Hová lett Daniel Passarella?

Ne tévesszen meg soha bennünket a látszat: a vékonydongájú, gyermekarcú argentin középhátvéd, az 1953-ban született Daniel Alberto Passarella kora talán legbrutálisabb válogatott védője volt, akinek könyökmunkája külön fejezetet írt a labdarúgás és a szájsebészet történetében.

Nem csak az amatőr arcplasztika nagymestereként jeleskedett a 70 válogatott mérkőzésén 22 gólt jegyző Passarella: a kétszeres – 1978, 1986 – világbajnok sokáig minden idők leggólerősebb hátvédje volt (később Ronald Koeman elvette tőle ezt a címet), és az argentin „desperado”, „pampai bandita” a River Plate-ben, a Fiorentinában és az Interben is jelentős elismertséget szerzett magának.

Az 1978-as világbajnokságon lett nemzeti hős, amikor is az aranyéremhez csapatkapitányként szerfölött szigorú védőmunkával járult hozzá, a legkevésbé sem kímélve az ellen és saját testi épségét.

1986-ban egyébként sérülése miatt csak mellékszereplő volt (olyannyira, hogy egyetlen percecskét sem játszott Mexikóban), egyébként sem fért meg egy csárdában az isteni Diegóval. Nehéz róla olyan mérkőzés végi képeket találni a régi könyvekben, újságokban, amelyeken ne lenne szörnyen csapzott és itt-ott véres. A karrierje során kevés híján 200 gólt szerző „Nagy kapitány”, a gauchó „Császár”, miután 1989-ben szögre akasztotta vérfoltos cipőjét, és nyugállományba helyezte csontos könyökét, edzőnek állt.

Új pályáján sem éppen simulékony modoráról lett köz- és elismert, ennek ellenére szép sikereket ért el a Riverrel, és ehhez olyan játékosokkal rendelkezett, mint Sergio Goycochea, Hernán Díaz, Fernando Cáceres, José Serrizuela, Leonardo Astrada, Matías Almeyda, Sergio Batista, Héctor Enrique, Gustavo Poyet, Gabriel Batistuta, Ariel Ortega, Marcelo Gallardo vagy éppen Hernán Crespo. Érdemei elismeréseként 1994-ben kinevezték szövetségi kapitánynak, és Passarella nem vesztegette az időt: hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, azaz megtudja, ki hajlandó alávetni magát akaratának, megkövetelte játékosaitól a rövid hajat: aki nem állt be a sorba (a fodrásznál), nem kapott behívót. „Néhány játékos túl sok időt tölt a pályán azzal, hogy a haját igazgatja” – szólt a kapitányi szentencia.

Az 1995-ös Copa Américán a már elképzelt vb-maggal kiesett a brazilok ellen, majd összességében csalódást okozott az 1996-os olimpián is. Az 1997-es kontinenstornán a hazai tehetségeket mérte fel sorozatterhelés közben, és a hatalmas kudarc (Peru kiejtette őket a nyolcaddöntőben) ráébresztette arra, hogy vb-t csakis az Európában profiskodókkal nyerhet, a többnyire otthon futballozó kiscsillagokkal – a Marcelo Gallardo, Claudio Husaín, Christian Bassedas, Marcelo Delgado, Martín Posse, José Calderón, Sergio Berti, Rodolfo Cardozo vonulattal – talán a csoportkört sem élné túl az albiceleste Franciaországban...

1998-ban tehát a Carlos Roa (Mallorca) – Roberto Ayala (Milan), Roberto Sensini (Parma), Nelson Vivas (Arsenal, előtte Inter) – Matías Almeyda (Lazio), Diego Simeone (Inter), Ariel Ortega (Sampdoria), Juan Sebastián Verón (Parma), Javier Zanetti (Inter) – Gabriel Batistuta (Fiorentina), Claudio López (Valencia, később Lazio) alapcsapattal álltak ki a kék-fehérek, a kispadon pedig az olasz arany- és bronzcipős, azaz Hernán Crespo és Abel Balbo csücsült! E kétségkívül kiváló társaság azonban a negyeddöntőben kipottyant a hollandok ellen, így annak rendje és módja szerint kirúgták hősünket.

Aki egy év múlva felcsapott uruguayi szövetségi kapitánynak, de itt is összerúgta a port a játékosokkal, és a vb-selejtező közben lemondott. Következett 2001-ben a Parma, ahol szintén csúnyán lebőgött, ám 2.5 millió dolláros végkielégítéssel távozott (miközben előző munkaadójának 800 ezret vissza kellett fizetnie szerződésszegés miatt). „Passarella a félelmen keresztül uralkodik” – mondta róla a Boca elnöke, Mauricio Macri, ez pedig a modern futballisták számára elfogadhatatlan. A mexikói Monterrey élén azért néhány sikert újra elért, majd nagyon merészen belevágott egy brazil kalandba, és 2005 elején a Corinthians vezetőedzője lett.

Az akkor 52 éves Passarella Carlos Bianchit és Emerson Leaót előzte meg az állásért folyó versenyben, és másfél millió dolláros kontraktust kötöttek vele. A Carlos Tévezzel, Carlos Albertóval és Javier Mascheranóval megerősített Cort azonban nem tudta sikeresen navigálni, és akárcsak elődjének, Titének, neki is a Sao Paulo ellen elveszített rangadó tette be az ajtót. Odahaza az ellenfél négygólos vezetésénél a hazai drukkerek nekiláttak, méghozzá tömegesen, hogy tettleg vegyenek elégtételt a mesteren a gyalázatért, végül a rendőrök mentették meg a szakember testi érintetlenségét. Anyagi okokból végül felfelé szerették volna buktatni, technikai igazgatóvá kinevezve, havi 27 millió forintnyi fizetésért.

„Passarella edzőként nem teljesítette a tőle elvártakat, ám a kapcsolati tőkéje még nagyon hasznos lehet a Corinthiansnak” – indokolta a furcsa lépést Andrés Sánchez alelnök. Januárban aztán Passarella inkább hazatért a River élére. Pedig a szurkolók még nem bocsátották meg neki, hogy 1998-ban kacérkodott a Boca Juniors kispadjával, másfelől a River decemberi elnökválasztásán az akkori első ember, José María Aguilar egyik ellenfele éppen Passarella volt. Két tőkeerős szponzor segítette elő a megbocsátást: ők kizárólag arra az esetre ígértek tízmillió dolláros befektetést, ha Passarella ül a kispadra.

Igazolt néhány sztárt a mester, miközben felfedezte a 19 éves Gonzalo Higuaínt is, ám 2007 áprilisára nyilvánvalóvá vált, hogy nem megy a csapatának – őszig így is tartotta az állásait, aztán lemondott (2010-ig volt szerződése). Jó hírként érte, hogy – a FIFA nyomására – megkapta karácsonyra 1.7 millió dolláros követelését a Corinthianstól, így aztán volt miből visszavonulnia pár évre; rosszként, hogy mivel az Egyesült Államokban vásárolt luxusjachtja után nem fizetett vámot, egy iskolában letöltendő több hónapos közmunkára ítélték.

Azért sokáig sem a futball, sem a River Plate nélkül nem bírta: 2009 végén megválasztották szeretett klubja elnökének. Nem mondhatni, hogy eseménytelen lett volna ebbéli tevékenysége, amelyet sokáig fognak még emlegetni Argentínában: 2011 nyarán a „milliomosok” – történetük során először – kiestek az élvonalból...