Istenek alkonya, II. rész: Roberto Carlos, Materazzi és Córdoba is visszavonult idén

Visszavonultak-sorozatunkat ma azokkal folytatjuk, akik ugyan nem voltak igazán klasszis futballisták, de „az jó hírt, nevet és az szép tisztességet”, no és némi vagyont szereztek maguknak karrierjük során, és sokszoros válogatottnak vallhatták magukat ama bizonyos szögre akasztáskor – és nemcsak a futballmenedzser-fanoknak fognak hiányozni. Ráadásképpen egy igazi világklasszis labdarúgó-karrierjét is elsiratjuk ma.

Kezdjük a Real Madrid egykori bús képű spanyol lovagjával, César Sánchezzel! Az 1971-es születésű kapus volt válogatott, védte a királyi csapat kapuját, mégis keserű lehetett kissé szája íze a visszavonuláskor, mert Madridban Bodo Illgner, majd Iker Casillas miatt rendre a kispadra szorult. Amikor élete formájában kezdett a Bajnokok Ligája-döntőben, 2002-ben, akkor pedig lesérült, a helyére beállt Casillas pedig azóta is szálló üstökösnek lőtte ki magát két zseniális védésének köszönhetően. Egyébként a Realban, a Real Valladolidban tűnt fel, innen vette meg a nagy Real 2000-ben, 6.25 millió mai euróért; de igazán veteránkorban virágzott ki, egy harmadik Realban, a Zaragozában. 2008-ban Juande Ramos elvitte a Tottenhamhez, de Sánchez ott csak a szünetekben és az edzéseken lépett pályára, gyorsan haza is hívta a kapusgondokkal küzdő Valencia.

Itt utoljára még megmutatta hősünk, majd 2011-ben a Villarrealhoz írt alá egy nem túl fényes búcsúidényre. „Ha elregélik történetemet, mondják el majd, hogy óriások közt éltem. Az ember kél s dől, akár az őszi búza, de e néhány név soha el nem enyész" – mondá Odüsszeusz a vásznon Trója bukásakor, César fejében visszavonulásakor szintén valami ilyesmire járhatott. Vagy nem, de az biztos, hogy a bravúrok és a szemduzzasztó potyák nagymestere korszakos embere volt hazája futballjának, nem mellesleg Horace „Harry" Lowe, Jacques Songo'o, Amedeo Carboni és Donato után ötödik, aki 40 fölött játszott a La Ligában.

Még inkább igaz a korszakos kitétel sokszoros csapattársára, az 1975-ös születésű Míchel Salgadóra. A Míguel Ángel Salgado Fernándezként anyakönyvezett jobbhátvéd anno szakmája nagyjai közé tartozott, kőkemény, lelkes, nagy munkabírású jobb oldali védőként afféle túloldali Roberto Carlosként fungált. Hősünk a kilencvenes évek remek Celta Vigójában tűnt fel, egyrészt azzal, hogy bekerült az év álomcsapatába, másrészt oly módon tört nemzetközi hírnévre, hogy széttörte a brazil minizseni, Juninho Paulista lábát. Mindenesetre a Real Madrid vevő volt rá, így lett 11 millió euróért cserébe Christian Panucci-utód a védelem jobb oldalán. Pontosabban a pálya jobb oldalán, és hamarosan a nemzeti csapatban is alapember lett. Pechjére hiába nyert a Reallal bajnoki, BL- és Világkupa-aranyakat, a nemzeti csapattal éppen akkor futotta pechszériáját (egy U21-es kontinensbajnoki aranyat azért őriz odahaza). Mondhatjuk úgy is: amikor 2006-ra, 53 fellépés (egy-egy Európa- és világbajnokság jutott neki) után kiszorult a La Rojából, szerencsét hozott utódaira. Nemsokára klubjában is oldalvonalon kívülre került, sok kritikát kapott bakijai miatt és azért, mert a támadások során sokszor volt pontatlan; így 2009-ben elengedték annak ellenére is, hogy az utódnak kiszemelt Sergio Ramos ekkor már középső védőként fungált (sértődés ne essék: azóta sincs meg Salgado méltó követője Madridban). MS mester a Blackburnhöz írt alá, és innen is vonult vissza 2012 nyarán, miután megtanított bennünket arra, hogy a tehetséget egészen magas szintig kipótolhatja a szorgalom – no és arra, hogy futballozás közben bájosan mosolyogva is lehet ám porcokat ropogtatni, inakat metszeni, csontokat kocogtatni.

Kettejük között helyezkedett el sikerességben és tudásban Pedro Munitis, aki a fenti két úriember társa volt egy ideig a Realban és a válogatottban is. Ha egy kis szubjektivitást megengednek: az 1975-ben napvilágot látott Pedro Munitis Álvarezről a cikk írója akkor hallott először, amikor segédmunkásként tengette napjait a szobafestőipar egy fekete zugolyában, és egy híradóban a királyi rádió beszámolt a Real újjáépítéséről, megemlítve, hogy a Racing Santander balszélsőjét tízmillió dollárért megvette a neves mester, Vicente del Bosque. Munitis nevét ismerte még a magyar nagyközönség (és a segédmunkások egy egészen szűk köre) a Focivilág című remek hetilapból, és a preinternet-időkben körülbelül ez volt a maximális adatmennyiség, amelyhez egy földi rajongó hozzájuthatott... Később azért megtudtuk, hogy egy remek kis szélsőről van szó (az 500 forintos napszám és a diszperzit ára is emelkedett azóta kicsinyég, csak a királyi rádiót hallgatják kevesebben), nemhiába lett 21-szeres válogatott; csak éppen klubjában Luís Figóval, Steve McManamannel, Sávióval, Geremivel és Santiago Solarival kellett megküzdenie a középpályán, a csatársorban pedig Fernando Morientesszel, Raúllal és Ronaldóval. Nem is csoda, hogy előbb kölcsönadták a (f)eladónak, majd elengedték a Deporhoz. Itt jól játszott, de három idény múlva hazahúzta szíve a Racinghoz, és ennek a klubnak a berkeiben búcsúzott rajongóitól, immáron mint kopaszodó legenda. A válogatottban igazán emlékezeteset a 2000-es Eb-n alkotott, amikor gólt szerzett a jugoszlávok elleni 4–3-as mérkőzésen. Egyébként fineszességét nem veszítette el ma sem: felcsapott edzőnek egy női futballcsapatnál...

Zárjuk realos körünk elejét a szerb futball örök ígéretével, Perica Ognjenoviccsal! Az 1998-as világbajnokság (amelyet a szerző egyedfejlődési lánca során már mint gyári munkás izgult végig, utólagos meakulpa a bliccelésekért az esti műszakokban) előtt hívták fel figyelmünket a szakértők a(z akkor még létező) jugoszlávok legújabb csodagyerekére, akit Dejan Sztankovics előtt a „plávik” első számú reménységének tartottak. Hogy miért? Az ifjú csatár alig múlt 17 éves, amikor az 1993–1994-es idényben kilenc gólt lőtt a harmadosztályú Mladost Gosa színeiben, majd a Crvena zvezdához került, amelynél minden idők legfiatalabb csapatkapitánya lett. Gólerősen és kiismerhetetlenül játszott, ennek köszönhetően alig 18 évesen bemutatkozhatott a válogatottban.

Némi gödör után az 1998-as vb előtt újfent drukkervadító formába lendült, emígyen a tornán háromszor is pályára lépett. Azon a nyáron a Realba igazolt, alig ötmillió márkáért (később élénken érdeklődött is eme gyanús transzfer iránt az ottani ügyészség), ám a királyi klubnál hatalmas csalódást okozott játéka, sérüléseiből is csak igen nehezen épült fel, ezért – 12 bajnoki után – 2001 nyarán felbontották szerződését. Fél évig nem talált magának új kenyéradót, majd a Kaiserslauternben, a kínai Dalian Sidében és Ukrajnában, a Dinamo Kijevben is megfordult, összesen hét bajnokin szerepelve. Nem sokat javított renoméján, hogy a francia másodosztályban, az Angers-ban egy idény alatt jutott neki ennyi fellépés, majd a Szelangor, az Ergotelisz és a Kallitea után a szerb FK Jagodinából vonult vissza 34 évesen a kilencvenes évek talán legígéretesebben indult szláv futballüstököse.

„Valóra vált az álmom. Kisfiúként mindig arról ábrándoztam, hogy válogatott játékos leszek, és egy olyan nagy klubban futballozom, mint a Barcelona. Köszönöm Istennek!” – mondta egykoron bemutatásán az 1976-ban született José Edmílson Gomes Moraes. Akit Lyonban nemcsak az Olympique szurkolói, hanem az a helyi gyülekezet is hiányolt, ahol rendszeresen prédikált. Volt miről mesélnie hősünknek: a XV. de Jau neveltjét 1991-ben választották ki egy teszten 250 társa közül, majd napi négyórányi buszozást vállalva pallérozódott a klubnál, ahonnan végül a Sao Paulo emelte ki. Ahhoz képest, hogy 11 évesen napszámba járt szüleivel egy narancsültetvényre (de még munka közben is dekázgatott a gyümölccsel, labdára amúgy sem telt volna), itt Zetti, Rogerio Ceni, Denílson, Juninho Paulista, Doriva, Müller, Leonardo, Cafú, Junior Baiano, Franca (csupa világbajnok és vb-ezüstös) szaladgált körötte. 2000-ben 11 millióért elvitte az OL, ahonnan négy igen sikeres idény után nyolcmillióért a Barcához igazolt.

Edmílson, aki első selecao-mérkőzése előtt végigsírta a himnuszt, 2002-ben világbajnok lett, de éppen ebben az évben kezdődött el sérülés-mizériája, amely tulajdonképpen pontot is tett karrierje érdemi részére. Pedig nem ment neki rosszul később sem, ha éppen pályára léphetett (négy év alatt 71-szer), de szerződése lejártakor már „csak” a Villarrealnak kellett. Innen hat bajnokival a háta mögött állt tovább a Palmeirashoz, majd még tett egy próbálkozást a Zaragozánál, de be kellett látnia, Európa már nem az ő térdeinek való. 2011-ben az Úr úgy akará, hogy leigazolja a Ceará, hősünk egy idény után innen vonult vissza. Az ötszörös bajnok, egyszeres BL-győztes szűrő 43 alkalommal szerepelt a válogatottban, utoljára 2007-ben.

A selecaóban nem sokkal kevesebbszer, 29-szer húzhatott kesztyűt Marcos Roberto Silveira Reis, aki szintén 2012 legelején akasztotta szögre, 38 évesen. 1992-ben kezdődő profi karrierje során egyetlen klubot szolgált, a Palmeirast, ahol tiniként a zseniális Ő – Andrei, António Carlos, Cléber, Roberto Carlos – Flávio Conceicao, Zinho (Amaral), Mazinho (César Sampaio, Rincón) – Rivaldo (Edílson), Edmundo (Alex Alves), Evair csapatba érkezett. Legjobban onnan ismerhetjük, hogy végigvédte az aranyérmet hozó 2002-es vébét. Magabiztosan. A 2001-es Copa Américán és a 2005-ös Konföderációs-kupán is volt pár jelenése, de Európába sem az Arsenal, sem a Porto nem tudta átvinni, majd nemsokára kiesett a másodosztályba a „pálmafásokkal”. A válogatottból is kiszorult Dida és Júlio César miatt, utoljára 2005-ben szerepelt a címeres mezben. 2002-ben az IFFHS a világ negyedik legjobb kapusának választotta, 2008-ban a harmadik legnépszerűbbnek, klubjával is nyert néhány hazai címet – azért az a vén kontinens-kaland csak hiányzik díszes életrajzából.

Szintén 2002-es világbajnok az 1976-os születésű Ricardinho, azaz Ricardo Luis Pozzi Rodrigues, aki 24-szer szerepelt a válogatottban. A 2006-os vébén is jelenése volt a technikás támadó középpályásnak, akinek szintén nem jött össze az európai karrier, pedig rendelkezett tehetséggel, szorgalommal és olasz útlevéllel is... Noha a Bordeaux-ban, a Middlesbroughban és a Besiktasban is megfordult, jobban ment neki odahaza a Corinthiansban és a Sao Paulóban – anyagilag pedig az al-Rajjanban 2006 és 2008 között. Roberto Carlos anno nagyon szerette volna a Realhoz vinni, hogy Zinedine Zidane utóda legyen, de a madridi vezetők inkább Robinhót vették meg. Utolsó klubja a Bahia volt, de idézzük fel inkább kedvenc Corját: Dida – Joao Carlos, Cris (Kléber), Carlos Gamarra, Sylvinho – Edú, Marcelinho Carioca, Marcos Senna (Rincón), Ricardinho (Vampeta) – Fernando Baiano (Éwerthon), Luizao.

Hogy írjunk az argentinokról is: szögre akasztotta gólvágó alkalmatosságát a maja-pánik évében Guillermo Barros Schelotto is. Nem kapkodta el, lévén már 39 éves volt 2012 júniusában, amikor erre sort kerített az ikertestvére, Gustavo miatt fantáziadúsan csak „Ikernek” becézett, tízszeres válogatott ék. Hősünk a Gimnasia La Platában szerzett magának nevet, de helyi ikon 1997 és 2007 között a Boca Juniorsban lett. Itt két évig együtt futballozott őt követő testvérével (GB volt a tehetségesebb), és szép sorban olyan nagyságokkal csatárkodott, mint Claudio Caniggia, Diego Latorre, Martín Palermo, Marcelo Delgado, Antonio Barijho, Carlos Tévez, Rodrigo Palacio, Waltner Róbert. 2007-ben elugrott pénzt keresni a Columbus Crewhoz, majd egy gyönyörű gesztussal hazatért a Gimnasiához, hogy onnan vonuljon vissza. Jelenleg, akár csak testvére, edzősködik.

Egy másik argentin, Gabriel Milito is búcsúzott a nyáron, mindössze 31 esztendősen (az ő atyjafia, Diego azonban még vígan rúgja a bőrt az Interben), és nem éppen önszántából. Anno az Independientében tűnt fel a remek adottságú, technikás középső védő (Diego ellenben a rivális Racingot erősítette), húszévesen a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott. A Real Madrid gőzerővel csábította akkoriban (éppen az ex-realos védőfejedelem, Oscar Ruggeri kezei alatt lett tinicsillag, majd az év játékosa), de műtött, sérülékeny térde, valamint enyhe szívritmuszavara miatt végül nem merte megvenni, így a bekknek be kellett érnie a Zaragozával. Hamarosan megérkezett mellé testvére is, és mindketten ficánkoltak, így érte a Barca húszmillió eurót fizetett, 2007-ben. Azóta is bánják ezt a katalánok, mert Milito egyik sérülésből a másikba esett, évi tíznél alig több mérkőzésen játszva. 2011 nyarán hazavitte az Independiente, de miután meglepően sokszor pályára lépett színeiben a hátvéd, mentális és fizikai kiégésre hivatkozva sürgősen visszavonult. Az egyre borzalmasabb félhosszú bongyorokat növesztő védő 42 alkalommal erősítette az albicelestét, utoljára 2011 nyarán.

Igazi dél-amerikai emberfogó-klasszisként tartatott számon Iván Córdoba, aki szintén 2012 nyarán akasztotta szögre vértől lucskos csukáját és acélveretes harci könyökét, és szintén nem úgy alakult karrierjének vége, ahogyan eltervezte. Azt ugyebár elfogadta az 1976 nyarán született Iván Ramiro Córdoba Sepúlveda, hogy kolumbiai lévén sok babér nem terem válogatottjának („Az Inter az én világbajnokságom!” – mondta egyszer), amelyben 73-szor szerepelt, és amellyel megnyerte azért a 2001-es Copát. Pályája döntő részét – a Deportivo Rionegro, az Atlético Nacional és a San Lorenzo után – az Interben töltötte, ahová 2000-ben igazolt, 16 millió eurós kolumbiai rekordösszegért. Itt klasszis, a védelem összes posztján bevethető futballista, ötszörös bajnok, négyszeres kupagyőztes és BL-aranyos lett. Legjobb idényét 2003-ban zárta, amikor 6.59-es átlagot ért el, de amikor elhagyta a 30-at, egyre sérülékenyebb lett, utolsó szezonjában már csak elvétve lépett fel. A remekül fejelő Córdoba maradt az Internél, és új pozíciójában is fontos a fejjáték, lévén felcsapott csapatmenedzsernek. Egyébként érdekes módon belőle is Ruggeri faragott harapós védőt, aki egyszer azt mondta róla: „Nemcsak Dél-Amerika, hanem a világ leggyorsabb játékosa”.

Nem Ruggeri, hanem egy másik argentin védő, a gólerős aljasság, a titánkemény Daniel Passarella méltó örököse Córdoba egykori társa, Marco Materazzi. Az 1973-as születésű olasz szerződése 2011 nyarán járt le az Interrel, majd sokáig keresett magának csapatot, de hiába. A colos, kegyetlen, ám igen gólerős Marco Materazzi Piero di Canzo papája, Giuseppe valaha maga is profi labdarúgó és sikeres edző volt, fiacskája pedig több kiscsapat után a Perugiában futott be. Az Everton hárommillió eurót adott érte, de nemsokára visszatért Itáliába, a Perugiába, ahol a Serie A leggólerősebb hátvédje lett a maga 12 találatával, éppen az egy szezonban 11-ig jutó Passarella védő-gólrekordját megdöntve. Jutalomként bemutatkozhatott a válogatottban, majd 2001 tavaszán 10.5 millió euróért lecsapott rá egy igazi nagycsapat, az Inter. Itt klasszisokkal kellett megküzdenie a kezdőért, így ki-kiszorult onnan néha, a válogatottban sem lett tartósan alapember. A squadrával két-két vébén és Eb-n szerepelt, legemlékezetesebben 2006-ban: a csoportkörben a cseheknek, a fináléban a franciáknak fejelt gólt. A kettő között begyűjtött egy pirosat (nem meglepő módon), majd a döntő vége felé minden idők egyik legismertebb sportolója lett, mert addig zrikálta Zidane-t, amíg az meg nem fejelte, és emiatt kiállította a gallt Horacio Elizondo sporttárs.

Odahaza több verekedést provokált, több mint 100 lapot gyűjtött karrierje során, és meglőtte minden idők egyik legnagyobb öngólját is (44 méterről). Bár leszállóágában több kisebb klub hívta, hű maradt az Interhez, ahol egy idő után sérülései miatt egyre kevesebbszer játszott, az ellenfelek elképesztő megkönnyebbülésére. Több alkalommal bekerült a Serie A-ban az év álomcsapatába, fejjátékára jellemző, hogy a vb-döntőben 2.5 méter magasságában találkozott kobakja a labdával – mégis, amikor visszavonult, az intereseken kívül igazán mélyen csak az ortopéd sebészek gyászolták meg, akiknek páciensszáma jelentősen megcsappant mostanában...

Jó tíz éve lett a világ egyik legjobban utált labdarúgója a dél-koreai An Dzsung Hvan, aki a világbajnokságon aranygólt ért el az olaszok ellen. Nos, nem a gyermekarcú ékkel volt baja a nagyérdeműnek, hanem, azzal, hogy jóval, mondhatni, gusztustalanul túlléptek a játékvezetők a hazai csapatoknak kötelezően kijáró támogatáson. Az 1976-ban született An az Adzsu egyetemi csapat után első profi szerződését 22 éves korában kötötte a Daewoo Royalsszal, és első idényében elnyerte az év újonca, a másodikban az év játékosa címet. A válogatottban még egyetemi játékos korában bemutatkozott csatárt 2001 elején kölcsönvette a Perugia, majd miután fél idény alatt négyszer is eredményes volt, megvették őt az olaszok, 3.5 millió euróért. A félig hazai tornán (Japán volt a társrendező) hét mérkőzésen lépett fel: a nyolcaddöntőben az olaszoknak, a csoportkörben az Egyesült Államoknak rúgott fontos gólt. Kisebb nemzetközi felháborodást kiváltva az olaszoknak rúgott gólja miatt a Perugia elnöke, Luciano Gaucci felbontotta szerződését. Később visszakozott, ám mindhiába, An pedig aláírt a japán Simizu S-Pulse együtteséhez. Mint Ázsiában rendesen, itt is remekül ment neki, akár csak a következő idényben a Yokohama F. Marinosnál. Meg is vette a francia Metz, ám kiderült, hogy Európa nem Annak termett: sem itt, sem a német Duisburgban nem lett húzóember, miközben a 2006-os világbajnokságon a jó kezdetek után (győztes gól Togo ellen) társaival együtt csalódást okozott. Duisburgban továbbra sem ment neki, így hazatért Dél-Koreába a Szuvonhoz, majd miután itt sem parádézott, továbbállt a Buszanhoz. Amikor 2009 legelején a kínai Dalian Shidéhez igazolt, sokan leírták már, ám a válogatottba is visszatért, a 2010-es vébén kétszer is bevetették őt. Harminchatodik születésnapja után nem sokkal vonult vissza a 71-szeres válogatott játékos.

Szintén nem volt az a könnyű eset a szerb gólvadász, Mateja Kezsman (csúcsformájában el akarta rabolni a szerb maffia, de hamar feladták volna vele a harcot), talán ezért sem tudta kihozni magából a maximumot. A Partizan Beogradtól azért vette meg 2000 nyarán 14 millió euróért a PSV, hogy ott Ruud van Nilsterooy utóda legyen, és ebben nem is volt hiba, mert hősünk négy idény alatt szinte minden fellépésén betalált, és csak akkor nem volt gólkirály, amikor kihagyta az idény jó harmadát. Csak lejáró félben lévő szerződése miatt fizetett alig 7.5 millió eurót érte a Chelsea, ahol Jimmy Floyd Hasselbaink és Hernán Crespo utóda lett volna José Mourinho tervei szerint. „Csak egy dolog miatt féltjük őt: megszokta, hogy Eindhovenben körötte forog a világ, míg Londonban csak egy lesz a sok közül; s magatartását sem mindig a bölcs belátás és hidegvérű kulturáltság jellemzi...” – írtuk Londonba érkezése előtt egy BL-adatbankban. Véletlenül nagyon ráéreztünk, a rengeteg helyzetet elpuskázó szerb hamarosan összerúgta a patkót Mouval, így egy év múlva gyorsan eladták az Atlético Madridnak, kilencmillióért.

„Olyan klubhoz jöttem, amely egykor nagyobb volt a Chelsea-nél, és rövidesen ismét hatalmasabb lesz nála – szúrt oda búcsúzóul a londoniaknak. – Nagy kár, hogy nem kaptam elég lehetőséget, emiatt megharagudtam a klubomra, és inkább elhagytam. Még mindig nem értem, hogyan süllyedtem középszerűvé Londonban. Az Atlético egy ama húsz csapat közül, amely szívesen látott, és amelyben mindent megkapok, hogy sztárcsatár legyek”. Nos, erre meg a szerb nem érzett rá, mert itt is hamar kitelt becsülete, majd a Fenerbahce, a PSG, a Zenit és a South China után 2011-ben már csak a fehérorosz BATE volt rá vevő. Innen fél év múlva elengedték, és bár a nyáron magyar csapatokkal is tárgyalt, inkább visszavonult a válogatottban 49/17-es mutatóval zárt ék. „A Chelsea volt a legjobb dolog karrieremben” – mondta nemrégiben. Na ja, de csakis azért, mert nem vállalta az NB I kihívásait...

Nem volt ilyen tehetséges, de sokkal szorgalmasabb a bosnyák Haszan Szalihamidzsics, az 1977 legelején született kétoldali mindenes. A délszláv háború elől családostól elmenekülő futógép a kilencvenes évek közepén bukkant fel a Hamburg csapatában, majd 1998-ban, szerződése lejártakor elhappolta a Bayern. Münchenben alaposan kitett magáért: mind a klubban, mind az időközben megalakult bosnyák válogatottban alapember lett. Zsinórban nyerte a német aranyakat, Roberto Carlos a világ egyik legjobb játékosának nevezte, aztán a 2002–2003-as szezonban kétszer is műteni kellett térdét. Gyenge formában tért vissza, a kezdőből is kiszorult, de a Német Kupa döntőjében győztes gólt vágott Schalkének. Egy újabb keresztszalag-szakadást és a híres Cunamit túlélve „Brazzo” átvette a kidőlt Willy Sagnol, majd Sebastian Deisler helyét, és néha igencsak attraktív játékkal járult hozzá a bajnoki címvédéshez és az újabb kupagyőzelemhez. Télen megnőtt érte az érdeklődés, végül a Juventus csábította el. Torinóban jól, gólerősen kezdett, aztán megsérült, következő három idényében csak kiegészítő embernek számított. Szerződése lejártakor hazatért a Bundesligába, egy idényt lehúzott a Wolfsburgnál, majd végleg lemerültek elemei. Hogy mire is gondoltunk? A zseniális Stefan Effenberg mondta a még fiatal Szaliról: „Ez a fiú minden éjjel konnektorba dugja ujját alvás közben, ezért ennyire energikus!”

Hozzá hasonlóan energikus volt egykoron az igazi bal oldali mindenes, Boudewijn Zenden. Az 1976-os születésű „Bolo” a PSV neveltje, ahol 18 évesen Jan Heintze utódaként már alapember, nemsokára az év fiatalja, majd 12 millió euróért a mini-oranjét építő Barcelona alkalmazottja. Itt kiszorította a nagy kedvenc Luis Enriquét, de Louis van Gaal távozása után neki sem volt maradása. A Chelsea nyolcmilliót fizetett érte, de itt nem lett soha sem alapember, igaz, ritkán teljesített kiemelkedően, és bár fekete öves dzsúdós, gyakran elnyomták a védők. Middlesbrough-ban jobban ment neki, de később sem a Liverpoolban, sem a Marseille-ben nem szárnyalt. A válogatottal – amelyben 54/7-es mérleggel zárt – sem tudta igazán kárpótolni magát: bár az 1998-as vébé kisdöntőjében szép gólt rúgott (amely után kis híján nyakát szegte gólöröm címén), a 2000-es és a 2004-es Eb-n sem szárnyaltak, a 2006-os nagy tornát pedig sérülése miatt kihagyta. Utolsó klubja a Sunderland volt, majd némi munkanélküliséget követően visszavonult, és a Chelsea-nél Rafael Benítez asszisztense lett.

Hasonlóan bonyolult módon akasztotta szögre a klasszis angol (vagy angol klasszis?) védő, a ködöt először 1975-ben meglátó Sulzeer Jeremiah Sol Campbell. „Nem könnyű nekem kimondani, hogy vége, ezért is húztam ilyen sokáig. A Premier League-ből és egy feljutó csapattól is volt ajánlatom, de éppen sérült voltam, és mire felépültem, már nem élt a lehetőség. Azt, hogy többet nem fogok játszani a profik között, nehéz elfogadnom, mert sok időt töltöttem el a legmagasabb szinten” – nyilatkozta 2012 tavaszán, miután jó egy éve nem akadt már klubja. Érthető, hogy nem süllyedt egy bizonyos szint alá: a Tottenhamben érett stabil válogatottá, majd hatalmas port verve az ősi rivális Arsenalhoz írta alá 2001-ben, ráadásul ingyen. London egynegyede mélységesen utálja őt ma is ezért (a Tottenham drukkerei igen nagyon szerették volna egy kedélyes népünnepély keretében, annak mintegy fénypontjaként a nyílt színen felkoncolni „Júdást”, aki ellen évekig tüntettek minden (!) bajnokijukon), de pár „ágyús” arannyal és néhány megdöbbentően gyönyörű barátnővel vigasztalódhatott. „Pernahajder” Campbellnek 2006-ban már csak a Portsmouth jutott, de itt is állta a sarat, majd megfordult a negyedosztályú Notts Countyban is, mielőtt 2010-ben egy rövid időre visszatért volna az Arsenalhoz. Nem itt, hanem a Newcastle Unitedben játszotta utolsó profi mérkőzését, 2011 márciusában. A válogatott mezt 73 alkalommal ölthette magára, három világbajnokságon és három Európa-bajnokságon is. Ezeken a tornákon, ha pályára lépett, általában kiemelkedően teljesített. Érdekesség, hogy Campbellért sohasem kellett fizetnie átigazolási díjat egyetlen új klubjának sem, hiszen rendre ingyen igazolhatóként váltott egyesületet...

Zárjuk ez évi klasszis-siratónk második részét egy kicsike, de mégis nagy-nagy világklasszissal: Roberto Carlosszal.

„Roberto Carlos az a játékos, aki a kétezres években bármikor bármelyik válogatottba és klubcsapatba befért volna. RC, ha megrázza magát, egyértelműen a világ legjobb balhátvédje (középpályása? csatára? balösszevisszája!), egyszóval azon kevesek közé tartozik a futball történelmében, akik forradalmasították posztjukat” – írtuk a brazilról egy ódon BL-adatbankban.

Roberto Carlos da Silva Rocha 1973-ban Sao Paulo talán legsivárabb környékén, Garcában született, egy roppant szegény család sarjaként. Édesapja, Óscar Silva egykoron maga is futballozott, és fiát a tradicionális jogo bonito szellemében nevelte, és egy időben a városi textilgyár csapatában együtt lépett pályára vele. Carlos kisebb klubok után nemsokára már az otthonuktól 200 kilométerre székelő Uniao Sao Joaóban lett félprofi. A kiscsapatból szó szerint berobbant a brazil bajnokságba, majd a válogatottakba hihetetlen munkabírásával és bombaszerű lövéseivel. 1993 elején az akkoriban fénykorát élő Palmeiras csapott le rá, ahonnan az akkoriban még bozontos brazilt az Inter másfél év múlva elvitte, potom 7.45 millió akkori euró ellenében. Milánóban nem érezte jól magát, talán azért sem, mert középpályásként szerepelt, Paul Ince és Nicola Berti oldalán, így távozott a következő nyáron a Real Madridhoz.

Hősünk Madridban érett világklasszissá, rengeteg címet elnyerve, miközben a válogatottban főszerepet vállalt a 2002-es világbajnoki arany kivívásából. Abban az évben talán jobban megérdemelte volna az Aranylabdát, mint jó barátja, Ronaldo (akinek az 1998-as vb-döntő előtt éppen ő mentette meg az életét). A Realban a Canizares – Alkorta, García Calvo, Sanchís, Roberto Carlos – Amavisca, Hierro, Milla, Raúl – Mijatovics, Suker csapatban debütált, góllal, 2007-ben a Casillas – Salgado, Sergio Ramos, Cannavaro, Roberto Carlos – Beckham, Émerson, M. Diarra, Raúl – Robinho, Van Nistelrooy csapatban búcsúzott a La Ligától.

A média 1997-ben, a franciaországi elővébén a franciáknak rúgott csodagólja után figyelt fel rá – a rengeteg gyakorlás mellett az RC-bombák titka a játékos 58.5 centiméteres átmérőjű combjaiban rejtezett. Nem mellesleg 10.6 másodperc alatt futotta a 100-at, végsebessége 34, lövősebessége 120 km/óra (a brazil sztráda maximális sebessége), súlypontemelkedése 96 cm volt, a labdát pedig 35 méterre hajította el! Combjaira mi sem volt jellemzőbb, hogy bolti méretben még csak egy farmernadrágot sem tudott vásárolni magának! Az európai sportlapok szavazásán 1996 és 2004 között csak egyetlen egyszer tudták kiszorítani az év végi évi álomcsapatból (1998, Bixente Lizarazu)! 2007-ben, 34 éves korában lemondott róla a királyi klub, és a brazil némi meglepetésre a török Fenerbahcéhez írt alá, három évre, 15 millió euróért. 2010 elején hazatért a Corinthianshoz, és bár nem volt éppen rászorulva, elugrott még az Anzsi Mahacskalához némi nyugdíjalapot teremteni. Bár érte néhány rasszista támadás, hősünknek annyira megtetszett (gaz)Dagesztán (pénze), hogy miután 2012 tavaszán felhagyott az aktív játékkal, hűségesküt tett a klubnak.

Sok sikert új posztodon, Robbie, köszönjük a bombákat (bárcsak ezek lettek volna a legveszélyesebbek az egész világon) és azt, hogy megtanítottad újra a világot arra, hogy fülig érő mosollyal is lehet véresen komolyan venni a labdarúgást!

KÉPEK, VIDEÓK ITT!

BŐVEBB ÉLETRAJZ, ADATOKKAL, SIKEREKKEL ITT!

Folytatjuk...