C. Ronaldót „fillérekért” megszerezhette volna a Pool, a Valencia és az Arsenal is

Cristiano Ronaldo – Liverpool, Juventus, Arsenal, Valencia

Az új Ronaldo tehetségét soha senki nem vonta kétségbe karrierje során, de soha nem könnyű kiszúrni a sok száz tehetséges fiatal közül a leendő világklasszist.

„A Liverpool az egyik legjobb angol klubok egyike, egy álom a futballisták számára egy ilyen tradíciókkal bíró csapatban játszani. Remélem, a klubomnak és nekem is megfelelő ajánlattal rukkolnak elő” – mondta 2003-ban a fiatal szélső, Cristiano Ronaldo, amikor a Pool majdnem leigazolta őt. Állítólag azon múlott, hogy egy ilyen fiatal játékosnak egészen egyszerűen nem fizethetett ki a klub a belső szabályozások miatt nettó egymillió fontot.

A Pool merev szabályai miatt 1995-ben az akkor már huszonkilenc éves Teddy Sheringhamet nem vehették meg, mert csak maximum 28 esztendős játékosokra költhettek. Helyette a klubrekord és nagy bukás Stan Collymore jött, aki két évig maradt a városban, és 2001-ben vonult vissza; Sheringham pedig még 2008-ban is vidáman futballozott...

„Nagyon közel állt ahhoz, hogy hozzánk igazoljon, kétszer is itt volt az edzőpályánkon, adtam neki egy 9-es mezt, amely az ő a nevével volt ellátva. De a klubja túl sokat kért érte” – sóhajtott egyszer Arsene Wenger, amikor szóba került a hatalmas Thierry Henry-rajongó kis Ronaldo, és minden bizonnyal eszébe jutott, hogy a mezes dolog már Zlatan Ibrahimovicnál sem jött be az Arsenalnak. Az Arsenal 2002-ben lemaradt Lionel Messiről és Gerard Piquéről is, pedig már hivatalos, engedélyezett tárgyalásokig is eljutottak a felek.

A nagy olasz transzfertudor, az akkor a Juventusnak dolgozó Gianluca Di Marzio 2012-ben készített egy jellemzést a Sporting és a Belenenses mérkőzésén Ronaldóról, beszélt a játékossal és édesanyjával, akik másnap már Torinóban voltak, és a labdarúgó átesett az orvosi vizsgálatokon, de végül kútba esett az üzlet, mert a Sportingnak felajánlott chilei Matador, azaz Marcelo Salas nem óhajtott cserealap lenni.

Aztán jött a Manchester United elleni gálamérkőzés és az azt követő 19 millió eurós ajánlat...

De csak a Valencia rövidlátása miatt: a denevéresek két megfigyelője, Claramunt és Eduardo Macia 2003 áprilisában a híres Touloni Tornán felfigyelt Ronaldóra. „Az agyamat eldobtam tőle” – mondta Claramunt. „Még soha nem láttam olyan játékost, mit ő” – zengte Macia, és a nagy kettős a stadion melletti parkolóban megtudta a későbbi szuperügynök, Jorge Mendes testvérétől, hogy a Sporting CP holmi ötmillió euróért el is adná a tinédzsert. A Valencia Ricardo Quaresmára és Ronaldóra összesen tízmillió eurós opciós jogot kötött ki magának 2003. május 30-ig, de aztán a valenciai elnökváltás elsodorta az üzletet, a Sporting CP nagy szerencséjére, mert e kettősért aztán 25.4 millió eurót zsebelt be a tíz helyett.

Még kisgyerekként vitte volna Ronaldót az Andorihából a Nacional Madeira és a Marítimo is, a nevelőegyesülete elnöke által megszervezett találkozóra azonban a Marítimo igen bölcs képviselője nem ment el. Biztosan megdicsérték érte... Amikor CR 18 évesen végleg befutott a Touloni Tornán, a Chelsea, a Juve, az Arsenal, az Inter és az Atlético Madrid mellett volt még egy neves kérő.

Igen, az FC Barcelona!

Nevezetes eset volt, amikor a Tottenham Hotspur nyugodtan hátradőlt, mondván: jó mulatság, férfimunka volt, megszerezte az Anzsitól a brazil szélsőt, Williant, és az aláírások előtt már az általában csak formaságnak tartott orvosi vizsgálatok is megtörténtek. Mást is górcső alá kellett volna venni: addig-addig várta London fekete-fehér fele a brazilt, hogy az közben aláírt a Chelsea-hez. Amelynek tulajdonosa, Roman Abramovics minden bizonnyal megeresztett egy kedves telefont anzsis kollégájához, Szulejman Kerimovhoz, és beszélgetés közben a vételár 30 millió euróról 35.5 millióra nőtt. Roaming-díj.

„Ez a veszélye annak, amikor a szerződtetést megelőzi az orvosi vizsgálat, jobb az ilyet titokban tartani” – mosolygott a csábító José Mourinho.

Így járt a Middlesbrough 2002-ben Diego Forlánnal: már mindenben megegyezett az Independientével az uruguayi csatár hatmillió eurós átigazolásáról, azonban felhívta a támadót Sir Alex Ferguson (Forlán a hívás alatt kiment a fürdőbe telefonálni, hogy ne keltse fel a vele egy szobában alvó csapattársát), és a labdarúgó ugyan csak keveset értett a menedzser által beszélt angolból (Engem olyanok tanítottak angolra, akik nagyon szépen, tisztán ejtették a szavakat – mondta erről később Forlán), de annyit megértett, hogy „Kellesz nekünk, a Manchester Unitedben fogsz játszani”. A gond csak az volt, hogy a két klub mellett Forlán is megegyezett a Boróval, amelynek igazgatója, Keith Lamb maga utazott el hozzá Buenos Airesbe, de a vételárat nem részletekben, hanem egyben fizető MU végül minden fronton győzött.

Csak az érdekesség kedvéért: Ferguson e transzfer előtt hevesen alkudozott a West Hammel a balhés Paolo Di Canióra, aki az újságírók nagy bánatára Forlán miatt végül is nem lett az új Cantona.

Di Canio és Ferguson első beszélgetése egyébként legendásra sikeredett: a menedzser karácsonykor felhívta az olaszt, aki azt hitte, valaki viccel vele, belemondott a telefonba egy magyarul b betűvel kezdődő gyerekszaporító igét, igekötővel, aztán bontotta a hívást. This is the beginning of a beautiful friendship...

A manchesteriek végül nem találtak vevőt a kiöregedő Dwight Yorke-ra, az olaszra így nem lett pénz. Di Canio hiába sírta el magát dühében csapata, a West Ham öltözőjében (!), maradnia kellett.

Felbukkant Forlán-ügyben Marvin Ferguson is, Sir Alex testvére, aki a kilencvenes évek végén megfigyelőként többször is látta Dél-Amerikában Forlánt, de ő inkább Andrés D'Alessandro leigazolása mellett kardoskodott. Hiába.

Ha már Boro: a fantasztikus igazolások (Juninho Paulista, Fabrizio Ravanelli) mellett sokszor lyukra futott a klub: Newcastle-ből 1998-ban Keith Gillespie mindenben megegyezett jövendőbelijével, elindult orvosi vizsgálatokra, de soha nem ért oda; az NU korábban azzal csábította el előlük a fantasztikus Rob Lee-t, hogy Londonhoz közelebb van Newcastle, mint Middlesbrough, és Kevin Keegan szerencséjére Lee sok földrajzórát kihagyott, ráadásul a „szarkák” ekkor még a másodosztályban szerepeltek!

Az angol humor ismerve Keegan még egy hamis térképet is bevethetett...

A legfrissebb melléfogás Victor Lindelöf, aki 2015 elején kölcsönbe kerülhetett volna hozzájuk, hárommillió eurónál nem sokkal magasabb vételi opcióval, és majdnem ennyi bónusszal, és háromszor is majdnem aláírták már a szerződést, Lindelöf háromszor is összepakolt az utazáshoz, de végül maradt a Benficánál.

Először ügynöke miatt, aki nem rendelkezett a FIFA engedélyével, erre lecserélte őt a játékos, másodszor a portugálok tekertek kicsit a kölcsönadási áron, az angolok ebbe is belementek, aztán azt kérte a Benfica, hogy a Lindelöf előző klubjának járó húszszázalékos részesedést is vállalja magára a Boro. Amely ekkor már búcsút intett. Egy igen nagy üzletnek...

A Manchester United másfél évvel később 35 millió eurót fizetett Lindelöfért, tízmilliós bónuszokat vállalva – később kiderült, a Stoke City 2012-ben 300 ezer eurót is sajnált a svédért...

A Boro legendásan sunyi üzletkötő maga is, sokszor be sem engedik a kiszemelt célpontot a városba, amíg alá nem írta a kontraktust – később a kazah klubok is éltek ezzel a módszerekkel, ha brazil fiatalokat vettek, akikkel a kellemes klímájú edzőtáborban szoktak megegyezni. Aztán jön majd a rideg-hideg valóság.

CSÍKOK VAGY AZ UGRÓ ÁLLAT?
Lothar Matthäus – 1. FC Nürnberg, 1979

– Miért ilyen drága ez a cipő?
– Nem látja, hogy Puma?
– És ha lekaparom róla ezt a fehér macskát, akkor olcsóbb lesz?

(Megtörtént párbeszéd az 1980-as évek végéről. Faluhelyen.)

A sportszergyártó cégek és a labdarúgók közös nagy sorsáról sokat tudna mesélni Ronaldo (1998-as világbajnoki döntő) vagy David Beckham (madridi és amerikai kaland), de már a korai időkben is jelen volt ez a témakör egy leendő klasszis életében. Szoros kapcsolatban a pályaválasztással, pontosan a pályával és a választással: a nagy Lothar Herzogenaurachban nőtt fel, és e település a Puma és az Adidas központja is.

Utóbbi a gazdagabb ASV Herzogenaurachot, előbbi az FC Herzogenaurachot támogatta, és mivel Lothar édesapja az FC-ben futballozott, szinte magától értetődően lett a Puma-gyár alkalmazottja, mégpedig házmesterként – fia szintén az FC-ben kezdett el futballozni. Nem is akárhogyan, így a tehetséges csatárt (!) le akarta igazolni az Erlangen, de a Matthäus által kért kismotort nem adta meg a klub. A következő kérő a jóval gazdagabb 1. FC Nürnberg volt, de ide meg Mönchengladbach-hívő apja és amiatt nem akart aláírni, mert a Nürnberget az Adidas támogatta.

Matthäus mentora, Hans Nowak, a Puma egyik PR-menedzsere sem hagyta volna ezt, egy huszárvágással a cég kirakatcsapatához, a Mönchengladbachhoz irányította a tizennyolc éves ifjoncot. Aki egy év múlva már felnőtt válogatott volt – amikor 1984-ben edzője, Jupp Heynckes meghallotta, hogy kedvencét csábítja a Bayern München, saját zsebből ötvenezer márkát akart fizetni a középpályásnak, csak hogy maradjon! Megspórolta, mert az egyébként már 1979-ben is érdeklődő Bayern is Adidasban nyomult; persze az ügy csak késett, de nem múlott.

„Én vagyok Rudi Dasslers legkisebbik fia” – szerénykedett később az aranylabdás, köszönetet mondva a Puma atyjának. De mit szólt ehhez édesanyja férje?!

1992-ben, amikor Diego Maradona visszatért Európába, a Sevilla színeiben az első mérkőzése egy barátságos találkozó volt a Bayern München ellen. A mérkőzés után a kisisten meghívta Matthäust, maga mellé ültette, majd a reggelig tartó buli (fénypont: az isteni Diego meztelen tánca) után Sevillába hívta a németet.

Akit nem először csábított: „1987-ben, egy évvel a vébé után elküldött néhány fickót Münchenbe, akik egy szombat este állítottak be kezükben dobozkával, ami tele volt készpénzzel. Ez még nem a szerződésben szereplő összeg lett volna, csak az aláírás tényéért akarták átadni. Egymillió német márka hevert a dobozban. Akkoriban évek alatt lehetett ennyit megkeresni Németországban. Én azonban elküldtem őket. Ennek ellenére egy évvel később az Interbe szerződtem, holott egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy el akarom hagyni a Bayernt”.

A német az Intert 1991-ben odahagyta volna a Real Madrid kedvéért, de a milánóiak legvégül nemet mondtak az ajánlatra.

A SZÉPSÉG ÉS A... BARCELONA
Ronaldinho – Real Madrid, 2003

Nem alap nélküli az a feltételezés, miszerint Florentino Pérez azért nem igazolta le a PSG-t már kinövő Ronaldinhót, mert azt szerinte nem illett bele a galaktikusok imázsába, és a madridiak szponzora, az Adidas is jobban örült volna az ő emberének, David Beckhamnek. Érdekes módon az angol játékos ügyében a Manchester United és a Nike által szponzorált Barcelona már megegyezett – sőt Joan Laporta azzal nyerte a katalánoknál az elnökválasztást, hogy győzelme esetére beígérte az angol csodaifjút –, de a középpályás a Realt választotta, mert a katalánok akkor nem indultak a Bajnokok Ligájában, egyébként sem tetszett neki, hogy a feje fölött döntöttek róla.

Aztán a Beckham helyett megszerzett Ronaldinho pár Realnak rúgott gólja után minden bizonnyal elgondolkodott Pérez a belbecs és a külső kapcsolatán.

Természetesen Ronaldinho ügye sem tűcsapágyakon gördült.

„A manchesteriek sokkal több pénzt ajánlottak érte, mint mi, a brazil játékos oda fog igazolni” – sóhajtott lemondóan 2003 nyarán a Barcelona alelnöke, Sandro Rosell; a játékos ügynöke, egyben bátyja, Roberto Assis meg hozzátette, hogy a középpályás mindenképpen Manchesterbe fog költözni Párizsból, és már csak pár apró részletet kell pontosítani.

Rosell új főnöke, az éppen hivatalba lépő Joan Laporta azonban bejelentette, tartják az angolok ajánlatát, Ronaldinho pedig végül őket választotta.

Laporta ugyebár azzal kampányolt az elnökségért, hogy a klubhoz viszi Beckhamet, ha megválasztják. A MU játékosa, Quinton Fortune szerint az volt a baj, hogy amikor Ronaldinho megérkezett Manchesterbe, egész nap esett az eső. „Talán ha nyáron látogat el hozzánk, minden másként alakul” – merengett el a dél-afrikai középpályás az eseten.

2013-ban Neymar járt ugyanígy a Manchester Cityvel, az ifjú brazil nem kívánt a „sárban trappolni”.

Nem csak Ronaldinho lett külseje áldozata: „A kinézetem miatt nem játszhattam a Real Madridban, azt akarták, vágjam le a hajam – sóhajtott nagyot Germán Burgos, akit barátai is csak úgy becéznek, hogy Majom. – Az Atlético szurkolói viszont kőművesek és taxisok.” Burgos nem sokat szépült az idők során, csak a súlya gyarapodott, de tény: ma is a piros-fehéreket szolgálja.

Ronaldinhóra első európaiként a PSV figyelt fel, de hétmilliós ajánlata komolytalan volt, a Leeds United 75 milliós ígérvényét meg a Gremio nem vette komolyan – az angol klub enélkül is csődbe tudott dőlni később.

2001-ben a Borussia Dortmund Ronaldinhótól kapott kosarat, a brazil még nem állt készen ekkor olyan kemény kihívásra, mint a Bundesliga. Pedig a Gremio alig ötmillió eurót kért érte, igaz, a dortmundiak sem erősködtek túlzottan, mondván, elég nekik előre a Márcio Amoroso, Tomás Rosicky, Jan Koller, Ewerthon négyes.

Miután Ronaldinho végül aláírt a PSG-hez, ötmillió euróért, megegyezett a St. Mirrennel, hogy kölcsönben ott ismerkedik Európával – de nem érkeztek meg a helyi szövetségnek a papírjai az átigazoláshoz, mert odahaza kiderült, hamis az útlevele...

Még fantasztikusabb, hogy a Sturm Graz is megszerezhette volna a tinédzser Ronaldinhót! A Sturm első brazil légiósa, Tesourinha 1998-ban már videoelemzőként dolgozott a klubnál, és ő figyelt fel Ronaldinhóra, sőt nyélbe is ütött egy kölcsönvételt, amelynek lejárta után 1.2 millió euróért oda is adta volna támadóját a Gremio! De nem kért belőle a Sturm... Egy fél évre rá Tesourinha kiszúrt egy másik tinit, akit úgy kaptak volna meg egy fél évre kölcsönbe, hogy csak zsebpénzt, szállást és repülőjegyet kért a támadó, klubja meg 480 ezer eurós vételi opciót kötött ki. Ivica Osiméknak ő sem kellett, nem is olyan sokkal később az Internazionale már 13.2 millió eurót fizetett érte, a Sturm meg megvette 3.93 millióért Charles Amoaht. Hogy hogyan hívták a csak zsebpénzt kérő tinit? Adrianónak...

EGY MEZ MÉG NEM A VILÁG
Zlatan Ibrahimovic – Arsenal, 2000

Wenger gyakori főszereplője sorozatunknak, de szögezzük gyorsan le: a nagy Zlatan nem miatta nem igazolt az Arsenalhoz. Az aranyszemű francia mester az elsők között figyelt fel a svédországi üstökösre, és meginvitálta őt egy próbajátékra, udvariasan még egy 9-es számú, a nevével ellátott Arsenal-mezt is postázott neki.

„Fantasztikus pillanat volt ez számomra, egy nagy csapat küldött egy mezt a nevemmel. De én azt akartam, hogy Wenger leigazoljon, de erre aztán hiába vártam. Egy Zlatan nem jár meghallgatásokra...” – mondta erről a csatár.

Később bevallotta töredelmesen, hogy igazából azért nem igazolt akkor az Arsenalhoz, mert ott jóval kevesebb játéklehetőséget kapott volna, mint Amszterdamban.

A következő angol kérője a City volt, 2010-ben: „Inkább a Milanba mentem, mert azt mondtam, hogy a City a jövő, de olyan klubhoz kellett mennem, ahol trófeákat is nyerhetek”.

Anno az Ajax helyett kiköthetett volna a Bayernben is, de a németek nem akartak nyolcmillió eurót fizetni egy fiatalért, inkább megvették a Werder Brementől Claudio Pizarrót (8.2 millió euróért, miközben Robert Kovacért 7.5, Niko Kovacért 5.5 milliót adtak). Björn Andersson, a Bayern akkori megfigyelője ma is esküszik rá, hogy az individualista svéd nem tudott volna beilleszkedni Németországban, és egyébként is több trófeát nyertek azóta, mint az Ajax vagy a Juventus...

A legnagyobb szenzációval mégis Ibra barátja és csapattársa, Tony Flygare szolgált, aki elárulta, hogy a pelyhedző bajszú támadót ingyen megszerezhette volna a Queens Park akkor, amikor Ibrahimovic még nem írt alá profi szerződést a Malmö FF-fel! 1999-ben történt ez, a jószemű menedzser, Gary Francis azonban inkább Luke Cornwallt vette kölcsön...

EKKORA SPÍLERT MÉG SENKI SEM LÁTOTT! ÉS TÉNYLEG...
Didier Baptiste,Masal Bugduv– Arsenal

Az internet korában szinte hihetetlen, hogy valaki nagyobb bohócot tud csinálni a sajtóból, mint anno Ali Dia Graeme Sounessből, a kispadon magában mormogó Gerard Houllier csapatának egy drukkere azonban parádés bosszút állt a brit sajtón, amikor elhitette mindenkivel, hogy a Liverpool leigazolja Monacóból a menedzser Didier Baptiste nevű honfitársát. A mindig is messzemenően tárgyilagos News of the Word egyik munkatársa a cikkében azt állította, hogy látta a balhátvéd és Houllier találkozóját, és nagy reményeket fűzött előbbi játékához – apró bökkenő, hogy Baptiste egy angol TV-sorozat kitalált hőse, a Pool-fan tehát csak továbbképzést tartott az angol humor földjén. Még a The Times és a The Guardian is elhitte!

2009-ben egy Masal Bugduv nevű moldovai futballistát talált ki magának egy ráérő és átigazolási pletykáktól sújtott ír, pár netes oldalon megfuttatta „gyermekét” – akit hamarosan összeboronáltak az Arsenallal, sőt a The Times beválogatta az ötven legígéretesebb fiatal közé. Egy moldovai lap gyorsan kapcsolt, és egy fiktív interjút készített a fiktív játékossal, aki ezt nyilatkozta: Focista a popóm!”