Káptalantótiból jöttünk – Németh Andrea publicisztikája

KISGYEREKKÉNT mindenki meg van győződve róla: az ő édesapja a legjobb ember a világon.

Én is így voltam vele, valóságos óriásnak láttam apámat, aki termetre is kiemelkedett környezetéből – tájékozódási pontot jelentett egész életemben a szó szoros és átvitt értelmében.

Szálfa termete, megnyerő külseje tűnik fel mindenkinek a róla készült fotókat nézegetve, Káptalantóti futballcsapatának klasszikus szépségű, 1946-os csapatképén is fél fejjel magasabb társainál. Fejjátékára, határozott fellépésére a védelem közepén, higgadt gondolkodására a szabad- és tizenegyesrúgások esetén a magasabb osztályban is felfigyeltek, a környék vonzó egyesülete, a Tapolcai Vasutas is vitte volna. Bármennyire is csábította a mi kis falunktól nyolc kilométerre fekvő város, ahová diákként naponta bekerékpározott, a család mindent a taníttatására tett fel, hiszen már késésben volt.

Húszévesen, 1948-ban érettségizett – leventeként két évet a második világháború frontvonala mögött töltött, előbb a német, majd az orosz hadcsapatok után temetve a halottakat. Hogy mennyi borzalmat élt át, arról sohasem beszélt, akkor sem, amikor vagy negyven évvel később nővéremmel azért nyaggattuk, mi a fenének kellett visszajönnie a Balti-tengertől, ha kinn marad, most mi is az irigyelt nyugatiak életét éljük. Meg sem fordult a fejében, hogy nem gyalogol haza, mert – ahogy vele együtt már én is vallom – Káptalantótinál nincs szebb hely a világon.

A budapesti Műszaki Egyetem hallgatójának, későbbi vasútépítő mérnöknek a futball „csak” szórakozás maradt, a MAFC, a Szolnoki MÁV, a BVSC és a Vasútépítő Törekvés pályája, amelyen egyetemistaként, majd például vasutasnapokon játszott. Még édesanyámat – aki szintén Káptalantóti szülöttje – és az ő fivéreit is gyakran vitte meccsre Budapesten, elsősorban a Fradi-pályára, Albert Flórián, Varga Zoltán, Fenyvesi Máté miatt. Fradi-meccs volt aznap is, amikor megszülettem.

A villámgyors csatárként Káptalantóti futballtörténelmében jóval nagyobb nyomot hagyó, még harminc fölött is focizó nagybátyám, Vajai Péter is felvonatozott Budapestre, a BEK-nyolcaddöntő Panathinaikosz elleni első mérkőzésére. Jegyük volt apámmal a Népstadionba, még ma is megvan: Középlelátó, M szektor, Bal oldal, 15. sor, 1. és 2. szék, 25 forint darabja. Nem használták fel, a gól nélküli döntetlent sem látták. Helyette a Szabolcs utcai kórház folyosóján toporogtak, majd miután anyám malátasört kívánt, a szállingózó hóesésben húzták végig a városon nyolcéves nővéremet, megrendülve a kettős csapás súlya alatt. Apu hiába könyörgött édesanyámnak, hogy csak szerdán ne, mert meccs van, ráadásul a második sem „gyerek”, ő is csak lány. Annyira fiút akart, hogy ha megkérdezték, mi lesz a kicsi neve, magától értetődően vágta rá: Zoltán.

Akkoriban minden második kislányt Andreának hívtak, így lettem én is az… Ha lány, hát lány – három-négy lehettem, amikor már a nyakában vitt a tőlünk kisföldalattival három megállóra lévő ­BVSC-pályára a vasárnap délelőtti futballmatinéra. Az ebéd előtti vasárnapi sétáink egyébként is felejthetetlenek, annyit tanultam tőle építészetről, történelemről, kultúráról – mondjuk, a Bajza utca, Munkácsy utca, Hősök tere, Városliget, Benczúr utca, Andrássy út (akkor Népköztársaság útja) ölelésében a nyitott szemmel járónak kínálja is ezt épített örökségünk.

Apám pedig nyitott szemmel járt. Talán tíz voltam, a másodosztályú – Mezey György vezette – BVSC a Budafokkal játszott, s a hazai védőket őrületbe kergető, lobogó hajú szélsőre „bökve” mondta, jegyezzem meg a nevét, mert sokra viszi még – a később a válogatottban 29-szer szereplő Esterházy Márton. Első „nemzetközi” sportélményeimet is vele éltem át, az 1974-es labdarúgó-vb döntőjét Szokol rádión hallgattuk a Révfülöpről Pestre tartó vonat kupéjában, a nénik, bácsik szerint túl hangosan drukkolva a hollandoknak. Az 1976-os montreali olimpia pólómeccsei is a révfülöpi szőlőtőkére kötözött Szokolból recsegtek, apu elvileg kapált, én mellette gyomláltam, de az eszünk az isteni Faragó Tonón járt. Tévét mindig olimpia előtt vettünk, az 1980-as moszkvaira kapott első színes varázslatos világot nyitott ki. Az orosz készüléken valahogy szovjet adást is fogtunk (a Bajza utcai szovjet nagykövetséggel szemben lévő lakóházban ez nem tűnt lehetetlennek), amikor telente menetrendszerűen otthon feküdtem felszúrt füllel, apám az Izvesztyija-kupával derített jobb kedvre, a borsókás képernyőn alig látható csehszlovák jégkorongozók között keresve a Lála, Liba, Pospísil nevűt.

Anyukám türelemmel viselte közös őrületünket, csak ritkán csatlakozott hozzánk, amikor bevettük magunkat a szobába. Egyszer szívesen megtette volna, emlékezetes hétfő este volt valamennyiünknek. Csak meg akarta főzni a kávét az 1986-os vb magyar–szovjet meccse előtt, mire a csészékkel teli tálcával a konyhából a nappaliba ért, már 2–0 volt oda, apámmal egy széttépett díszpárna tollai között, üveges szemmel ücsörögtünk.

Előszeretettel kenem rá, hogy főzni is emiatt nem tanultam meg: amikor egyik szülém a tűzhelynél magyarázni kezdte, „a vékonyra vágott húst beleforgatod a lisztbe”, a szobából felharsant a másik hangja, „kezdődik a meccs”…

Miután nővéremet követve kosarazni kezdtem – a világ legjobb testnevelő tanára, a korábbi válogatott kosárlabdázó, Kocsor Mária indíttatására –, apukám kísért az Albertfalván vagy Őrmezőn zajló mérkőzéseinkre, később már csak értő figyelemmel hallgatott, ha a sebeimet nyalogattam, akkoriban csodaszámba menő, a csehektől vagy az osztrákoktól hozott Botas és magas szárú Adidas cipővel támogatva.

Ma már nyilvánvaló, hogy miatta lettem sportújságíró, még ha a férfiak uralta pálya viszontagságai­tól tartva egyáltalán nem is örült neki. Büszkébb nem is lehettem volna, amikor én mutathattam be neki például a BVSC-stadionban vendégszereplő Vác edzőjét, Csank Jánost vagy Kispesten Esterházy Mártont, s véletlen találkozáskor a Moszkva téri OTP-fiókban Baróti Lajost. És büszke voltam, amikor én kísérhettem őt a párbajtőrvívók Tokaj ­Expressz-versenyére, amelyen a BVSC felkérésére díj­átadó volt, vagy a Ribli Zoltánt, Sax Gyulát, Verőci Zsuzsát asztalhoz ültető Vasútépítő Törekvés sakkmérkőzéseire, amelynek ő volt a sportköri elnöke.

A sok-sok sportoló közül mindig közelebb állt a szívéhez, aki a környékünk, a Balaton-felvidék hírét vitte, a keszthelyi úszó, Csik Ferenc, a tapolcai kalapácsvető, Csermák József, a badacsonytomaji labdarúgóedző, Gellei Imre.

Visszagondolva, minden a tanúhegyektől ölelt Káptalantóti kis futballpályájáról indult el. A család sport iránti elkötelezettsége, az NB I-ig elvánszorgó kosaraspályámtól a nővérem Eb-bronzig jutó kick-box karrierjén és unokatestvéreim, a Vajai lányok egymás után teljesített futókihívásain át unokahúgom, Haltrich Luca rövid pályás gyorskorcsolyázásban elért téli EYOF-aranyérméig. Alighanem 2022 júniusában, a futballválogatott németek elleni Nemzetek Ligája-meccsén állítottuk fel a csúcsot, tíz családtagunk feszített meggypirosba öltözve a Puskás Arénában. Apám el sem hitte volna, ha megszokott szombati meccsnézéseink során megmutatom neki a fotókat…

2010-ben tért vissza végleg Káptalantótiba, két évvel később édesanyám is ment papuska után. Otthon, a világ legszebb helyén nyugszanak a szüleik, testvéreik mellett, melléjük kerülök majd én is.

Közel a hatvanhoz az embernek alig marad illúzió­ja, annyi elképesztő élettörténetről, drámáról hall, hogy pontosan fel tudja mérni, a tenyerén hordta az Isten. Tizenöt évvel a halála után is valóságos óriásnak látom apámat. Persze neki is voltak hibái, gyengeségei, küzdelmei, de ahogy gyerekként meg voltam győződve róla, egész életemben tudtam: az én édesapám a legjobb ember a világon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!