Rekviem egy ácsolt sorfalért – Csillag Péter publicisztikája

HA AZ AMATŐR LABDARÚGÁS névtelen önkénteseire gondolok, száz meg száz szívmelengető példa ötlik fel az ország minden tájáról, ám közülük is legelőször a mátraverebélyi ácsmester története. Kilenc éve találkoztam vele a Mátra és a Cserhát között megbújó faluban, az akkoriban induló Hátsó füves országjáró sorozat egyik első állomásán, a Ságújfalu elleni megye kettes bajnokira készülő csapat pénteki edzésén. Szurkolói kötődését, lokálpatrióta hozzáállását és a mátraverebélyi színekért érzett felelősségét sajátos ajándékkal fejezte ki a nyugdíjas öregúr: mivel szakmájából adódóan a fához értett, lécekből, deszkákból, csavarokból gondos munkával összeeszkábált egy álsorfalat, szépen lekente lazúrral, és átadta a tréningezni készülő fiúknak, hadd gyakorolják segítségével a szabadrúgásokat.

„Valaha neki is lehetett neve. Miért éppen neki ne lett volna? Csak aztán szétfoszlott, elrongyolódott, mint egy darab papír, amit előbb összegyűrnek, majd apró darabokra tépnek” – ugrik be Mándy Iván A pálya szélén című klasszikusának felütése, amely, mint minden egykori futballistára, a mátraverebélyi sportemberre is érvényes. A nógrádi település országosan ismeretlen hétköznapi hősét Kormos Gyulának hívják, és játékosként erősítette az 1960-as évekbeli mátraverebélyi aranynemzedéket, amely részese volt számos legendás kalandnak és elszenvedője az 1968-as példátlan eredménymachinációnak. A meghökkentő történéseket helyszíni Hátsó füves-riportunkban így foglaltuk össze: „Drámai végjátékba torkollott a Nógrád megyei II. osztály Keleti csoportjának küzdelme, a záró kör előtt a Mátraverebély, a Palotás és matematikailag még a Forgács-telepi Bányász is harcban állt a feljutást jelentő első helyért, mi több, a Palotás és a Mátraverebély egymással játszott. A vidék napokon át lázban égett, motoros futárok hozták-vitték a híreket, tolmácsolták a bundaajánlatokat, és siettek vissza a válasszal. A palotásiak egy hordó sört és némi pálinkát kínáltak a verebélyieknek, ha hagyják magukat megverni, ám ők önérzetesen nemet mondtak, és győztek 3:1-re. Hatalmas ünneplést csaptak Mátraverebélyen, hajnalig mulatott a falu az első hely biztos tudatában, hiszen a Forgács-telepi Bányásznak saját meccsén minimum tizenhét gólt kellett rúgnia, hogy gólaránnyal előzzön. Másnap döbbenten értesültek az emberek az eredményről: Forgács-telepi Bányász–Rákóczi-bányatelep 17:0.”

A közösen átélt sorscsapások vagy éppen mámoros sikerek összekovácsolták a mátraverebélyi társaságot, a falut képviselni természetes büszkeséget jelentett, a személyes kötelék észrevétlenül erősödött az évek, évtizedek során. Talán furcsán hangzik, de abban a mozzanatban, amellyel 2015-ben Gyula bácsi odatolta a szeretetből készített barkácssorfalát a futballpályához, benne volt az előző fél évszázad áldozata, öröme, szenvedése, aggodalma, otthonossága is. Az tud a magáéból jó szívvel adni, aki a csapat sorsát saját ügyének érzi, alátámasztva Széchenyi István örök érvényű igazságát: „Ha mindegyik azt mondja: »de én egyedül mit tehetek«, akkor természetesen egyik sem tesz semmit; ha mindegyik azt hiszi, tőle függ a siker, akkor mind ereje szerint dolgozik.”

Így lett barkácsolt fasorfaluk a mátraverebélyi futballistáknak, helyi susztermester által készített fapapucs-garnitúrájuk a hercegszántóiaknak, házilag kovácsolt futballkapujuk az egerszólátiaknak, és a sort még hosszan folytathatnánk. Itt azonban adódik egy feszítő és nagyon is aktuális kérdés: ha a sportegyesületek az infrastrukturális támogatásoknak, a taorendszernek és a kiszámíthatóan csordogáló pénzeknek köszönhetően nincsenek már rászorulva a Gyula bácsik, Sanyi bácsik, Józsi bácsik szolgálataira, vajon a rövid távú nyereség mellett hosszú távon mit veszítenek? Ha az országot központi kínálatból elborító egyenkispadok, egyenkapuk, egyenfelszerelések mindenütt kialakítják a steril egyenkörnyezetet, kinek kell már a fából faragott sorfal, az egyedileg megmunkált öltözői klumpa, az önszorgalomból hegesztgetett vaskapu? Emberi tényezőtől függő, némely esetben egyenetlen, girbegurba barkácsmegoldások ezek, nehezen harmonizálhatók a modern műfüves sablonpályák plasztikvilágával. Lassan-lassan az átalakuló, eredeti vegyértékeit elveszítő amatőr futballélet néprajzi emléktárgyaiként kell tekintenünk az efféle darabokra. A hajdan egy-egy csapat teljes futballkörnyezetét meghatározó leleményes részletek ma már sokszor csak múltból itt felejtett, bosszantó elemként torlaszolják el a korszerűsödés fényes útját. És közben észrevétlenül, fájdalmasan kopnak ki, tűnnek el a pályák mellől a csapatot hűségesen szolgáló csendes ácsok, cipészek, esztergályosok. A hangsúly persze itt nem a személyeken, a túlélésért a „kis futballal” párhuzamosan küzdő kisiparos szakmák képviselőin van, hanem az általuk megtestesített, apáktól, nagyapáktól örökölt, ösztönös, önzetlen szemléleten, amely évtizedeken át a játék lelkét adta.

Létezik azonban az önkéntes segítségnek egy másik válfaja, amely – bár nemigen beszélünk róla – szintén válságban van a támogatói pénzcsapok kinyitása óta. Talán nem tanulság nélkül való, ha rávilágítunk a mégoly pozitív szándékból kidolgozott sportfinanszírozási rendszer buktatóira, nevezetesen a valós szponzoráció visszaszorulására. Legyünk konkrétak: amióta egy-egy vállalkozó sportbarátságból (vagy ilyen-olyan érdekből) fájdalommentesen „letaózhat”, moshatja a kezét, ha a hagyományos pénzügyi segítés elmaradását kérik rajta számon. Egyre több helyről hallani a panaszt: a közvetlen mecenatúra szelleme háttérbe szorult, a korábban jellemző egyenes patronálás ösztönzését vesztette, és a szemléletváltást leginkább a kisebb egyesületek sínylik meg. Miután a taotámogatás lehetőségével élő cég – a futballszövetség hatályos ismertetője szerint – „leírhatja a támogatás összegét adóalapjából, majd a csökkentett adóalapból még a támogatás mértékével megegyező adókedvezményt is igénybe vehet”, elvész az erős motiváció a hagyományos szponzorációra. Miért fizessen pénzt a vállalkozás direkt módon a saját „éles” kasszájából, ha az említett könnyített csatornán is kifolyathatja a külső vagy belső igények alapján elvárt futballforintokat? Nem mellékes kérdés az sem, hogy ha az áldozatmentes adakozás esélye megszűnne, vajon a vállalkozások visszatérnének-e a „kemény” sporttámogatáshoz? Sportközgazdászok szakterülete megítélni, hogy mi a különböző hatások eredője a támogatás mértékét tekintve, egyvalami azonban az összegektől függetlenül bizonyos: a szponzori szemlélet a futballélet alsóbb rétegeiben megváltozott, elkényelmesedés tapasztalható a piaci szereplők körében, a régimódi, igazi önzetlenség kiment a divatból.

De mit is jelent a fogalom? Karinthy Frigyes definíciójánál nehéz pontosabbat találni: „Önzetlenség. Társasjáték, melyben én odaadom a magamét másnak, »add tovább« kiáltással, aztán várok egy életen át, hogy mikor kerül vissza hozzám, ami eredetileg is az enyém volt.”

Az amatőr futball társasjátéka sokáig attól volt különösen szép, hogy tradicionális játékszabályai szerint a közös csapatkasszába gólok és gólpasszok mellett lehetett fizetni fapapucsban, hegesztett kapuban, ácsolt sorfalban is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!