Priskin Tamás egyetemre jár, és az osztrák „kukoricaligában” vezet le

Irány az Európa-bajnokság! címmel tartott beszélgetést a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum Priskin Tamással, a tavaly visszavonult, 63-szoros válogatott labdarúgóval. A közelgő németországi torna mellett szó esett a nemzedéki élményként rögzült gólról is, amelyet 2015 novemberében szerzett a csatár a Norvégia elleni Eb-pótselejtező 2–1-re megnyert, budapesti visszavágóján, és amelyet a Papp Győző tollából közelmúltban megjelent életrajzi könyv címe („Priskin lő, góóól…!”) is megidéz.

„A mai napig sokat jelent az a gól, a lövés pillanatáról készült fotó tetoválás formájában ott van a combomon, bár elfelejteni amúgy sem fogom – mondta a szlovákiai Révkomáromban született, 37 éves sportember. – Felvidéki születésűként nekem már az is különleges élmény volt, hogy a magyar válogatottban játszhatok. Az pedig, hogy a csapat sok idő után az én gólom miatt is jutott ki az Európa-bajnokságra, legszebb gyerekkori álmaimat is felülmúlta.”

Beszélt az est vendége az ötszáz lelkes felvidéki Paton szerzett első futballélményeiről, a falusi mérkőzésekről, amelyekre nevelőapját, a csapatban 54 éves koráig játszó Vankó Imrét kísérte. A 2006-ban a Győrből a Premier League-be, a Watfordhoz igazoló futballista kitért angliai tapasztalataira, a brit futballközeg varázsára, a játékfelfogásban érzékelt különbségekre. Elárulta azt is, hogy mivel foglalkozik manapság.

„A Soproni Egyetemre járok, a Testnevelési Egyetem kihelyezett szakát végzem, sportszervezést tanulok, a napokban éppen ennek keretében veszek részt egy ötnapos biciklitúrán. Hogy mik a terveim? Első lépésként a diploma megszerzése, de vannak merészebb álmaim is, a doktori címig nem szeretnék megállni. Úgy számolok, hogy negyvennégy-negyvenöt éves koromra juthatok el odáig, ami azért is lenne nagy szó, mert ahogy nevelőapámtól tudom, a családban még nem volt doktor. A sportdiplomáciában vagy sportvezetői szerepkörben képzelem a jövőmet, amihez nagyon fontos a tanulás, igyekszem lelkiismeretesen felkészülni a majdani feladatokra.”

A futballtól sem szakadt el teljesen, egy osztrák amatőr csapatban mind a mai napig aktívan játszik, így a múzeumi beszélgetés során tanulságos tapasztalatokkal szolgált a kinti viszonyokról.

„Ausztriában a hetedosztályban játszom, amit az osztrákok csak úgy hívnak, hogy kukoricaliga. A színvonal megítélésem szerint az itteni megyei első osztályénak felel meg. Alsó-Ausztriába, Göstlingbe járok ki, csak a hétvégi mérkőzésekre. A kisváros kétszáznyolcvan kilométerre esik Győrtől, ott kezdődnek az Alpok hegyei, meseszép környezetben, egy hegy oldalában játszunk. A csapat nyolcvan százalékát helyi vagy helyi kötődésű játékosok adják, pedig van közülük, aki Bécsben tanul, van, aki az ország másik végében dolgozik. Engem egy helybeli szlovák játékos keresett meg, rábeszélt előbb az őszi szezonra, aztán a tavaszra is – majd nyáron meglátjuk, lesz-e folytatás. Úgy tapasztalom, Ausztriában a kistelepüléseken is virágzik a futball, jellemző, hogy a mi régiónkban három csoportba kellett osztani a hetedosztályt, annyi a résztvevő. Meghatározó, hogy a helybeliek magukénak érzik a csapatot, a lakosok kijárnak, támogatják a maguk eszközeivel. Tavaly például közösségi összefogással újult meg az öltözőépületünk, a csapattagok is kivették a részüket a munkából. A szomszéd falu elleni mérkőzésre kijön ezer ember is akár, a meccsek után az emberek ott maradnak, söröznek, beszélgetnek. Örömmel járok ki, szép élményeket szereztem a Göstlingnél.”