– Interjúnk apropója a Schmeichel című dokumentumfilm premierje. Mikor fogalmazódott meg először a film ötlete, s milyennek látja a végeredményt?
– Nos, a dokumentumfilm ötlete nem az én fejemből pattant ki. Az igazság az, hogy három éve jelent meg az önéletrajzi könyvem, s azt követően egyre többen kerestek meg azzal, hogy szeretnének filmet vagy sorozatot készíteni az életemről. Őszintén, először nem igazán lelkesedtem érte, úgy voltam vele, a könyvben mindent elmondtam, amit akartam. Hosszas gondolkodás után mégis belevágtunk, igent mondtam, de mindent a filmesekre bíztam. Készült egy dokumentumfilm Peter Schmeichelről, de nem Peter Schmeicheltől. Ezért is sokkal valóságosabb a végeredmény.
– Sokan úgy tartják, ön minden idők legjobb kapusa, ami Európa-bajnokként, Bajnokok Ligája-győztesként és a Premier League Hall of Fame-tagjaként nem meglepő. Mit gondol erről az állításról, hova helyezné magát a poszt legnagyobbjai között?
– Nagyon hízelgő, hogy egyesek ekkora tisztelettel beszélnek rólam, jólesik, hogy ennyien elismernek, de nem állítok fel sorrendet. Sosem azért hajtottam a pályán, hogy elismerjék az egyéni teljesítményemet. Mindig is úgy tartottam, hogy lehetsz te a világ legjobbja, ha rossz csapatban játszol, s fordítva: lehetsz te a legrosszabb is, ha jó csapat vesz körbe, az a legfontosabb. Mióta világ a világ, a csapatjátékban hiszek, sosem érdekeltek az egyéni elismerések. Persze, kaptam jó párat, büszke is voltam rájuk, de csak visszavonulásom után tudtam őket értékelni. A karrierem közben mindig csak a következő meccsre koncentráltam, újra és újra bizonyítani akartam. Fontos dolog az örökség, nyomot akartam hagyni a futballban, s úgy érzem, ez sikerült is. Látok bizonyos dolgokat magamból a mai kapusokban, erre büszke vagyok.
– Mit tart pályafutása legnagyobb sikerének? Az 1992-es Eb-címet Dániával vagy az 1999-es triplázást a Manchester Uniteddel?
– Amikor a fiam, Kasper megnyerte a Premier League-et. Erre a kérdésre csak ezt a választ tudom adni, de őszintén úgy gondolom, hogy ez volt a valaha volt legnagyobb futballélményem. A pálya szélén álltam, és átélhettem a csodát, amit a Leicester Cityvel elért 2016-ban.
– Esetleg ön és a fia, Kasper a futballtörténelem legjobb apa, fia játékosduója? Cesare és Paolo Maldini erős jelölt erre a címre, de utánuk elég egyértelműnek tűnik a helyzet. Gondolkozott már ezen?
– Nem, még sosem, de úgy gondolom, nem számít. Mindig azt mondtam a gyerekeimnek, hogy azt csinálják, amit igazán szeretnének, de Kasper döntése az volt, hogy belőle is kapus lesz. Mindenben támogattam, s azt gondolom, fantasztikus dolgokat ért el. Azt biztosan kijelenthetem, hogy nekem ő a legjobb kapus, és persze a kedvencem is.
– Magyarországon régóta tartja magát a legenda, miszerint a dán válogatott a strandról beugorva nyerte meg az 1992-es Európa-bajnokságot. Valóban pár nap jutott csak a felkészülésre a jugoszlávok kizárása után?
– Igen, abszolút, ez az igazság. A nap, amikor hivatalosan megtudtuk, hogy részt veszünk azon az Európa-bajnokságon, az öt nappal az első csoportmeccsünk előtt volt. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy azokban a napokban eleve felkészülési meccset játszottunk volna, tehát edzésben voltunk. Úgyhogy a szóbeszéd azon része nem valós, hogy a strandról érkeztünk volna az Európa-bajnokságra, de az igaz, hogy a keret egyes játékosai nem csatlakoztak hozzánk, mert már lefoglalták a nyaralásukat. Mondanom sem kell, ők nem játszottak többet a válogatottban.
– Karrierje több mint húsz évet ölel fel, de kétségtelenül a Manchester Unitednél eltöltött időszakára emlékeznek a legtöbben. Az önről készült dokumentumfilmben elárulja, hogy kilencéves kora óta MU-játékos akart lenni, a mai napig imádja a klubot – mit gondol a Sir Alex Ferguson távozása utáni időszakról, a jelenről?
– Tudja, a történelem sok mindent elárul nekünk a jövőről. Láttuk már párszor, mi történt, amikor egy ennyire meghatározó vezető távozott sok év után a pozíciójából. Ilyenkor nagyon nehéz újra talpra állni. Amikor elkezdtem Sir Alex Ferguson keze alatt játszani, nagyjából négy segítője volt, a kapusedző csak minden hétfőn állt rendelkezésre… Amikor távozott, már több mint kétszáz stábtagot irányított a játékosok mellett. Mindenért ő felelt, közel lehetetlen feladatot oldott meg – amikor távozott, hatalmas űrt hagyott maga után. Egy ekkora váltásnál fokozatos átállásra van szükség, a Manchester Unitednél ez nem volt meg, ennek az eredményét pedig régóta látjuk. Hogy a jelenről is beszéljek, bízom az új edzőben, Rúben Amorimban, mert jól kommunikál, jó meglátásai vannak, mögötte állok. Szépnek látom a jövőt, szerintem a fejlődés már úton van, de az eredményesség még több időbe telik. Elismerem, jelenleg nem könnyű Manchester United-drukkernek lenni.
– Az első, nem olimpiai selejtezős válogatott mérkőzését Magyarország ellen játszotta 1988 októberében. Emlékszik arra a meccsre? Emlékszik az eredményre?
– Hogyne emlékeznék, 2–2 lett! Akkoriban az Európa-bajnokságra készültünk. Az volt az első és az utolsó meccsem egyben a magyar válogatott ellen. Viszont, ha már Magyarország, az egyik első európai kupameccsemet éppen egy magyar csapat, a Ferencváros ellen játszottam idegenben a Bröndbyvel. Emlékszem, akkoriban az UEFA büntetést szabott ki az FTC-re, szóval közel üres stadionban játszottunk, de pont a kapum mögött gyűlt össze az összes Ferencváros-szurkoló. Végül 1–0-ra nyertünk. S ha már Budapest, a koronavírus-járvány ideje alatt szakértőként jártam ott, csodálatos város.
