Akinek Puskás és Pelé is a barátja volt

– Ismeri a másik Les Murrayt?
– Az ausztrál költőt? Személyesen nem, de természetesen tisztában vagyok vele, ki ő. Engem is rímbe szedett, jóllehet túlzás lenne azt állítani, hogy dicsérően szólt rólam, inkább gúnyos volt a hangnem.

– Más viszont dalba foglalta a nevét…
– Úgy ám, az egyik neves ausztrál banda, a TISM. A kilencvenes évek közepén kaptam egy telefonhívást valakitől, hogy a zenekar írt rólam egy számot What nationality is Les Murray?, vagyis Milyen nemzetiségű Les Murray? címmel. Nagy sikert aratott, méltónak találták az egyik jelentős zenei díjra. A TISM-ről tudni érdemes, arról volt híres, hogy tagjai maszkban léptek színpadra, mert nem akarták felfedni a kilétüket. A díjátadó gála előtt megkerestek, hogy a nevükben vegyem át az elismerést, egyúttal arra is megkértek, hogy csak magyarul szóljak a közönséghez. Így is történt, ezt a mondatot kellett elmondanom: „Amikor eljön a forradalom, a zeneipar lesz az első, ami elmegy”. A publikum meg csak nézett, hogy ez mi volt?!

– Tényleg, mi volt?
– Kulcs a megoldáshoz. A dalszövegben tudniillik megannyi nemzetiséget soroltak fel, ám a magyart nem. A legvégén ugyan elhangzott, hogy „Éljen, Magyarország!”, kevesen értették. Mint ahogy sokan azt sem értették, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor elkezdtem futballmeccseket közvetíteni, milyen akcentussal beszélek. Akkor még nem ismertek, így csak találgattak, honnan származom.

– Volt, aki telibe trafált?
– Sokáig senki. Egy idő után azért fény derült a titokra. Ámbár abban az én kezem is benne volt, mert nemegyszer említést tettem a magyar futball dicső korszakáról, no és Puskás Öcsiről. Mindig büszkén vallottam, hogy magyarnak születtem.

– Az internetes lexikon csupán annyit árul el, hogy egy Budapest melletti kis faluban jött világra.
– Az enciklopédia szerkesztői is lőhetnek bakot… Pápán születtem ugyanis. Más kérdés, hogy a gyerekkoromat Budakeszin töltöttem, tizenegy esztendős koromig éltem ott. Amíg kivándoroltunk Ausztráliába, addig. Abban azonban nem téved a lexikon, hogy Budakeszi közel van Pesthez, a Széll Kálmán térről húsz perc alatt odaér az autóbusz.

– Ha fejből fújja a menetidőt, gyakran járhat haza…
– Évente egyszer. A feleségem brazil, de szerencsére imádja Budapestet, nem nehéz rávennem, hogy útra keljünk. Ha pedig otthon vagyok, kimegyek Budakeszire is. Azt látom, hogy az egykori sváb falut már előszeretettel látogatják a turisták. A világ változik, én azonban a sváb falu emlékét őrzöm a szívemben. A két fiútestvéremmel sötétedésig fociztunk, hol az udvaron, hol az utcán. Szép gyerekkorunk volt. A gyerekek, történjék bármi, úgyis mindenben megtalálják a jót.

– Hogyan fogadták, hogy egyik napról a másikra el kellett hagyniuk Magyarországot?
– Akceptáltuk a szüleink döntését, amit elrendeltek, azt tettük. Az egészet kalandnak fogtuk fel, úgy volt a legkönnyebb. Hat hónapig egy ausztriai táborban éltünk, onnan utaztunk tovább egy menekülteket szállító repülőgéppel. Akkor repültem először, mindjárt Ausztráliába… Sydneytől nyolcvan kilométerre, Wollongongban telepedtünk le, édesapám a helyi vasgyárban kapott állást. Engem annak rendje és módja szerint beírattak a helyi iskolába, és bár eleinte nem beszéltem angolul, hat hónap elteltével már ez sem okozott problémát.

– Akkor az 1960-as BEK-döntő közvetítését már tökéletesen értette.
– Persze, de azt nem érteni, hanem látni kellett! Hogy milyen a sors: Wollongongig kellett mennem ahhoz, hogy Puskást lássam játszani. Odahaza szegénységben éltünk, nem telt arra, hogy kimenjünk egy meccsre, tévénk sem volt, csak Szepesi Györgyöt hallgatva volt sejtésem arról, hogy Puskás Ferenc a földkerekség egyik legjobb labdarúgója. Ausztráliában már leülhettem a televízió elé, és végignézhettem az ominózus BEK-döntőt. A Real Madrid úgy nyert hét háromra az Eintracht Frankfurt ellen, hogy Öcsi négy gólt szerzett, Alfredo Di Stéfano hármat. Az, kérem, tiszta futball volt. Tizennégy voltam akkor – az azóta eltelt ötvenhét évben nem volt részem hasonló élményben. Nem csoda, hogy a glasgow-i Hampden Parkot megtöltő százharmincezer néző még egy órával a lefújást követően is állva tapsolt. Én sem akartam elhinni, amit láttam, holott az első pillanattól fogva az utolsóig igaz volt.

– Nem vágyott hasonló babérokra?
– Dehogynem! Magam is fociztam a St. George Budapestben, de nem az első csapatban, csak a „Bélában” – ahogy mi hívtuk a tartalékgárdát. Noha félprofi státusban voltam, huszonkét évesen rádöbbentem, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kimagasló eredményeket érjek el, ezért elengedtem ezt az álmot.

– Volt helyette más: az újságírás és a zenélés. Melyik volt a nagyobb szerelem?
– Hogyhogy melyik? A futball! Hiszen annak szenteltem az életemet! A zenét természetesen imádom, a rock and rollt különösen. Két együttesben is játszottam. Három éve, amikor – csaknem két és fél évtized után – úgymond visszavonultam a közszolgálati csatornától, az SBS-től, összehoztam egy tíztagú bandát, és két órán át muzsikáltunk a kollégáknak. Ha már egykoron énekes voltam, hét számot is eldanoltam.

– Manapság is nótás kedvében van?
– Hogyne lennék abban!

– Hát az újságírás?
– Ó, azt is élvezem. Nem voltam mindig sportújságíró, ki kellett várnom, amíg megüresedik egy hely… Most publicista vagyok, alaposan meg kell fontolnom a véleményemet, de igyekszem ebben a minőségemben is helytállni. A visszhangokból arra következtetek, hogy sikerül.

– Na ja, akit ünnepeltek már az év bloggereként…
– Az is voltam, igen. Hatvanöt esztendősen… De kaptam már állami kitüntetést Ausztráliában és Magyarországon is. Úgy érzem, az emberek sok helyen megtiszteltek a szeretetükkel.

– Puskás Ferenc egyenesen a barátságával, nemde?
– Bizony, az évek során barátokká váltunk. Ő Melbourne-ben edzősködött, én Sydneyben éltem, és ha nem is futottunk össze kétnaponta, sokszor beszéltünk. Amikor csak tehettem, elmentem a South Melbourne Hellas meccseire, gyakran meginterjúvoltam. Tipikus pesti srác volt, remek emberi tulajdonságokkal megáldva.

– Mással is ápolt ilyen szoros viszonyt?
Olyan jót, mint Öcsivel, csak Johnny Warrennel. Fájdalom, már ő sincs köztünk… Kiváló játékos volt, az ausztrál válogatottban a csapatkapitányi karszalagot is viselte. Miután szögre akasztotta a stoplist, edzőként dolgozott, majd televíziós szakértő lett. Ő volt mellettem, körbeutaztuk a földet, együtt hirdettük az igaz hitet – a futballt. Hű barát volt, ugyanannyira bolondult a fociért, mint én. Büszkeséggel tölt el, hogy errefelé úgy tartják, mi ketten voltunk a legnagyobb hatással az ausztrál labdarúgásra. De ha szabad még valakit említenem, aki megajándékozott a bizalmával, az Pelé. Vele is számtalan beszélgetést rögzítettem, a már említett három évvel ezelőtti búcsúpartin is megtisztelt a jelenlétével.

– Ki volt a nagyobb zseni, Puskás vagy Pelé?
– Egyik jobb volt, mint a másik… Azt azért ne feledjük, hogy más korban varázsoltak a pályán, másfajta játékosok voltak. Pelé mindkét lábával fantasztikusan bánt a labdával, Öcsi szinte csak ballal nyúlt hozzá, na de úgy, ahogy senki más! Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan vihette olyan sokra, amikor csak az egyik lábát használta, mire rávágta: a labdába egy lábbal lehet belerúgni, ha kettővel teszed, fenékre esel… A zsenialitásra visszatérve, szerintem öt játékos „bélyegezte meg” a futballt: Puskás, Pelé, Di Stéfano, Cruyff és Maradona. Hogy esetleg hatodikként Messit idesorolhatom-e, még nem tudom. Jó úton halad afelé, hogy ő is mély nyomot hagyjon maga mögött, ám ahhoz, hogy megítéljük a karrierjét, meg kell várnunk, amíg befejezi.

– Ön nyolc világbajnokság után tette le a mikrofont. Melyik volt a legemlékezetesebb?
– A maga nemében mindegyik az volt, de ha létezik egyenlőbb az egyenlők között, az a brazíliai torna. Az én szememben a vébé lényege, hogy a labdarúgás származásra, vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül összehozza az embereket, akik együtt élik meg a futballünnepet. Brazíliában ezt tapasztaltam, ami felemelő érzéssel töltött el. Mivel jelen állás szerint az volt az utolsó világbajnokságom, mondhatom, a csúcson hagytam abba.

– Meglepődnék, ha azóta a boldogtalan nyugdíjasok életét élné.
– Ne féltsen, szerfelett aktív vagyok. Egyrészt írogatok, valamint alkalmanként interjúkat készítek az SBS-nek, másrészt állandóan úton vagyok. Alig múltam hetvenegy, próbálom élvezni az életet.

– Sikerül?
– Naná, hogy sikerül! A barátaim mindig irigyeltek, mert egész életemben azért kaptam fizetést, amit ingyen is megtettem volna. Nincs ez másként mostanság sem, továbbra is azt csinálom, amit szeretek. Van két csodálatos lányom, Natalie újságíró, Tania pedig énekes, méghozzá nagyon jó énekes, sokkal jobb nálam… Már három unokával is dicsekedhetek, egy kislány és két kisfiú nagypapája vagyok. Az egyik fiúból lehet focista. Még csak négyéves, de ahogy a labdához ér, ráadásul jobbal és ballal… Sajnos Hongkongban él, ezért nem foglalkozhatok vele sokat, pedig ha itt lakna, mindennap kivinném a parkba gyakorolni.

– És közben mesélne neki arról, milyen jó csapat a Western Sydney Wanderers?
– Valahol azt írták rólam, hogy ezért a klubért rajongok, de ez nem felel meg a valóságnak. Nekem két kedvenc csapatom volt, van és lesz: a magyar és az ausztrál válogatott! Azt ugyanakkor nem tagadom, szeretem azokat az együtteseket is, amelyek szívből játsszák a futballt. A Liverpool és a Barcelona például ilyen.

– Arról nem ábrándozik, hogy Magyarország egyik mérkőzését kommentálja?
– A világbajnokság közvetítési joga az SBS tulajdonában van, ha a magyar válogatott kijutna, akkor talán még ez is megadatna nekem. Mindenesetre a következő hazautamat úgy tervezem, hogy beleférjen a szeptemberi Magyarország–Portugália vb-selejtező, hátha azon dől el…

– Csakugyan a futballhoz köti a látogatását?
– Tudja, mi nem múlik el soha egy ember életében? A szenvedély.