Hangyácska, Öreg Farkas, legenda – elhunyt Mário Zagallo

Nekem is megvolt Mario Zagallo. Persze, hogy gombfociban. Ráadásul maradandóan, hiszen az 1958-as svédországi, majd az 1962-es chilei vb csatársorában ott volt, a csapatban és nálam egyaránt.

Garrincha, Didi, Vava, Pelé, Zagallo – ez volt a győztes brazil csatársor. A balszélső három klubban játszott, csak Brazíliában, becenevei hűen kifejezik változó karakterét, stílusát. Kezdte a Hangyácskával (Formiguinha), folytatta a Farkassal (Lobo), s végül Öreg Farkas (Velho Lobo) lett.

Mindhárom időszakban klasszisként. Nyugodt, fegyelmezett játékosként ismerték, de ez csak a látszat volt. Érzékeny emberként nehezen viselte, ha provokálták a pályán, ha kihozták a sodrából, nem törlesztett, ám feldúlt lett, s akkor visszaesett a teljesítménye.

Nagy baj akkor sem volt vele, hiszen futballozni nagyon tudott. Nemcsak játszotta, értette is a játékot. Ennek (is) köszönhető, hogy az 1958-as vb után azt írták róla, hogy azért a világ legjobb balszélsője, mert elegendő neki tíz-tizenkét méter ahhoz, hogy labdával vagy labda nélkül, de lefussa a hátvédet, a beadás pedig pontos, elvégre brazilként minden tud a labdával.

Négy évvel később, 1962-ben a chilei vb-n színesedett vagy inkább érettebb lett a játéka. Időnként hátravontan is nagyvonalúan futballozott, beadásait, passzait jól, gólt érően időzítette.

Elismerte a világ, nálunk persze nem mindenki. Nem tudom kihagyni a történetet, hogy amikor a Fradi Dél-Amerikában túrázott és a Botafogo, benne Zagallo volt az ellenfele, Mészáros József edző Havasi Sándorra bízta az őrzését, megkérdezve: Tudod egyáltalán, ki az a Zagallo...?” Havasi válasza: „Miért, a Zagallo tudja, ki a Havasi...?”. Aligha tudta, amihez nem kell kommentár, legfeljebb annyi, hogy a Botafogo úgy nyert 5:1-re, hogy a szünetben nyolcat cserélt…

Egyébként Havasi láthatta volna Zagallót, hiszen a Botafogóval 1961-ben fellépett a Népstadionban a Sipos Ferenccel, Sándor Csikarral és Albert Flóriánnal (alaposan) megerősített Újpesti Dózsa ellen, 75 ezer néző előtt lett 1:1 a vége.

Brazília ötször nyert eddig világbajnokságot, Zagallo mind az ötben szerepet vállalt. Kétszer játékosként (1958, 1962), egyszer szövetségi kapitányként (1970), kétszer (1994, 2002) a stáb tagjaként. Egyedi produkció, közülük kiemelkedik az 1970-es mexikói vb.

Két és fél hónappal a torna előtt lett szövetségi kapitány, Joao Saldanhát elűzte a népharag az argentinoktól elszenvedett hazai 2–0-s vereség után. A háttérben Pelé állt, akit lázasan is játékra kényszerített Saldanha, a kérdés pedig az volt, megtalálja-e a módját Zagallo, hogy Pelé és Tostao egymás mellett is a legtöbbet nyújtsa.

Nos, nem volt ezzel a gond, a Jairzinho, Tostao, Pelé, Rivellino négyes fogat tündökölt a tornán, ahogy a csapat is – nekem mindmáig ez a legjobb brazil válogatott, amelyiket láttam. Mind a hat meccsüket megnyerték, lőttek 19 gólt, s csak hetet kaptak, nem volt vitás, hogy ők a legjobbak.

Zagallo pedig valóra váltotta azt, amit 1965-ben, utolsóként pályán töltött évében jósoltak. Kiemelték, hogy még mindig az egyik legintelligensebb balszélső, nem véletlen, hogy beadásait filmről oktatják a fiataloknak, ezért tudható: jó edző lesz.

Az lett. Szakított a brazil szokásokkal, 1970-ben már nem volt náluk pszichológus, hiányoztak a különféle rafinériák. Azt mondta, elég ő ahhoz, hogy összetartsa a csapatot. Nem kell madárcsicsergés reggel, félre a horoszkóppal, felesleges belebeszélni a játékosokba a sikert. Valamennyien tanult, intelligens emberek, látják, ismerik a világot – érvelt.

Nem hitte, hogy ő a legokosabb, eszébe sem jutott Petének elmagyarázni, hogyan kell labdát kezelni, vagy Tostaónak, mi a legtrükkösebb csel. Csak azt akarta, hogy a csapat zsenijei az időjárásra, a klímára tekintettel mindig jól futballozzanak.

A játékosok a köreikben egyáltalán nem jellemző fegyelemben éltek. A siker érdekében még azt is bevezették, hogy a sajtó, a rádió és a tévé napi egy órán keresztül kereshette csak a játékosokat. Sokan úgy vélték, Brazília ezzel a csapattal edző nélkül is nyert volna, ám Jairzinho ezt cáfolta. Apró részletekkel (is). Elmondta, hogy Zagallo sokat beszélgetett velük, győzködte őket, nehogy törlesszenek – mert kapnak majd rúgást eleget. Ez fontos volt, mert szinte valamennyiüknél előfordult már, hogy addig rugdalták, míg odarúgott vagy ütött az ellenfélnek. A vébé előtt edzőmeccset játszottak egy mexikói klubcsapat ellen, Rivellinóba akkorát rúgott az egyik mexikói, hogy az hármat pördült a gyepen. Rivellino neki akart rontani a bekknek, Zagallo azonban ott termett és rendreutasította a játékosát. Többen említették, hogy az eset nagy hatással volt rájuk.

Ült még egyszer a brazil válogatott kispadján világbajnoki döntőben, 1998-ban Párizsban. Ahol Brazília kikapott 3–0-ra Franciaországtól, ám az előzmények voltak igazán drámaiak: játszhat, játsszon-e Ronaldo? A sztárcsatárnak a gyomra rakoncátlankodott, de – az orvosok szerint – a döntő előtti órákban már jobban volt. Zagallo betette a csapatba, főként azért, mert a játékosok megijedtek attól, hogy nem lesz ott a pályán. Nem volt biztos benne, hogy jól döntött – nyilatkozta később –, a kétely benne maradt, egészen a lefújásig.

Arra nem tért ki, hogy állítólag a Ronaldót (is) támogató sportszergyártó cég úgymond, kikényszerítette Ronaldo játékát, az meg csak nekünk jut eszünkbe, hogy hasonlóan járt, mint Sebes Gusztáv az 1954-es világbajnokság döntőjén Puskás Ferenccel.

A vereség után kapott hideget-meleget, például azért, mert nem vitte el Franciaországba Romariót, mondván, kiújult lábszárizom-sérülése a rajtig nem regenerálódott volna. Romario persze másképp meséli, szerinte a Zagallót segítő Zico irigysége volt az ok. Romario azzal válaszolt, hogy amikor Rióban megnyitotta Goi nevű kávézóját, a mellékhelyiség falára Zagallo képét festette fel...

Zagallo szó nélkül hagyta az esetet, bármennyit is kérdezték róla.

Volt stílusa – mellékes ügyekben is.