Elfeledett alkuk: Luka Modric és a horvát futball keresztapája

 

„Egy nap még emlékszel majd erre” – hirdette néhány hónapja egy falfirka a zadari Josip Jelacic út mellett fekvő Iz Hotel bejárata oldalában. Nem kérdéses, kinek szólt az üzenet: miként cikksorozatunk korábbi részében szó esett róla, a délszláv háború idején olcsó menekültszállóként működő szocreál épületben húzta meg magát Luka Modric családja, kisgyermekként évekig az otromba blokkház hepehupás parkolójában rugdosta a labdát a későbbi aranylabdás.

És hogy mire kellene emlékeznie a horvát középpályásnak?

A választ a néhány méterrel arrébb virító graffiti tette egyértelművé, amely Modricot idézhetetlenül vulgáris kifejezéssel emlegeti Mamic kitartottjaként.

„Ne sjecam se”, vagyis „Nem emlékszem” – lehetett olvasni a gúnyos feliratot a tavalyi oroszországi világbajnokság idején némely horvát drukker tízes számú replikamezén is. A felelet, amellyel Modric palástolta a tavalyi bírósági meghallgatások során Zdravko Mamiccsal ápolt kapcsolatának tisztázatlan részleteit, Horvátországban a rendszer kritikusainak szállóigéjévé lett: „Nem emlékszem.”

Való igaz, a Real Madrid futballistájának különböző tanúvallomásait nehéz lenne a következetesség mintapéldáiként emlegetni, a vizsgálat szempontjából lényeges időpontokról, összegekről, adatokról szólva hajlamos volt korábbi állításaival ellentmondó nyilatkozatokat tenni – külső megfigyelők szerint emlékezetjavulása jellemzően Mamic helyzetét könnyítette. Ha pedig már semmi sem segített a sérelmes információk magyarázásánál, még mindig ott volt a kétszavas varázsige, amely a legszorultabb helyzetből is kisegítette. Azonban a labdarúgó zavaros mondatai oda vezettek, hogy utóbb ellene is eljárás indult hamis tanúzás miatt, a vád alól csak októberben mentették fel.

„Az én lelkiismeretem tiszta. Valahányszor meghallgattak, mindig törekedtem az igazságot elmondani” – hangsúlyozta a sportoló, akinek ügye jelentős tétre ment, a sajtó feltételezései szerint börtönbüntetést is kaphatott volna. Megpróbáltatásai és a sorsát illető bizonytalanság csak felértékelte a horvát ezüstéremmel záruló világbajnokságon mutatott akaraterejét. Ahogyan a The Guardian fogalmazott: „Önmagában megsüvegelendő a kivételes teljesítmény, amelyet az oroszországi tornán láttunk tőle, ám hogy ezt a bírósági üggyel kapcsolatos aggodalmak közepette érte el, egyenesen döbbenetes.” Bár nem mutatta, nyilvánvalóan emésztette a kérdés az oroszországi hetekben is, nem véletlen, hogy amikor a horvát válogatott egyik mérkőzése után egy külföldi újságíró a Mamiccsal ápolt kapcsolatát firtatta, tőle szokatlan indulattal kérte számon a kollégán a téma felhánytorgatását: „Árulja el, sokáig készült a kérdésére?!”

 

De mi is a bűvös Mamic-ügy?

Mielőtt rátérünk a rettegett sportvezető horvát labdarúgást behálózó tevékenységének ismertetésére, talán érdemes bemutatnunk a személyét. Zdravko Mamic bosnyák családban született 1959-ben, a Jugoszlávia horvát területére eső Bjelovarban. Kevesen tudják, hogy a későbbi hatalmasság először a Dinamo Zagreb hírhedt szurkolótábora, a Bad Blue Boys révén került kapcsolatba a futballal, a zágrábi egyesület falain belülre pedig az 1980-ban vezetőedzővé kinevezett Miroslav Blazevic közvetítésével jutott. A délszláv háború idején a bjelovari Cesma faipari vállalat privatizációjából húzott jelentős hasznot, miközben a későbbi vizsgálatok szerint a furcsa pénzmozgások 14 millió horvát kunával rövidítették meg az államkasszát. Gátlástalan módszerei, faragatlan megjegyzései, durva kirohanásai számos ellenséget szereztek neki, az elmúlt másfél évtizedben rendszeresen akadtak összetűzései szurkolókkal, újságírókkal vagy éppen rendőrökkel. Apja szülőfalujában, a boszniai Zidinében két éve merényletet is elkövettek ellene, a maszkos támadók gyilkossági kísérletét lábsérüléssel megúszta. Jó ideig védettséget adott neki kiterjedt kapcsolatrendszere, amely a legmagasabb szintű politikusokig, az igazságszolgáltatás fontos szereplőiig, a média befolyásos vezetőiig és feltételezések szerint az alvilág elemeiig is elért. Futballberkekben a Dinamo Zagreb teljhatalmú igazgatójaként ismerték, 2003 és 2016 között irányította az egyesületet, hatásköre azonban messze túlnyúlt a klub határain, általános vélekedés szerint a horvát futballszövetség lényeges döntéseibe is erős beleszólása volt. Mégis talajt veszített az utóbbi években, klubvezetési stratégiája törvénysértőnek bizonyult, 2018. június 6-án hat és fél év börtönbüntetésre ítélték adóelkerülés és korrupció vádjával, miután világossá vált, öncélú üzleteivel minimum 15 millió euró kárt okozott a Dinamo Zagrebnek és 1.2 millió eurós adóhiányt a horvát államnak. Letartóztatására mégsem került sor, az ítélet előtti napon ugyanis elhagyta Horvátország területét, Bosznia-Hercegovinában keresett menedéket, és mivel a horvát mellett bosnyák útlevele is van, a két állam közötti szerződés értelmében „póthazája” nem köteles kiadni őt.

„Nem vagyok gyáva, de mazochista sem – szögezte le az elítélt Bosznia-Hercegovinában tartott sajtótájékoztatóján közvetlenül a bírósági döntés után, az érvényes elfogatóparanccsal mit sem törődve. – Csodálnám Luka Modricot és Dejan Lovrent, ha a történtek után képesek lennének játszani a világbajnokságon. De honnan merítsenek hozzá bátorságot, látva, hogy az állam mit művelt velem?”

Végül csak túltették magukat a félelmetes keresztapa megbűnhődésén, a világraszóló oroszországi sikerrel valamelyest el is vonták a figyelmet a sötét történetről. Pedig érdemes megismerni a Mamic-sztori részleteit, bevilágítani a horvát futball boszorkánykonyhájának homályos zugaiba. Tudvalévő, hogy a Dinamo Zagreb minden hájjal megkent vezetője sajátos rendszerét az érdekek összekapcsolására építette, saját anyagi gyarapodásához ígéretesen tehetséges, szerződési ügyekben tájékozatlan vagy csupán rövid távú céljaikat figyelő futballistákat is felhasznált. Így került hálójába például a honosított horvát válogatott Eduardo da Silva, aki 2009-ben kiteregette a szennyest, és öt éven át tartó pereskedés után végül bírósági ítéletet kapott arról, hogy a zágrábi sportvezető jogtalanul kötelezte arra, hogy mindenkori fizetése 20-25 százalékát pályafutása végéig a Mamic családnak utalja át.

Hasonló csapdahelyzetbe került a Dinamo Zagreb csatornáján elinduló több neves játékos, így Sime Vrsaljko, Mateo Kovacic, Dejan Lovren és Luka Modric is. Az egyetlen ismert ellenálló Andrej Kramaric volt, akit Mamic hiába próbált rávenni a titkos egyezményre, a nehezebb utat választotta, mire a Dinamo Zagreb mellőzéssel, kikölcsönzéssel (Lokomotiva Zagreb) és a vonzó kérők elutasításával próbálta megtörni makacsságát. Hiába, a végül a Rijekához elpasszolt lázadó a Leicester Citynél és a Hoffenheimnél csak visszatért a saját útjára.

„Nem kell bizonygatni semmit, aki ismeri a viszonyokat, tudja, hogy a történet igaz, minden úgy van, ahogyan mondják – fogalmazott rejtelmesen saját kritikus időszakáról a világbajnoki ezüstérmes csatár. – Mosolyogva jöttem el Zágrábból, sikerült talpra állnom, a keserűséget azonban nehéz elfelejteni. A Dinamóban játszani gyerekkori álmom volt.”

Miután a Hajduk Splitnél gyengének találták, a Zadarból érkező, 15 éves Modric előtt is új világ tárult ki a Dinamónál. A kibontakozás időszakában a fiatalember tudta, ha boldogulni akar, érdemes megragadnia a segítséget, akárhonnan jön. Hát még, ha éppen felettesétől, a klub vezetőjétől érkezik. A körbe bekerülő játékosok általában a Mamic Soccer Agency (MSA) nevű irodával álltak kapcsolatban, és a különféle támogatásért cserébe ígéretet tettek arra, hogy fizetésük bizonyos százalékát odaadják „jótevőjüknek”.

„Üzleti kockázatot vállaltam, könyörgök – magyarázta évekkel később a családi vállalkozás feje, a fivérével, a már szintén elítélt Zorannal és fiával, a játékosügynök Marióval együtt dolgozó Zdravko Mamic. – Folyton Modricról és Eduardóról beszélnek, de mi van azokkal a játékosokkal, akikbe befektettem a pénzemet, de sohasem hozták vissza, mert nem futottak be karriert?”

Hogy Mamic mikor állapodott meg Modriccsal, a bírósági eljárás egyik központi témája volt, és itt hangzott el leggyakrabban a megizzasztott játékos sokat idézett mondata: „Nem emlékszem.” Az időpont tisztázása azért volt kulcskérdés, mert a speciális megállapodás értelmében 2008-ban a Tottenhamtől kapott 21 millió eurós átigazolási díj fele nem a Dinamo Zagreb, hanem a játékos számlájára került, aki az összegnek mintegy nyolcvan százalékát azonnal továbbutalta Mamicnak. A bíróság végül bizonyítottnak látta, hogy a furcsa egyezség csak a klubok megállapodása után született meg, igaz, Modric kijelentéseire nemigen alapozhatott: a vallomásába belezavarodó játékos a végén már első válogatott meccsét is összekutyulta. Rövidzárlatait utóbb azzal magyarázta, hogy a válogatott edzőtáborából vitték el kihallgatni, órákig tartott az éjszakába nyúló faggatózás, és mire véget ért, már azt sem tudta, mit ír alá.

 

Tény, Mamicnak erős anyagi érdeke fűződött ahhoz, hogy a Dinamo Zagrebnél magához láncolt futballistákat a híres délszláv kapcsolati háló segítségével minél magasabbra reptesse Európában. Felvetődik hát a logikus kérdés: a befolyásos machinátor ügyeskedése nélkül is eljutott-e volna a 2018-as horvát ezüstnemzedék valamennyi érintett tagja az őt tehetsége, képessége, rátermettsége alapján megillető szintre? Hogy csak a fentebb említett példákból merítsünk: ha Lovren és Modric is Kramaric útját választja, vállalva a Dinamo Zagreb által eléjük fektetett akadályokat, Mamic áskálódását és európai fékjeit, vajon most ugyanúgy a Liverpool és a Real Madrid ünnepelt játékosaként csodálná őket a világ?

A kérdés persze megválaszolhatatlan, messzire visz, könnyű eltévedni a modern futball erkölcsi útvesztőiben. Ráadásul az egyszeri szurkoló szemében a siker mindent felülír.

„A közvélemény meg van osztva Modric és Mamic kapcsolatát illetően – világított rá Bernard Jurisic horvát újságíró még tavaly nyáron. – Némelyek úgy tartják, a játékostól nem várható el, hogy tisztában legyen a jog sajátosságaival, más viszont azt mondja, éppannyira felelős ő is, mint Mamic. Egy biztos: miután kezdetben Mamicra nézve terhelő vallomást tett, majd úgy tűnt, Mamic szempontjából kedvezően igyekszik módosítani, sokakat magára haragított, még Zadarban is.”

Aztán felragyogott Horvátország csillaga, és a moszkvai ezüstérem visszfénye megmutatta: van, amit még az Iz Hotel dühödt graffitisei is hajlamosak elfelejteni.

(A következő részben: A hétköznapok királya)

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. február 9-i lapszámában jelent meg.