Kees Rijvers a futballistakarrierje (1944–1963) során a NAC Breda, a Feyenoord, valamint a francia Saint-Étienne és Stade Francais kötelékében játszott, míg a holland válogatottban 33-szor lépett pályára.
Azért csak 33-szor – emeli ki megemlékezésében a KNVB –, mert akkoriban Hollandiában még nem volt profizmus, és aki külföldön profinak állt, nem kapott meghívót a válogatottba; Rijvers például 1950 és 1957 között nem lépett pályára az oranjéban, noha Faas Wilkesszel és Abe Lenstrával hármasban alkotott csatársorukat „aranytrióként” emlegeti az utókor.
Rijvers neve szerepel ama 24 labdarúgó között, aki szavazatot kapott az Aranylabda első átadásakor – az akkoriban a Saint-Étienne-ben futballozó holland támadóra egy voks érkezett –, és 2020 márciusa, a spanyol Marcelino Campanal halála óta már csak ő volt életben az első listára felkerülő kiválóságok közül. Azt a bizonyos 1956-os Aranylabda-szavazást az angol Stanley Matthews nyerte meg (47 pont), Puskás Ferenc (32) a negyedik, Bozsik József (15) a hatodik, Kocsis Sándor (6) a nyolcadik helyen végzett.
Edzőként a Twentét, a PSV-t és a belga Beringent irányította; az eindhovenieket három bajnoki címre és két kupagyőzelemre vezette, és az ő időszakára esett az 1978-as UEFA-kupa-diadal is.
A holland válogatottat 1981 és 1984 között vezette szövetségi kapitányként, és bár világversenyre nem sikerült kijuttatnia a csapatot, őt tartják a későbbi Európa-bajnok oranje megalapozójának – egyebek mellett azért, mert a keze alatt mutatkozott be a nemzeti csapatban az új generáció sok-sok klasszisa, köztük a négy pillér, Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard és Ronald Koeman. Érdekesség, hogy 1984 őszén a magyar válogatott 2–1-es rotterdami győzelme vetett véget kapitányi időszakának.
A holland legenda, Rinus Michels nevét viselő edzői életműdíjat ő kapta meg elsőként 2004-ben; a KNVB visszaemlékező írása szerint az akkor még életben lévő névadó – nem mellesleg kapitányként utódja – ragaszkodott hozzá, hogy kortársa, Rijvers legyen az első díjazott.