Egy festmény titkai – Csillag Péter publicisztikája

KÉPES SPORT MELLÉKLETÜNK szombati számában Bodor Zoltánnal olvashatnak interjút. Az apropó a Nagymaroson élő festőművész váci kiállítása, amelyről így írt a Magyar Krónika ajánlójában Klementisz Réka újságíró: „A képek tiszta tereiben – akárcsak a táj – önmagát jelenti az átjáróban a motorbicikli, a téren áthaladó férfi oldalán csüngő övtáska, a mobiljába feledkezve sétáló férfi, a társasház ablakából kivilágló fény és a csellón játszó nő előtt nyíló csokor virág is.” És önmagát jelenti az a régi falusi futballpálya is, amely a Gyulai Művésztelep meghatározó képviselőjének egyik korai festményén jelenik meg, a téma Magyarországon ritka, sőt talán egyedülálló művészi feldolgozásaként. Sajnálatunkra az alkotónak is személyes kedvencei közé tartozó festmény nem szerepel az egyébként kitűnő váci válogatásban, így még egy évet várnia kell a nagyközönségnek, hogy élőben láthassa a 80×100 cm-es olajfestményt, amely a 2026-ban nyíló veszprémi Hátsó füves-kiállítás egyik kulcstárgya lesz a Laczkó Dezső Múzeumban.

Amikor néhány éve a Magyar Kultúra Napja alkalmából összeállítást készítettem a különböző művészeti ágak sport ihletésű darabjaiból, a festészetnél az említett munkát hoztam szóba, a tárgyilagos cikkhez igazodó kommentárral: „Nem illik újságírói ízlés alapján megítélni, hogy melyik a legszebb magyar futballfestmény, csupán ez magyarázza, ha a kelleténél visszafogottabban fogalmazunk: Bodor Zoltán idén negyvenéves műve visszaadja a régi falusi futballvilág természetes egyszerűségét, borongós-szép hangulatát, érzékeltetve a múló idő lassú fájdalmát.” Megkerestem a festőművészt is, aki akkor a következő gondolatot fűzte a megsárgult fűvel borított, őszi fákkal körülölelt, meghajlott fakapukkal árválkodó izbégi pálya látványához: „»Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy« – írta Ady Endre, és én is így vagyok ezzel. Mély belső késztetés ez nálam, keresem azt, ami elmúlik, ami nem lesz már. Megfigyeltem, hogy ha én lefestek egy szép fát, azt előbb-utóbb kivágják, ha egy házat, azt hamarosan lebontják.”

Így ér össze Bodor Zoltánnál a Magyar Krónika-kritikában rögzített „objektivitásra támaszkodó egyedi realizmus” és a minket körülvevő valóság szemlélődő újraértelmezése. A részletekben rejlő szépséget fürkészi, a nyers tapasztalatot meleg fénybe burkolja, és az ábrázolás hitelességét megőrizve, magától értetődő könnyedséggel teszi álomszerűvé a leghétköznapibb képi benyomásokat is, legyen az akár egy esti utcarészlet, egy kisvárosban bicikliző alak vagy egy reggeli kopott házfal. Ezeket a képeket nézve úrrá lesz a nézőn a vágyakozás, hogy de jó lenne ott lenni, élőben figyelni a délutáni napfényben fürdő Duna-partot, hóesésben várni a vonatot a csendes vidéki vasútállomáson, kilesni nyáron a poros udvarra a félig nyitott ablakon. Jó lenne ott lenni az 1980-as évek elején megfestett kedves, meghitt levegőjű izbégi faluszéli pályán is…

A napokban kíváncsiságból elkanyarodtam a hajdan különálló, ma már Szentendréhez tartozó község sporttelepéhez, amelynek füves centerpályája láthatóan kissé elhanyagolt állapotban, de még mindig a helyén van. Mint a szomszédos kispályán focizgató két sráctól megtudtam, a helyi csapat már évekkel ezelőtt megszűnt. A környezet megváltozott, beépült házakkal, kerítések magasodnak mindenütt. Mégis megpróbáltam telefonos fotóval rekonstruálni az általam jól ismert műalkotás egykori nézőpontját, találtam is egy hasonló látószöget az alapvonal mögötti utcácskából, szemben a két kapu, és a hosszanti irányban elterülő pálya, balra a fasor képével. Elégedetten indultam vissza az autóhoz, teljesítve az eltervezett vizuális időutazást, menet közben még egy szétcincált labdafoszlányt is találtam a tizenhatos sarkánál a fűben, gondoltam, elviszem szuvenír gyanánt a művész úrnak.

Aztán amikor néhány nappal később telefonon beszámoltam neki izbégi expedíciómról, szembesített a szomorú ténnyel, hogy végig rossz helyen fotózgattam, az ő festményén szereplő hátsó füves pálya ugyanis már megszűnt. Érdeklődésből maga is járt a napokban arrafelé, hogy több mint négy évtized után szemrevételezze egykori plein air munkaállomását, és megállapította, amit a Google Maps már előzőleg is valószínűvé tett: az egykori játéktérnek nyoma sincsen. Pontosabban egy apróra zsugorodott tisztás az erdővel benőtt területen még jelzi, hogy valamikor létezett ott egy szabad placc, ez a titkos kód azonban már a legharcedzettebb sporttörténészeket és „futballtérképészeket” is próbára teszi, talán csak néhány ősi izbégi tudja megfejteni. És persze Bodor Zoltán, aki friss interjúnkban beszél az akkori körülményekről: „Miközben festettem, többször előfordult, hogy falubeli srácok kijöttek focizgatni, öten, hatan, nyolcan. Erre a pályára bárki rámehetett, korlátozás nélkül, annyira elhanyagolt állapotban volt, hogy nem számított, kitapossák-e a füvet. Kellett egy ilyen terep, hogy szabadon rugdoshassanak nagykapura délutánonként. Jómagam álltam a gazban, a kapu mögött körülbelül huszonöt méterre. Az történt, ami ilyenkor szokott: eleinte odajöttek, nézegették, amit csinálok, aztán annyira azért mégsem tartották érdekesnek, előbb-utóbb elmentek. Futottak vissza focizni.”

Azért is érdemes megbecsülni a Falusi focipálya című alkotást, mert az elmúlt évtizedek során úgy alakult, hogy ha a magyar futball és a képzőművészet útjai találkoztak, abból olykor jelentős galiba támadt. Hogy az 1954-ben Franciaországban túrázó Vasas-játékosok valóban kidobálták-e a vonatablakon a Picassótól kapott díszvázákat, mai tudásunk szerint erősen megkérdőjelezhető, a magyar FourFourTwo magazinban „Veszprémi Linda” tollából megjelent cáfolat fényében a történet sokkal inkább Végh Antal író színes meséjének tűnik (az érintettek verziója szerint csupán ajándék hamutálakat hajítottak ki a robogó szerelvényről). Ami a festményeket illeti, a nyilvánosságban kétségtelenül az akasztói Utolsó vacsora futotta a legnagyobb karriert, különösen, miután tulajdonosa, Stadler József, az alföldi juhászból lett gátlástalan futballkalandor az NB I-es stadionját ékesítő műalkotás megvásárlása után elmulasztotta befizetni az áfát, és rászállt az APEH. A többször is ellopott akasztói festményt felületesen Leonardo da Vincihez kötötték, noha az itáliai polihisztor 1498-ban készült világhírű alkotása a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumát díszíti falfreskó formájában. Utólag is nehéz eligazodni a házi festményváltozattal kapcsolatos hírek garmadájában, a hihetőbbek Simák Dóra amatőr festő Da Vinci-másolataként hivatkoznak a műtárgyra, a 2017-ben elhunyt vállalkozó egyik bírósági tárgyalásán azonban egy olyan verzióval is előállt a védelem, amely szerint félrefordítás történt, valójában egy orosz művész Táncmulatság című képét szerezte meg a futballvezér, csak tévedésből Utolsó vacsoraként értelmezték. Jómagam Stadler művészetpártolásának sajátos megnyilvánulását csodálhattam meg, amikor a Hátsó füves országjárás 2015-ös barangolásai során elvetődtem a déli határhoz közeli Garára, és helybeli kalauzom megmutatta a faluvégi rózsaszín házat és a homlokzatára festett ledér női alakokat, hozzátéve, hogy az akasztói barokk stílusjegyeit viselő épület valamikor Stadler érdekeltségi körébe tartozó kupleráj volt.

Messzire jutottam az izbégi futballpálya idilljétől és Bodor Zoltán festményétől, amelynek pedig van még további különlegessége is. Például a puszta tény, hogy falusi futballpályát ábrázol. Találkoztam már számos kitűnő futballistaportréval, meccsjelenetről készült ábrázolással, karikatúrával (dédapám, Molnár-C. Pál 1920-as évekbeli Kapuvédelem, valamint Focisták című grafikáját nap mint nap láthatom), ismerem Szűcs Rita érdekes festményét Marco Rossi és Schäfer András öleléséről, a Fradi Soroksári úti ősi pályájáról fennmaradt rajzot pedig különösen kedvelem. Megfigyelhettem jó néhány izgalmas angol futballfestményt a manchesteri Nemzeti Futballmúzeumban, emlékszem a moszkvai Puskin Múzeumból Alekszandr Mihajlovics Rodcsenko (1891–1956) 1940-es művére a háborús asszociációt keltő, testrészek kavargását mutató futballistamasszáról. Az alkotó zaklatott életútját is nehéz elfelejteni: a Szentpéterváron született avantgárd festőt félreállították, miután az Úttörőlány című 1930-as propagandaplakátján a szovjet ember világszemléletével össze nem egyeztethető módon túlságosan hangsúlyosan festette meg az eget, ahelyett, hogy a materiális világ földi jelenségeire összpontosított volna.

Óhatatlanul eszembe jut megint az izbégi kép, amely – mint valaha a tiszta falusi futball – eredendően mentes mindenféle ideológiai, politikai mellékgondolattól, személyes dimenziója őszinte, bensőséges és háborítatlan. Itt senki sem találhat kifogást, föld és ég teljes harmóniában ér egymásba.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!