsokat, akik egyszerűen csalást kiáltottak, amikor az egyik asszisztens közvetlen közelről nem vette észre, hogy a piros-feketék szélsője az indítás pillanatában még szinte a saját térfelének közepén járt, és a labda majdnem előbb ért át a Haladás oldalára, mint maga a futballista, mégis les miatt megállította az akciót. Az esetet nem lehetett visszanézni, nem lehetett utólag jól ítélkezni, ugyanis a másodosztályban nem használnak VAR-t, azt viszont bőven meg lehetne tenni, hogy az adott döntéshozókat nem egy vagy két mérkőzésre tiltják el a további működéstől, hanem visszasorolják az U7-esekhez, U9-esekhez, ahol még nincs les, lehet gyakorolni a sportág egyéb szabályainak betartatását, és ha az megy, akkor tovább lehet lépni a magasabb korosztályok felé. A kispesti eset olyan kirívó szakmai hiba, ami védhetetlen, és ha egy játékvezetői csapat ilyet elkövet – igen, itt ne mentsük fel azt sem, aki a sípot fújta, mert ez az eset annyira világos volt, hogy felül kellett volna bírálnia segítőjét –, példás büntetést kell kapnia. Olyan szankciót, amely még inkább arra sarkallja a többi bírót, hogy figyeljen oda, vegye komolyan, amit csinál, mert a technikával és rengeteg pénzzel terhelt sportban bizony felnagyítódik a tévedések jelentősége, és a közvélemény még inkább nyomást gyakorol a bírókra, akiknek a legmagasabb szinten már bőven van videójuk.

És itt jön az a pillanat, amikor a magamfajta „retró” figura jobban elfogadta a képernyő előtt, ha Puhl Sándor tévedett, mint most, amikor egy-egy esetet nyolc-tíz kamera lassításából végig lehet nézni – és nyilván most megint nem a kispesti történésekről van szó, ahol, ugye, nem lehetett VAR-ozni. Tudom, sokan érvelnek amellett, hogy a technika alkalmazásával sokkal több helyes ítélet születik, viszont az is sokkal bosszantóbb, amikor három, négy, hat ember hosszú konzultálás és elemzés után sem tud jó döntést hozni, ráadásul a szurkoló még magyarázatot sem kap, hogy a többség által világosnak vélt szituáció után hogyan születhet szögesen ellentétes döntés – egyszerűen csak folyik tovább a játék. Az asszisztensek az oldalvonal szélén már szinte biodíszletnek számítanak, a leseknél már remegnek, hogy emeljék, ne emeljék, mikor emeljék a zászlót, pedig igazából mindegy, mit csinálnak, mert a számítógépes programok már „vonalazzák” a pályát, onnantól pedig csak a testrészekre kell figyelni, hogy mi lógott, mi nem lógott be... A legrosszabb közben, hogy áll a meccs. Sokszor senki sem tudja mi történik, teljesen egyértelműnek tetsző esetekben percekig malmoznak a labdarúgók, az edzők, a szurkolók, és nincs indoklás, csak a döntés lesz ismert.

A legtöbb csapatsportágban bevett gyakorlat, hogy a videózás után a főbíró szintén a technika segítségével röviden el is magyarázza a közönségnek, miért ítélt úgy, ahogy. A labdarúgásban ez a gyakorlat még nem működik, itt olyannyira bizonyos körben maradnak az információk, a belső értékelések, hogy azt bármelyik titkosszolgálat megirigyelhetné. És amikor arról beszélünk, Európában miért hiányzik sok játékvezető, talán ennek az egésznek a nyitottságáról vagy inkább zártságáról kellene beszélgetni. Mivel labdarúgásban a bíró nem nyilatkozhat a mérkőzésen hozott ítéleteiről, a ténykedéséről készült hivatalos értékelések sem látnak napvilágot, így az egészet taszító misztikum lengi körül, és egyáltalán nem teszi vonzóvá a pályát az egyszeri ember számára. Főleg azok kerülik ezt a hivatást, akik valaha magasabb szinten űzték a sportágat, mert ők azért láttak néhány furcsaságot a játékvezetéssel kapcsolatban...

Ha Rosettinek javasolhatnék valamit, elsőként azt mondanám, nyissanak a szurkolók felé, avassák be őket jobban a döntések hátterébe, a szabályok alkalmazásának miértjébe. Sajnálattal olvastam, hogy a szerdai, Monacóban rendezett sajtótájékoztatón elsőként arról volt szó, a reklamálást, a legyintgetést, a kispadon helyet foglalók tiszteletlen viselkedését, a technikai zóna elhagyását még keményebben fogják büntetni, mert a legfontosabb a futball imázsának a védelme. Szerintem ezt sokkal jobban szolgálná, ha a többtagú játékvezetői stábok korrekten, következetesen ténykednének, és ha döntéseik vitára is adnak okot, legalább megmagyaráznák a hátterüket.

Egyébként meg leírom a saját véleményemet századszor is: kár volt bevezetni a VAR-t, elég lenne továbbra is a bíró és két partjelzője azonnali, hirtelen ítéletei miatt dühöngenünk...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!