Nepál hangja – Csillag Péter publicisztikája

AGGÓDVA ÉRDEKLŐDTEM egyetlen nepáli ismerősömtől, hogy családja épségben, egészségben van-e a pusztító villámárvíz után. Megnyugtatott: „Minden rendben”. Aztán ahogy belebonyolódtunk a whatsappos gyorslevelezésbe, kiderült, hogy azért még sincs minden rendben. Gyermekei ugyan biztonságos távolban élnek a több mint ezer áldozatot követelő sárhömpölyeg pokolzónájától, és ő is jóval arrébb tartózkodik, a nehézség azonban éppen ebből adódik. Túlságosan messze, otthonától több mint háromezer kilométernyire tengeti napjait: Katarban. 

Még mindig Katarban. 

Itt sodort össze minket 2022 novemberében a szeszélyes élet, pontosabban az Infantino-féle globális nyerőgép, a beautiful game-nek mondott gyönyörű játékautomata, a FIFA pénzverdéjévé fejlesztett labdarúgó-világbajnokság. Kiküldött tudósítóként a vb-őrület álmatlanul végigcikázott hetei során a dohai szálloda nepáli éjjeliőre jelentette a fix megállót, az emberi hangot, a villódzó vb-fények árnyékában a hétköznapi természetességet. Bármilyen hosszúra nyúlt is a nap, a kifogástalan modorú, tökéletes angolsággal beszélő, sallangmentesen udvarias portás „How are you, sir?” köszöntése és őszinte érdeklődése mindig alkalmat adott néhány percnyi éjszakai beszélgetésre a szállodabejárat előtt. Csillogó szemmel kérdezgetett az aznapi vb-kalandokról, a tévében látott meccsek stadionélményéről, a friss szurkolói látványosságokról, ám ha saját helyzetére terelődött a beszéd, elcsendesedett, nagyot sóhajtott, homlokát ellepték a bánat barázdái. Különösen, ha két gyermeke, a Nepálban maradt négy- és hétéves testvérek sorsáról esett szó.

Személyes története a vb-t kísérő heves emberjogi viták kereszttüzében különösen tanulságosnak tetszett, minden sötét makrostatisztikánál és oknyomozó óriásriportnál hitelesebben illusztrálta a Katarban dolgozó vendégmunkások valós helyzetét. Saját érdekében nevének említése nélkül tértem ki esetére akkor az Oázis című naplórovatban: „Legkorábban 2024 szeptemberében láthatja viszont gyermekeit, első szabadságát két év után kapja meg. Már ha nem ront el semmit, és sikerül addig megtartania jelenlegi álommunkáját. Mostani keresetéért, a havi kétezer riálért (216 ezer forint) keményen meg kell dolgoznia, ám ez sem nagy ár, a Nepálban kínálkozó mezőgazdasági munkákból csak hatod-hetedennyit tudna összekaparni. Itt hétfőtől vasárnapig, egyetlen szabadnap nélkül, napi tizenkét órában, este hattól reggel hatig tart a szolgálata. Nincs megállás, nincs kibúvó, nincs menekvés. Ha egy nap nem jelentkezik, másnap már más áll a helyén. Az első öt hónap bérét teljesen felemészti a közvetítőnek fizetendő sarc, utána tud majd félretenni a családjának, úgy számol, hogy ha nem költ magára semmit, akár fizetése háromnegyedét is megspórolhatja majd fiainak.”

Húsz év alatt megtanultam, egy újságíró betűinek hatásfoka finoman szólva bizonytalan, Katarban mégis adódott egy kegyelmi pillanat, amely végre konkrét értelmet adott sporttudósítói jelenlétemnek: a bronzmeccsre szóló jegyemmel hozzásegíthettem egy küzdelmes életű nepáli portást a reménytelenül áhított vb-élményhez (én meg addig jártam egyet a városban, a stadionzajtól távol, egy csendes múzeumban tanulmányoztam a sportkultúra és az iszlám művészet kapcsolatát). „Míg élek, nem felejtem el azt a meccset, az nekem maga volt a megvalósult álom. Annyi, de annyi vendég megfordult akkoriban a szállodában, milyen különös, hogy mi még ma is tudunk egymásról” – írta a napokban, árvízi üzenetváltásunk során. Mert való igaz, a nepáli–magyar érintkezések sajátos leágazásaként azóta is működik a levelezőpajtási távkapcsolat, él a furcsa portás–újságíró barátság. Időről időre keressük egymást, érdeklődünk a másik felől, család, munka, változások, satöbbi, nyomon követjük a másik útját. Sportos beállítódást gyanítva néha beszámol nekem a nepáli krikettcsapat eredményeiről, olykor filozofikus gondolatokat oszt meg életről, halálról, járványokról és a világ jövőjéről. Kedves szavak, megfontolandó bölcsességek érkeznek a földgolyó kanyarulatán túlról, és igyekszem magam is szépen megfogalmazni, milyennek látszik a nagyvilág a Kárpát-medence kies gödréből. Éveken át folytatott, rendszertelen és laza üzenetváltásaink aztán tavaly ősszel, egy átlagosnak induló felhős-borongós napon metszően élessé alakultak. Összeszorult a gyomrom, amikor 2025. szeptember 23-án megcsippant a telefonom, és a következő gyorsüzenetet láttam: „Jó reggelt, uram! Éppen felszállásra vár a repülőgépem, végre indulok haza…”

Döbbenet… 2025. szeptember 23-án! 

Még egy plusz évet le kellett húznia katari munkahelyén, mire megkapta első eltávozási engedélyét, és végre szabadságra mehetett, vissza Nepálba, vissza családjához… Eltelt három hosszú-hosszú év, időközben négyéves kisfia hétéves lett, az elsőszülött gyermek tízévessé serdült, felesége pedig – nos, a felesége nem tudta végigvárni a magányos esztendőket. Kegyetlen vendégmunkástörténet, házassági dráma, szívfacsaró apasors a globális munkaerőáramlás családi fészkeket szétziláló, mocskos sodrában. Szinte szégyell az ember belegondolni abba, hogy a katari szálloda alkalmazottjának monoton dohai rabszolgaévei alatt hány helyre utazott, hányszor volt koncerten, moziban, színházban, és főként hány meg hány közös órát, napot, hetet töltött el örömben-bánatban szeretett családjával. Elkésett a gyermek az iskolából? Szemtelenül szólt vissza az anyjának? Veszekedésbe torkollott a vacsora? Semmiség. Semmiség. Semmiség. Mit mondjon a nepáli ember? Bárcsak számon kérhetné gyermekén az iskolai késést, bárcsak hallgathatná otthon a kölykök szemtelenkedését, a konyhai veszekedést… 

Tavaly ősszel fényképet is kaptam a két nepáli fiúcskáról. Fegyelmezetten álltak egymás mellett valami lépcsősor előtt, elméretezett színes széldzsekiben, szomorú barna szemekkel néztek a kamerába, kissé megilletődötten és bátortalanul mutatva ujjaikkal a győzelem jelét. Győzelem és vereség kérdése persze viszonyítás kérdése. Ha úgy vesszük, a modern világgazdaság kegyetlen törvényeinek ártatlan gyermekáldozatai, a roncsolt családban nevelkedő nepáli félárvák egy-két hétre visszanyerték édesapjukat, és ez bizonyos fénytörésben tekinthető nyereségnek. „Három év után újra látni a gyermekeimet... Uram, el sem tudja képzelni, milyen érzés. Mint egy álom” – írta az apa, ám mindannyian érezzük, a nagy nepáli családegyesítés végtelenül sajnálatos sikertörténet, mondhatni, pirruszi győzelem.

Ahogyan annak tűnik a fényes pompával, hatalmas propagandaerővel és látszólag dübörgő sikerrel lebonyolított katari világbajnokság is. A tornarendezéssel kapcsolatos marketingüzeneteket régóta bizalmatlanul figyelem, ezeket az idő vasfoga általában értelmetlenné csócsálja, a gondosan kimunkált PR-jelszavakat a történelem kereke is hajlamos bedarálni. Szélsőséges módon bizonyítja ezt a 2012-es Európa-bajnokság példája: ott voltam tizennégy éve Ukrajnában, az ukrán emberek között éltem meg a futballünnep kelet-európaias varázsát, a napsugaras jövőbe vetett őszinte reményt, a kijevi utcákon átélt nemzeti büszkeség erejét. Láttam meccset a donyecki stadionban, amelyet két évvel később bombatalálat ért, kóbor kutyák társaságában vártam gépindulásra a 2014-re rommá lőtt donyecki repülőtéren is. Az Eb majd felteszi Ukrajnát a világ turisztikai térképére, mondogatták 2012 előtt, azzal azonban nem számoltak, hogy azt a bizonyos térképet Moszkvából hamarosan újrarajzolnák. Szóval az adott pillanatban egyértelmű kilátásokat valójában a kiszámíthatatlanság sűrű köde takarja, megtapasztalta ezt a vb-álom rózsaszín lufiját a dohai döntő után elegánsan és észrevétlenül a homályos semmibe engedő Katar is. Ki beszél már arról, hogy érvényesültek-e a jósolt társadalmi hatások, beigazolódtak-e a gazdasági fejlődést váró előrejelzések, a fenntarthatóságról vetített szép számok?!

Ha már a nepáli természeti tragédia okán ismét megvitattuk az élet nagy kérdéseit, megkérdeztem a katari tapasztalatokról is nepáli levelezőtársamat, aki diplomatikus, körültekintő, szinte akadémikus stílusában adott kimért feleletet. „Kevés a pontos információm ahhoz, hogy részletesen meg tudjam ítélni a kérdést. Az biztos, hogy az általános vélemény szerint a világbajnoki láz a torna végével azonnal elült Katarban. Talán az is közrejátszott ebben, hogy az ország az előkészületek magas költései miatt pénzügyi nehézségekkel nézett szembe. A vendégmunkások szerint Katar már nem olyan, mint amilyen néhány évvel ezelőtt volt, az üzleti élet gócpontjai is részben más országokba tolódtak. Az amerikai–iráni konfliktus nem tett jót, a szállóvendégek panaszkodnak a magas ingatlanbérleti díjakra, a növekvő inflációra, a vállalkozások küzdelmeire, késlekedő fizetésekre, elbocsátásokra. Persze ezek nem hivatalos tények, csak az én benyomásaim. Ami biztos: tíz éve dolgozom külföldön, de most fordult elő először, hogy a csúszó fizetés miatt nem tudtam hazaküldeni pénzt a gyerekeknek.”

A FIFA egyik mottója így hangzott a katari torna idején: „A futball egyesíti a világot”. 

Kár, hogy nepáli barátomnak nem szóltak erről…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!