Zsoldosok és hazaiak – Csinta Samu publicisztikája

MI TAGADÁS, a sporttörténelem bőven szolgáltat példát arra, ahogy egyik-másik sportág felfuttatásához világszerte külföldi edzők tudásához folyamodtak. Mi, magyarok is sokáig számítottunk tanítómestereknek futballban, vívásban, vízilabdázásban, hogy csak a közismertebb példákat említsük. Aztán nemcsak a világháborúk rajzolták át a térképet, hanem a hirtelen támadt sportnagyhatalmak is, kosárlabdában jöttek a jugoszlávok – majd szerbek és horvátok –, jégkorongban az amerikaiak, kanadaiak, svédek, finnek, szlovákok. A teljesség igénye nélkül természetesen, mert itt és most nem a listázás a cél, hanem hogy napjainkban miként is alakul a külföldi vendégedzők ide-oda áramlásának jelensége. Egyetlen gondolat erejéig maradva még a hőskorszaknál: nincsenek megbízható hangulatjelentések a külföldiek fogadtatását illetően, mindössze szilánkokból építkezve vélem kijelenthetőnek, hogy a hazaiak már akkoriban sem örültek felhőtlenül a „jövevények” megjelenésének. A hasonló reakciókat roppant emberinek vélem, még abban az összefüggésben is, ha a „tanárok” akkoriban nehezen hozzáférhető tudást és tapasztalatot szállítottak a helyszínre. Ahhoz képest bőven táplálja a mai közegellenállást, hogy egy-egy sportmesterséget, szervezői-menedzselési tudást – legalábbis elméleti szinten – egészen apró részletekig menően be lehet szerezni a világhálón. Amely persze bőven alkalmas lényegi információk elrejtésére is, ugyanakkor nem felejt, és a titkolt hibák előbb-utóbb garantáltan napvilágra kerülnek.

A már említett kommunikációs eszközök ugyanakkor a nemzetközi szakemberállomány naprakész pásztázását is lehetővé teszik. Amint kidugja a fejét egy-egy érdekesebb, ígéretesebb figura, a hír rögtön szétfut a világban, és megfelelő kommunikációs tudással – néha nyugodtan nevezhetjük manipulációnak – jócskán felülárazza a leendő edzőtitánt. Akinek előzetesen persze mégiscsak le kellett tennie valamit az asztalra, hiszen habosítani is csak létező matériát lehet. Személy szerint a hírhálózat működtetésével – no meg a vérprofi-vérre menő (?) menedzseri háttérrel – magyaráznám azt is, ahogyan egyes edzők hatalmas zuhanások után is újabb és újabb lehetőségekhez jutnak. Sokat és hatalmasakat kell betliznie, netán súlyos érdekekbe „belekönyökölnie” annak, akit végképp ejt a rendszer.

Egy sportági nagyhatalom által kitermelt vagy abban a közegben sikeresen megforduló szakember újra csak előnyösebb pozícióban van a mindenkori hazai edzőgárda tagjaival szemben. Egyrészt mert messziről jövő ember azt mond, amit akar – még az internet korában is –, de főleg abban az összevetésben, hogy az itthoniak a szemünk láttára követték el ifjúságuk, szakmai kezdeteik valamennyi hibáját. Amelyeket kaján előszeretettel emlegetnek fel, ha a helyzet úgy hozza, de még lehúzóbb lehet az a kapcsolati háló, amely egy ember körül élete során óhatatlanul szövődik, és amelynek nemcsak pozitív hatása tud megnyilvánulni. Az újonnan érkező „megváltó” senkinek sem adósa, ha rögtön nagytakarítást rendez, legfeljebb egy-egy tökösebb szurkolótábor kéri számon rajta kezdetben az örök kedvenc eltávolítását. Az esetleges későbbi eredményesség pedig rendre elsöpri a méltatlankodó hangokat.

Ez a felelősségnélküliség persze vissza is üthet olykor, hiszen egy „zsoldost” többnyire csak a szerződésében foglaltak kötik röghöz. A sikeres edző alatt egyik pillanatról a másikra megnyílhat a föld, a bukott ember pedig úgy tűnik el benne, hogy nyomot sem hagy maga után. Első látásra. Hasonló helyzetekben ugyanis csak egészen ritka esetben szokták megnevezni a válás konkrét okát, többnyire maszatolás zajlik, miszerint a vezetőség már nem érzi a csapatban a régi tüzet, ezért új lendület bevitelét tartja időszerűnek. Az edző pedig fáradtságra, kiégettségre hivatkozva idejében érkezőnek nyilvánítja az elválást, végre több ideje lesz a családra, a ház körüli matatásra, visszatérése várható időpontját pedig a meghatározhatatlan jövőbe tolja. Ami lehet hónapokig tartó csend – annál több nem, az már gyanús –, de egy-két hét is, amikor már másik klubnál mutatják be az újra „megváltó üzemmódra” kapcsoló trénert.

Kívülről önmagában is nehezen követhető, sőt, értelmezhető a jelenség. Főleg, ha olyan sportágról és közegről van szó, amely a bányászbéka szintjének meghaladásán is régóta eredménytelenül fáradozik. A sehol sem jegyzett román férfikosárlabda egyik, nem feltétlen topcsapatához, a bukaresti Dinamóhoz például nemrég a Barcelona legutóbbi edzője, Roger Grimau írt alá három évadra. Aki az elmúlt idényben 84 mérkőzésen irányította a gránátvörös-kék csapatot, miközben a katalánokkal 2017 óta először fordult elő, hogy teljes mértékben „eltévedtek” – értsd: nem nyertek semmit – a bajnokság, Spanyol Kupa, Euroliga háromszögben. Ugyanakkor Grimau a klub ikonikus alakja, 2003 és 2011 között jóban-rosszban jelen volt az együttesben, amelynek kapitánya is lett, no meg tagja a spanyol válogatottnak. Amikor beajánlották a 22-szeres román bajnokcsapatnak, épp munkanélküli volt, személy szerint mégis nehezen kapiskálom, mi vonzhatta őt a román kosárlabdába. Mert össze lehet ugyan vásárolni egy akár európai szinten is működőképes együttest, amely agyba-főbe veri a hazai ellenfeleket, de az legfeljebb a román belügyminisztérium sportilletékeseinek hiúságát legyezheti, miközben Grimau motivációját sehol sem találom.

Ugyanattól a Dinamótól érkezett nemrég Veszprémbe Xavi Pascual, igaz, ez az út egy világszinten is sokkal „láthatóbb” terepen, a férfi kézilabdázásban kanyarog. A korábban kétszer világbajnoki címet szerző, de régóta betegeskedő román kézilabdában ő sem tudott csodát tenni, viszont a Barcelonában, majd a Dinamónál eltöltött évek jó ugródeszkául szolgáltak a spanyol edzőnek. Miközben a magyar topcsapatoknál jószerint fel sem bukkan hazai szakember neve, ha éppen helyzet adódna.

José Mourinho „halhatatlansága” legendás, holott sokan már évekkel ezelőtt „kifutó” modellé nyilvánították a portugált. Most éppen Isztambulban, a Fenerbahcénál váltja meg a világot, ami persze korántsem Dinamo-szint, anyagiak tekintetében végképp nem. Mostanában azonban sokkal nagyobb érdeklődéssel fordul a világ fiatal honfitársa, Rúben Amorim felé, aki néhány nap múlva veszi át az egyik legvisszhangosabb futballcsapat, a Manchester United irányítását. A Sportinggal nagyot dobbantó portugál szakember játékoskorában sem volt amolyan tájba belesimuló alkat, de kezdő edzőként sem vállalt bármit bármi áron, és itt kivételesen nem az anyagiakra kell gondolni. Miután a Bragával fél év alatt átírta a klub történelmét, majd a fővárosiakkal portugál bajnokságot és kupát nyert, a jövőben az MU újraépítésén dolgozik. Mindenki izgatottan figyeli, hogy meddig terjed a világ egyik legtöbbet ígérő fiatal edzőjének nonkonformizmusa, hajlandó-e például felhagyni a három középhátvédes játékkal, ami miatt a Liverpool korábban lemondott a szerződtetéséről.

A világ és a Monarchia nagy futball tanítómestereinek utódjaira mindenesetre rendesen rájár a rúd. Az angol labdarúgást napjainkban túlnyomórészt külföldi edzők emelték a legmagasabb polcra – plusz Thomas Tuchel kinevezése az angol válogatott élére. A jelek szerint azonban már csak a nosztalgia szól a jelenséget elítélő hangokból. Ott persze nemigen akad ellenérv, a győztes mindent visz, illetve mindent elhallgattat. Az öltöző nyelve pedig már csak azért angol, mert azt mindenki beszéli. Hát így múlik el…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!