Szívek klubja – Ballai Attila publicisztikája

AZ ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE köszönthet rá a Hearts futballcsapatára szombaton. Természetesen nem az 1953-as, londoni 6:3-at játsszák újra, nem is az 1970-es vb olasz–német elődöntőjét – e két országban a hosszabbítás utáni 4:3-at illeti ez a titulus –, hanem Celtic–Hearts összecsapás következik, a skót Premier League utolsó fordulójában. Amelyen ha pontot szerez a vendég Glasgow-ban, megnyeri a bajnokságot. Több mint másfél évszázados léte során ötödször, 1960 óta először. A Falkirk elleni, szerdai 3–0, pontosabban az első 37 forduló alapozta meg ezt a különleges esélyt a trónfosztásra, és még annál is többre, egy több mint százesztendős, súlyos veszteség viszonylagos enyhítésére, némi kárpótlásra. Érdemes teljes publicisztikát szentelni a témának, hiszen az egyetemes futballhistória egészen egyedi fejezetét eleveníthetjük fel.

E hasábokon is írtam már a Celtic–Rangers rivalizálásról, amely a lelátón, az utcákon nem is olyan régen még rendszeresen lokális vallásháborúba is torkollt, valamint a két glasgow-i nagycsapat kettős hatalmáról, amely a fővárosi, edinburgh-i klubokat statisztaszerepre kényszeríti. Európa-szerte példátlan aránytalanság, hogy a Celtic és a Rangers 55–55 bajnoki címével szemben az örökrangsorban harmadik és negyedik Hearts és Hibernian (valamint az Aberdeen) csupán négy-négy aranyérmet képes felmutatni, még nyomasztóbb a túlsúly az Aberdeen legutóbbi, 1985-ös elsősége óta. Az elmúlt négy évtizedben kizárólag a két óriás léphetett fel a dobogó tetejére, még a László Csabával 2009-ben elcsípett Hearts-bronz értékét is híven jelzi, hogy a székely-magyar trénert Skóciában megválasztották az év edzőjének érte. A múlt, ha nem is elsősorban trófeákban, de elkötelezettségben, szenvedélyben, eseményekben roppant gazdag. Az egyesületet 1874-ben alapították, a név nem más, mint Walter Scott 1818-ban megjelent, The Heart of Midlothian (ez utóbbi a régiót jelöli) regényének a címe. Bizonyára véletlen, de érdekes egybeesés, hogy Scottnál olvashatunk először a középkori brit futballról, amelyet természetesen nem stadionokban, hanem mezőkön, legelőkön űzött a falvak népe. A bordó-fehérek száznegyven éve ugyanott, a Tynecastle Parkban vívják hazai mérkőzéseiket, az 1990-es, csupa ülőhely módi kialakítása óta legfeljebb húszezer, egészen pontosan 19 852 néző előtt.

Nagyjából ennyien szorongtak a szó szoros és átvitt értelmében is a tribünön szerdán, amikor a Falkirk ellen akár a bajnoki cím is ténnyé válhatott volna, ha hazai győzelem mellett az üldöző Celtic kikap a Motherwell pályáján. Ám e szívességet nem tette meg, 3–2-re nyert. Pedig Edinburgh-ban az online kor jegyüzérei 1000 fontot is elkértek egy belépőért, és úgy tűnt, megéri a kiadás: a Motherwell 85. percben esett második, egyenlítő góljának hírére a Hearts teljes tábora felszökkent, és állva, ugrálva szurkolta végig az utolsó perceket, hiszen karnyújtásnyira volt a csoda. Ám nem közeledett, inkább távolodott, mert a Celtic nem érte be döntetlennel sem, a legvégén büntetőből csikarta ki a 3–2-t. A Tynecastle Park népe így szerdán azzal a tudattal indult haza, hogy a beteljesülésre még várni kell. Három napot vagy újabb évtizedeket, ki tudja? Szombaton tulajdonképpen bajnoki döntő következik a címvédő és a legutóbb 1960-ban első között. Utóbbi döntetlennel is révbe ér.

Ha így alakulna, azt Edinburgh-ban sokan rendkívüli történelmi igazságszolgáltatásként élnék meg. A gyökerek nem a tegnapba kapaszkodnak, száztíz évesek. Bizony, rég volt, de igaz volt, hogy a Hearts nyolc győzelemmel kezdte az 1914–15-ös kiírást, menetelése során a címvédő Celticet is elintézte 2:0-ra. Úgy tűnt, a gárdát senki és semmi sem állíthatja meg, ám a vis maior, a nagyobb erő mégis megtette. A háború, amelyet akkor még nem neveztek világháborúnak, és a hazafias lelkiismeret. Nyilvános vita kezdődött ugyanis a szigetországban arról, illendő-e futballozni, miközben ifjú katonák halnak, véreznek a frontokon, és a Hearts a maga válaszát gyorsan megadta: 1914. november 25-én tizenhat játékosa csatlakozott a sereghez, a később emblematikussá vált Sir George McCrae-alakulathoz. Mintegy ötszáz szurkoló, valamint 151 Hibernian-drukker, további labdarúgók a Raith Rovers, a Falkirk és a Dunfermline együtteséből követték őket, így jött létre az első – ahogyan a köznyelv nevezte – futballzászlóalj. Innentől az edzéseket katonai gyakorlatozások is követték, és bár a csapat 1915 februárjáig húsz meccsen át őrizte veretlenségét, addigra felélte utolsó erőtartalékait, végletesen kimerült. Kétszer is megesett, hogy a mérkőzést megelőző éjszakán tízórás menetgyakorlaton vettek részt a fiúk, akik így másnap, a gyepen éppen csak botorkáltak. A St. Mirren és a Morton „civiljeitől” elszenvedett vereségeket pedig a Celtic kihasználta, négy ponttal megugrott, és megnyerte a versenyfutást.

Akik ezt tragédiaként élték meg, azok hamarosan szembesültek téves helyzetértékelésükkel. Jött ugyanis az igazi tragédia. A Hearts-fiúk nem maradtak meg operettkatonának, kiképzésük befejezése után bevetették őket a harctéren, ahol heten hősi halált haltak. Öten ugyanazon a napon, 1916. július 1-jén, a somme-i csata nyitányán. A nyugati front egyik legvéresebb ütközetében a javarészt tapasztalatlan újoncokból és önkéntesekből álló, a vezénylő Sir Douglas Haig tábornok által a halálba küldött angol és skót gyalogság, benne a futballzászlóaljjal, iszonyatos veszteségeket szenvedett. Soha, még a második világháborúban sem halt meg egyetlen napon annyi brit katona, mint 1916 júliusának első napján: kétszáz híján húszezer. Köztük a Hearts futballistái, akik – Churchill későbbi, 1938-as tézisével élve – a háború és a szégyen, a becstelenség közül előbbit választották, és fiatal életüket adták érte.

Mai fejjel talán nehezen érthető ez az áldozat. Az előző század eleje azonban még az a kor, amikor, ha hívott a haza, menni kellett. Nem külső, hanem belső kényszer által vezérelve. Miként tette azt Gillemot Ferenc, első labdarúgó szövetségi kapitányunk is. 1902 és 1904 között ötször vezényelte a nemzeti csapatot, volt futballista, edző, játékvezető, csúcstartó kerékpáros, atléta, vezérevezős, sportújságíró. Aztán hősi halott. 1916 őszén, a román betörés hírére önkéntesként jelentkezett a dél-erdélyi frontra, ahol honvédei bálványozták főhadnagyukat. Két géppuskáját a harcban már elesett sógorairól nevezte el, és ütközetben „Rajta, Pista!”, „Tüzelj, Miklós!” kiáltásokkal személyesítette meg őket. Amikor már nem bírta tovább a gubbasztást a fedezékben, rohamot vezényelt, és Petrozsény térségében halálos lövést kapott. Holttestét két napon át vitték hordágyon a katonái hegyen-völgyön át, hogy méltó módon eltemethessék.

Visszatérve a misztikus ködbe vesző, daliás múltból a hol sokkal racionálisabb, hol egészen eszement jelenbe, természetesen nem felejtettem el, hogy szombaton a skót mellett a magyar labdarúgó-bajnoki cím is eldől, és ez nekünk „valamivel” fontosabb. A Győr és a Ferencváros párviadaláról azonban már én is szinte mindent megírtam, a kollégákról nem is beszélve.

A Heartsról bezzeg talán azt sem tudja mindenki, hogy jelentése „Szívek”. Ilyen névvel sem sok csapat szaladgál a földkerekségen. A fenti történet tökéletesen illeszkedik ebbe az érzelemvilágba, hiszen sokkal inkább szívek őrzik, nem szavak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!