Emlékezés a nagy beszélőre – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2023.12.09. 23:44


PISTA BÁCSINAK HÍVOM MAGAMBAN Pluhár Istvánt, meg nem mondom, miért. Talán mert így hallottam róla sokat követőjétől, Szepesi Györgytől, aki viszont érthetően „Gyuri bácsi”, hiszen családi barát volt, apámmal évtizedeken át állt kapcsolatban. A ma 130 esztendeje született „Pista bácsinál” talán a műfaj teszi a közvetlen megszólítást, még úgy is, hogy a közvetítéseit csak felvételről hall(gat)hattam. A rádió viszont – egy békésebb korban – családtag volt, s aki megszólalt benne, több mint ismerős.
PISTA BÁCSINAK HÍVOM MAGAMBAN Pluhár Istvánt, meg nem mondom, miért. Talán mert így hallottam róla sokat követőjétől, Szepesi Györgytől, aki viszont érthetően „Gyuri bácsi”, hiszen családi barát volt, apámmal évtizedeken át állt kapcsolatban. A ma 130 esztendeje született „Pista bácsinál” talán a műfaj teszi a közvetlen megszólítást, még úgy is, hogy a közvetítéseit csak felvételről hall(gat)hattam. A rádió viszont – egy békésebb korban – családtag volt, s aki megszólalt benne, több mint ismerős.

Pluhár szerkesztő úr úgy legendája a magyar futballnak (is), hogy története, legalábbis a háború végéig, egyáltalán nem különleges. Tatai gimnazistaként már szerelmese volt a futballnak társaival együtt. Kedvenc tízóraijuk a sós kalács volt, a második óra utáni szünetben frissen sütve árulta a péklegény az iskolában. Darabja két fillér volt, általában mindenki két darabot vett, ennek megfelelően a legtöbben napi négy fillér tízóraipénzt kaptak. Aztán igazi futball-labdára vágyva a felét félretették addig, amíg össze nem jött a labda ára, s megrendelhették a pesti Olbrich cégtől („Az összes helybeli football-csapatok szállítója!”), s rúghatták a bőrt a Katonamező sarkán.

Ezek után természetes volt, hogy joghallgatóként azonnal jelentkezett a BEAC-nál, ahol remek jobbszélsőként tartották számon. Bizonyság rá, ami 1921. november 6-án történt. Délelőtt a BEAC a BAK ellen játszott bajnokit („Csak Pluhár kiszökései vittek lendületet a csatársor munkájába”), aztán rohant a Üllői útra, hogy lássa a magyar–svédet. A szünetben Kiss Gyula szövetségi kapitány felkiáltott neki a lelátóra, hogy jöjjön az öltözőbe, be kell állnia a jobb szélre a sérült Braun „Csibi” helyére. Köpni-nyelni nem tudott (tőle balra Molnár, Orth, Schlosser és Jeny játszott, csekélység...), de aznapi második meccsét is sikerrel teljesítette a győztes csapatban (4:2). „Frissességével, gyorsaságával és intelligens játékával Braunt nemcsak pótolni, feledtetni is tudta” – írta a Nemzeti Sport, amelyet egyébként éppen a második félidőről tudósítania kellett volna.

Mert ekkor már újságíró volt, a Nemzeti Sport futballszakírója. Egy mérkőzés még jutott neki címeres mezben (1921. december 18., Lengyelország: 1:0), amelyen „teljesen figyelmen kívül hagyták a nagy formában levő jobbszélsőt, Pluhárt, ho­lott az ő intenzív foglalkoztatása föltétlenül növelte volna gólesélyünket”, ám egyre inkább írásaival szolgálta a játékot. Magas szinten, véleményt formálva, a profizmus bevezetésekor (1926) például rögtön írta, hogy „a pénz dirigál, s a pénz alapján a vidék is hamarosan teljes jogába jut”. És valóban, a szombathelyi Sabaria és a szegedi Bástya már 1926–1927-ben az első osztályban vitézkedett. Aztán a válogatott egyik legsúlyosabb veresége (1927. április 10., Bécs: Ausztria 0:6) után már a cím is jellemző („Amit a bécsi kudarc árnyéka eltakar”), a lényeg pedig: „Hogyha annak a sötét árnyéknak a háta mögé nézünk, amit a bécsi 6:0 vet a magyar futballra, akkor olyan mélységeket találunk, amelyek láttán nem csodálkozhatunk az ilyen, szomorú eredmények láttán.”

Ekkor már egyenesen a Nemzeti Sport „football professzorának” titulálták, „aki a zamatos magyar stílusnak is a művésze”. Ennek is köszönhető, hogy az 1930. májusi, az Európa-kupa győzteséről döntő magyar–olasz előtt az volt a hír, hogy ő lesz az, aki „az első magyar futballhangriportot mondja mikrofonba sok milliós hallgatósága előtt”. Előtte még nem hallgatott rádiót („Nekem nem hallgatni, hanem beszélni kell...”), a Nemzeti Sport gépíró kisasszonyára támaszkodott, aki azt mondta, beszéljen úgy, mintha neki diktálna.

Nem rajta múlott, hogy kikaptunk 5:0-ra, közvetítése óriási siker volt, Salamon Béla, a kor kiváló komikusa egyenesen szembedicsérte: „Te egy temetésről is tudnál közvetíteni, ha ezt a mérkőzést ilyen szépen, sírás nélkül tudtad elbeszélni.” Sokan kérték a folytatást, ám a főszerkesztő, Vadas Gyula attól félt, hogy a rádió konkurenciája lesz az újságnak, így legközelebb csak az 1934-es világbajnokságról volt a futballról rádióközvetítés nálunk.

Pluhár ekkor már hivatalosan is rádióriporter volt, az 1936-os berlini olimpia után pedig a tizenegyedik magyar olimpiai bajnokként emlegették. (Mint Szepesi Györgyöt tizenkettedik játékosként az Aranycsapatnál.) Csik Ferenc győzelmének (100 méteres gyorsúszás) közvetítése legenda lett (,,Ferkó, gyere... Gyere... Még egy csapás!” és „Ferkó, Ferkó, most bele...!”), amikor hazatért Berlinből, rengeteg ajándékot kapott. Amelyek között egy hatalmas sonka éppen úgy ott volt, mint Gulácsy Irén összes regénye – az írónő által küldve. Titka végül is egyszerű, a lényeg ott áll a korabeli rádióműsorokban: „Beszélő: Pluhár István”. Tehát nem kommentátor, szakíró, szakértő, meg egyéb fennhéjázó titulus. Egyszerűen csak elmesélte, amit látott, láttatni kívánt a hallgatóival.

Amikor kormánybiztos került a magyar futball élére (1939), a sportág vezetőségében is szerepet vállalt. Tekintélye volt, hívták, ment. Az Országos Testnevelési Tanács (OTT), majd az Országos Sport Központ (OSK) szakelőadójaként országos futball-szakfelügyelő lett. Ami persze rossz pont volt 1945-ben. Végül igazolták, Salamon Béla és az MTK szinte örökös futballvezére, Fodor Henrik is kiállt mellette. Miközben jellemző a Lúdas Matyi vicce:

„– Dehát miért nem tagadta le az igazolóbizottság előtt, hogy nyilas volt?
– Nem lehetett. Csupa régi testvér ült a bizottságban.”

Az időpontok fontosak. Pluhárt 1945 júniusában igazolták, ám esélye sem volt, hogy az augusztusi két magyar–osztrákot (2:0, 5:2) közvetítse. A kortársak szerint volt némi háttérmunka a kollégák részéről.

„Arra a kérdésre, miért nem Pluhár közvetítette a háború utáni első két meccs egyikét, Szepesi azt válaszolta, hogy az »öreg« a szeptember végi magyar–román (7:2) találkozót kapta meg” – írtuk 2015-ben.

Utána pedig – a rádióújság szerint – közvetíthetett a Központi Zálogházból (20 perc) és néha vezethette az „Így épül újjá az ország!” című műsort (15 perc). Aztán nótarendeléseket vehetett fel egy Rákóczi úti üzlethelyiségben, ám nem sokáig, mert: „Munkámat hamar befejeztették velem. »Leprásnak« tartottak.” Vissza-, sőt nyugalomba vonult – a baji szőlőhegyen lévő házába. Nem véletlenül tanácsolta az utódoknak, hogy csak arra törekedjenek, hogy átadják az élményeiket a hallgatóknak, a főnökökkel ne törődjenek, azok jönnek és mennek, függetlenül a politikai berendezkedéstől.

A múltban otthon lévő pályatársam, Szabó Gábor kutatásaiból (Népsport, 2017. november 13.) is tudjuk, hogy a hatvanas évek elejétől romlani kezdett a látása, 1966-ban teljesen elvesztette szeme világát, ettől kezdve feleségének diktálta le, amit az akkori sportról vélt. Elhunytakor (1970. december 1.) a Népsport igyekezett némi elégtétellel szolgálni neki: „Az ember valósággal ott érezte magát az esemény színhelyén. Együtt tombolt vagy búslakodott Pluhár Istvánnal. Ilyenkor úgy érezte a hallgató, hogy nemcsak hangja, hanem lelke is van a hangszórónak. Olyan iskolát teremtett a sportközvetítésben, amelyet még ma sem tudtak túlszárnyalni.”

Szepesi Györggyel közösen jegyzett könyvében (Szerelmünk a mikrofon, 1967) csak a múlt az övé (1936-ig), aligha véletlenül. Mindenesetre régi rádiósok úgy tartották, hogy ha annyi barátja, tanítványa, csodálója lett volna a háború után, mint ahányan annak vallották magukat halálát követően, aligha vonult volna vissza kényszerből, korán.

Unokaöccse, az Egyesült Államokban élő Stefan Pluhar 1977-ben kiadta visszaemlékezését, címe: Játszottam, oktattam, tudósítottam. Mert „JÁTSZOTT szívből, OKTATOTT szeretettel, TUDÓSÍTOTT szenvedéllyel” – áll a fülszövegben.

Ha pedig fül... Jól mondja az írás, hogy „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Figyelem! Nem a hangerőn múlik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik