Ságodon tizennégy év után játszottak újra nagypályás mérkőzést

Ságodon folytatódott a hétvégén a Hátsó füves futballmentő túra, a közigazgatásilag ma már Zalaegerszeghez tartozó, egykor önálló településen 14 év után állt újra össze a helyi csapat, hogy megmérkőzzön a Zalai Főnix-szel. A szakadó esőben lejátszott mérkőzést a vendég zalai vándorcsapat nyerte meg 5–4-re, az esemény szervezésében a Hegedűs Enikő, Szabó Zoltán, Bóbics László hármas mellett helyi szinten Lebár Dávid és Németh Kristóf vállalt tevékeny szerepet. A találkozó a szokott módon alkalmat kínált a helyi futballemlékek felidézésére egy tematikus tablókiállítás és egy jó hangulatú pódiumbeszélgetés segítségével.

„Régen egy-egy mérkőzés alkalmából megmozdult a falu, különösen, ha búcsúnap volt, és a közösségi kapcsolatok épültek a lefújás utáni, éjszakába nyúló összejövetelek során is – kezdte köszöntőjét Kocsárdi Gergely, a Zalaegerszeg korábbi magyar bajnok csapatkapitánya, a Hátsó füves futballmenő túra zalai védnöke. – Ez a programsorozat kicsit visszahozza az érintett településeken a fílinget, hogy voltak itt valamikor meccsek, amelyek a vasárnapi miséhez hasonló, fontos helybeli eseményt jelentettek. Nekem is van kötődésem ehhez a közeghez, hiszen bár sokáig az NB I-ben játszottam, utána nyolc évet lehúztam Kávás csapatában. Az amatőr foci a barátokról, a társaságról és a játék szeretetéről szól.”

A beszélgetést vezető sportújságíró, Bóbics László felelevenítette a ságodi csapat legfényesebb sikereit, és kitért a kezdetekre is, amikor az 1957 tavaszán alakult együttes tagjai még kerékpárral indultak az idegenbeli mérkőzésekre, hónuk alatt a labdával.

„Tízéves voltam, amikor az idősebb játékosok már elvittek magukkal, felültettek a bicikli hátuljára, és láthatatlanul, hétről hétre belém nevelték a labdarúgás szeretetét – mondta Horváth János, a csapat egykori játékosa és vezetője. – A Z. Dózsában kezdtem a pályafutásomat, első meccsemen, tizenöt éves koromban jobbhátvédet játszattak velem, két gólt rúgtam a Pacsának. Aztán addig jártak a nyakamra a falubeliek, míg végül beadtam a derekam, otthagytam a Z. Dózsát, és hazajöttem Ságodra futballozni. Sajnálom, hogy most ilyen alkalomból találkozhatunk csak, de drukkolok, hogy akadjon olyan ember, aki összefogja a csapatot. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, nem gondolkodnék rajta, hogy a szervezés élére állok, ám hetvenöt évesen már nem vállalom. Nem könnyű összeszedni tizenöt embert, mégsem lehetetlen.”

Szóba kerültek a ságodi labdarúgás emlékezetes mozzanatai, így az öltöző felépítése, amely nem működött volna a segítő Áfész- és TSZ-kapcsolat nélkül. Karvalics Nándort minden idők legjobb ságodi játékosaként, tíz év gólkirályaként emlegették, de beszéltek a 190 centis Pór Lászlóról is, aki szemtanúk szerint egy Becsvölgye elleni mérkőzésen háromszor tekerte be a labdát szögletből, érintés nélkül az ellenfél kapujába. A régi idők tanújaként Császár János is megosztott egy-két történetet (természetesen az első a „hamissal” lejászott ifimeccsekről szólt), az újabb nemzedék képviseletében pedig Somodi Sándor mesélte el, hogy hosszú és megmagyarázhatatlan gólínségének egy meccs előtt elfogyasztott pikoló sör vetett véget. „Aki azt mondja, jobban szereti nálam a futballt, az hazudik. Ha ötvenévesen megrokkanok, hát megrokkanok, de hat térdműtét után is kimegyek a pályára” – zárta gondolatait.

Kocsárdi Gergely mellett akadt még egy országosan ismert, korábbi első osztályú vendége a napnak, a Sopronban és Zalaegerszegen 125 NB I-es mérkőzést lejátszó Kovács László személyében. Az 1967-ben született középpályás, későbbi ságodi játékos-edző elbeszélte az esetet, amikor nyári szárazság idején a pályalocsoláshoz bevetették a tűzcsapot, csak éppen a zseniális ötlettel elvették a fél város vízellátását. Helyi szerepvállalásáról így vallott: „Ideköltöztem Ságodra, akkoriban már az osztrák ötödosztályban vezettem le. Leültettek és megkértek, legyek én az edző. Mondtam, varázsló nem vagyok, de ha elintézitek, hogy heti háromszor találkozzunk a játékosokkal az edzésen, akkor adom a nevem hozzá. Az első edzésen heten jelentek meg. Azt akartam, hogy jó élmény legyen, tréning után együtt maradtunk, beszélgettünk egyet, éjfélkor távoztunk. Következő alkalommal már tizenöten jöttek, a csúcslétszám, úgy rémlik, harminckettő volt. A labdarúgás ezen a szinten a baráti társaságok és a személyes kapcsolatok kialakításáról szól. Aki eljött edzésre, fejlődni akart és pozitív közegben lenni, ebben próbáltam én is segítséget nyújtani. Ez a mai napig menne, ha lenne valaki, aki kézbe venné az ügyet.”