Hová lett Hriszto Sztoicskov?

Nemrégiben megénekeltük a bolgár válogatott legendás 1994-ét Jordan Lecskov kapcsán, adódott hát, hogy eme csapatnak „eszét", Hriszto Sztoicskovot is sorozatvégre kapjuk.

Minden idők legjobb bolgár labdarúgója, akit a eurosport.com az 1990-es évek legjobb futballistájának választott, 1966-ban született Plovdivban. A Marica, az USM Jurij Gagarin és a Hebrosz Harmanli után került a néphadsereg központi klubjába (édesapja egyébként is katonatiszt volt), a CSZKA Szófiába. A fővárosi édes életbe hamarosan belehabarodott fiatal pár év alatt hazája kirakat-futballistája lett, hiszen a klubbal odahaza sikert sikerre halmozott, a gyepen pedig csodákat művelt Emil Kosztadinov és Luboszlav Penev oldalán a csatársorban.

Viselt dolgai ellenére megvette őt a Barcelona, Johan Cruyff kifejezett kérésére, aki zseninek tartotta a bolgárt (mármint futballügyileg). Még 1989-ben a Kupagyőztesek Európa-kupája elődöntőjében – amelyet az akkor Szredecként szereplő CSZKA Szófia vívott a Barcelonával – rúgott egy hatalmas gólt a katalánoknak (és két kisebbet), ez döntötte el a sorsát. No és az sem ártott, hogy az 1989–1990-es évadban harmincnyolc bajnoki gólt szórt, így lett a realos Hugo Sánchezzel együtt európai aranycipős.

A „Nagy Dán" (azaz Michael Laudrup) és az „albínó gorilla" (ez pedig Ronald Koeman) mellé került harmadik légiósnak, hárommillió mai euróért, később csatlakozott hozzájuk a szintén nem könnyű lelkű Romário. Velük a Barcelona egyértelműen domináns csapat lett otthon (négy bajnokság zsinórban 1991 és 1994 között), és az európai hódítás is összejött 1992-ben, a Wembleyben.

A klubban a spanyol játékostársak sem tartották vissza éppen a legionáriusokat, emlékezzünk csak a Zubizarreta-, Ferrer-, Abelardo-, Nando-, Amor-, Bakero-, Goikoetxea-, Guardiola-, Beguiristáin-, Julio Salinas-féle vonulatra.

1995-ben megunták vezetői kezelhetetlenségét (már első szezonjában kapott egy két hónapos eltiltást, mert szándékosan megtaposta egy játékvezető lábát stoplisával a Real elleni Szuperkupa-meccsen), és egy évre a Parmába száműzték – Cruyff kifejezett kérésére. Egy idény múlva Bobby Robson (segédedző: José Mourinho) szerencséjére visszacsalogatta. Nem kötöttek vele rossz üzletet, mert 11 millió mai euróért adták el, de kevesebb mint harmadennyiért vették vissza. Parmában szerényke támadótriót alkotott Filippo Inzaghival és Gianfranco Zolával, majd Emmanuel Amunike, Giovanni, Juan Pizzi és Ronaldo voltak a csatártársai, és nyert a katalánokkal még egy KEK-et, egy bajnokságot és kétszer a Király-kupa elhódításában is közreműködött.

A remek bal oldali támadó végül 32 évesen, 1998-ban hagyta ott a klubot 175 bajnokin elért szerény 110 góllal a háta mögött, összesen 15 nagy trófeával, majd hazatért a CSZKA-hoz.

Nem sokáig volt otthon, mert úgy látta célszerűnek, ha nyugdíjalapja megteremtése érdekében közbetúrázza a nagyvilágot: a szaúdi al-Naszr, a japán Kasiva Reysol, az amerikai Chicago Fire és Washington DC United csapatában is megfordult, mielőtt 2003-ban vissza nem vonult. A veteránként is gólerős bolgár utóbbi állomáshelyén már játékos-másodedzőként tevékenykedett, majd visszatért a Barcelonához (búcsúként még eltörte az MLS-ben Freddy Llerena-Aspiazu lábát), ahol a Txiki Beguiristáin vezette technikai igazgatóságban kapott állást. A klub kelet-európai játékos-megfigyelője lett, de az első csapat támadóinak is segített az egyéni edzések során.

Családjával egyébként Barcelonában telepedett le, ezért is utasította vissza a Bolton ajánlatát, hogy évi szerény kétmillió dolláros fizetésért akassza le a szögről a „sporitaposót". Egy év múlva mégis hazahúzta a szíve Bulgáriába, és felcsapott szövetségi kapitánynak. Csatárként 83 találkozón 37 góllal szolgálta a zöld-fehér mezes csapatot, az 1994-es világbajnokságon csúcsformát mutatva, hat gólt szerezve. Ezzel lett gólkirály a tornán, és ezzel tett óriási lépést a France Football év végi Aranylabdája felé. Arrigo Sacchi, az olaszok szövetségi kapitánya mondta ekkor róla, hogy Sztoicskovot csak pisztollyal lehet megállítani...

„El Pistolero" az 1996-os Európa-bajnokságon is brillírozott, hiszen három találkozón háromszor volt eredményes, de a társak már gyengébbek voltak, és nem jutott tovább csapata a csoportból. Eme három gólt ritkán emlegetik, pedig ezzel a viadal ezüstcipőse lett. Az 1998-as vb-n búcsúzott a nemzetközi labdarúgástól, hírnevéhez méltatlan teljesítménnyel.

A kispadon hasonlóképpen folytatta, mert sem a 2006-os vb-re, sem a 2008-as Eb-re nem vezette ki legénységét, amelyből többeket is idegesített Sztoicskov nagyképű stílusa és elavult edzői módszertára. 2007-ben felmondott, majd a spanyol bajnokságban szereplő Celta Vigo edzője lett, de kiejtette csapatát az élvonalból, és miután a második osztályban bűnrosszul rajtoltak, elküldték.

A következő állomáshelye az iráni Abu Moszlem lett volna, ha a politikai helyzet is úgy hozza, hogy el meri foglalni ott a kispadot, így inkább a dél-afrikai Mamelodi Sundows vezetőedzője lett. Utóbbi helyen nem ment rosszul csapatának, de jól sem, így amikor fel szerette volna emeltetni havi 72 ezer eurós fizetését havi 100 ezresre, inkább elküldték. Mellékesen a szakembernek egy 8500 dolláros büntetést is ki kellett fizetnie, amikor egy bajnokin halálosan megfenyegette a bírót: ujját a nyaka előtt elhúzva jelezte „nemzetközileg, egyezményesen”, hogy el fogja vágni a torkát.

2011 tavaszán kis híján Vietnam szövetségi kapitánya lett, majd bejelentette, hogy visszatér a Barcelonához Josep Guardiola egyik asszisztenseként, de a nyáron mégis az orosz első osztályú FK Rosztov sportigazgatója és elnöki tanácsadója lett. A helyi sajtó szerint ha megismeri majd a viszonyokat, 2012-ben övé lesz a kispad is. Mindeközben tiszteletbeli spanyolországi konzullá nevezték ki, ebbéli tisztében Katalóniában és Aragóniában látja el honfitársai segítő tevékenységét – ha éppen odahaza tartózkodik. Odahaza ma is ikonként kezelik, amikor bolgár régészek kiásták az általuk első európai férfi maradványainak tartott nyolcezer éves csontvázat, Hrisztónak nevezték el. Bizonyára emlékeztek az öreg mozgására a France '98-on...