Jönnek! Az Ajaxnál már látják az új világklasszisokat

„A FELESÉGEMET IS HÍVTÁK; BECALI TANULHATNA” – A SZERVEZETTSÉGRŐL

– Románia után mi okozta a legnagyobb „kultúrsokkot” ön számára 2006-ban, amikor először, még futballistaként a legendás holland klubhoz került?
– A legnagyobb különbséget az addigi tapasztalataimmal szemben a klub felém mutatott bánásmódjában láttam – válaszolta a Nemzeti Sport Online kérdésére George Ogararu. – Nemcsak egy játékost, az alkalmazottat látták bennem, hanem az embert. A szerződésem aláírására például meghívták a feleségemet is, hiszen tudták, hogy neki legalább akkora szerepe van a döntéshozatalban, mint nekem. Ez volt az első „wow” pillanat, mert Romániában ennek teljes ellentettjét tapasztaltam, a pálya közelébe sem engedték a feleségeket a Steauánál. Az Ajaxnál ez másként volt. A nejemet egyenlő partnerként kezelték, és ő is láthatta a teljes képet, hogy mit tud a klub biztosítani nekünk. A vezetők tisztában voltak azzal, hogy egy új országban a család tudja megadni a biztos hátteret a játékosnak, hogy mindennap motiváltan és boldogan mehessen edzésre.

– És szakmai szempontból nézve?
– A klub háttérszemélyzete döbbentett meg a leginkább. Odaigazolásomkor háromszázhatvan ember – beleértve az edzőket, a marketingeseket, a vezetőket – dolgozott azon, hogy az Ajaxot sikerre vezessék. A Steauánál ezzel szemben az elnök-vezérigazgató Becali és öt embere alkotta az egész rendszert, azaz összesen hatan. Az összes döntést egy személyben hozta meg, ami természetesen óriási hibákhoz vezetett. Ilyenkor mindig belegondolok: mi lenne, ha a Steaua ilyen háttércsapattal dolgozhatna? Egy jó tervvel és az azt végrehajtó szakértő specialistákkal Románia legnépszerűbb klubja a legjobban működő is lehetne, ezzel a tömegbázissal a háta mögött nagyon nagy profitot termelhetne. Ezzel szemben a Steaua évek óta nem rendelkezik még csak egy marketingirodával sem, esetükben nem beszélhetünk semmilyen tudatos értékesítésről, és ez baj.

AZ ÚJ VAN BASTEN ÉS A TÖBBIEK – A TEHETSÉGEKRŐL

– Az Ajax ritkán igazol kész játékosokat, hiszen egyfajta „tehetséggyárként” működik. Az utóbbi években azonban mintha már nem működne ugyanolyan hatásfokkal a „termelés”, Sneijderék generációja óta kevésbé látni a következő klasszis, pláne világklasszis labdarúgókat…

– Ahogy az életben, úgy a sportban és a labdarúgásban is generációs különbségekről beszélhetünk. Nem találhatsz minden évben egy újabb gyöngyszemet. Sneijder óta azért kijött tőlünk a dán Christian Eriksen, az uruguayi Luis Suárez vagy a holland Daley Blind, de való igaz, máig ők az utolsók, akik tőlünk elkerülve európai topligákban és a Bajnokok Ligájában is megállták a helyüket, szép karriert futottak be. A jó hír, hogy most újra nagyon jó „garnitúránk” van. Például Matthijs de Ligt tizenkilenc évesen hihetetlen minőséget képvisel a középhátvéd pozíciójában, úgy hiszem, ő az, akiből csak egy születik egy évszázad alatt. Vagy vegyük például a dán Kasper Dolberget, aki sajnos hosszú ideig bajlódott sérüléssel, és ez akadályozza a fejlődésben, de a játéka Van Bastenére hasonlít, és még mindig csak huszonegy éves lesz. Frenkie De Jong, a kameruni André Onana vagy a brazil David Neres is szikrázóan tehetséges. Ezek a játékosok alkalmasak arra, hogy a következő szintre lépjenek és hamarosan berobbanjanak. Wesley Sneijder sem az Ajaxban érett világsztárrá: előbb elment a Real Madridba, ott mindenki megismerte, majd az Interrel megnyerte a Bajnokok Ligáját. Hasonló utat járhat be Justin Kluivert is, ő most igazolt a Romába, és biztos vagyok benne, hogy még sokat hallunk róla.

– Mi az, ami ezekben a reménységekben közös? Milyen egy „klasszisgyanús” Ajax-akadémista karaktere?
– Kiemelkedően magabiztos. Felvállalja a kockázatot. Technikailag kifogástalan és kezdeményező. Fizikailag és mentálisan is erős. Az Ajaxhoz érkező gyerekek a klub segítségével kiegészítő sportokat is űznek, például dzsúdóznak, hogy megerősödjön az izomzatuk. Amikor egy akadémistával kerültem össze az edzéseken, sosem tudtam csak a fizikai erőfölényemmel párharcot nyerni ellene. A fiatalok ezért is tudják könnyebben megugrani az utánpótlás- és a felnőttfutball közötti lépcsőfokot. Nemcsak technikailag, hanem fizikailag is eléggé érettek lesznek erre a szinte.

„MA A GYEREK VIDEOJÁTÉKKAL IS JÁTSZHAT” – A SZÍNVONALESÉSRŐL

– Ebből a szempontból is különösen furcsa, hogy a legutóbbi világversenyekről Hollandia szégyenszemre lemaradt.
– Igen, és ez nagyon meg is viselte a hollandokat. A sikertelen Eb-selejtezők után jelentős átszervezéseket hajtottak végre. Az országos kiválasztási rendszer is megújult, megváltak néhány kulcspozícióban lévő edzőtől. A személyes véleményem szerint ez ugyanakkor csak átmeneti állapot. Néhány év múlva minden helyreáll, és már a következő világbajnokságon az esélyesek között számolhatunk Hollandiával. A most még fiatal tehetségek egyre tapasztaltabbak lesznek, hozzászoknak a válogatottnál lévő nyomáshoz, és szállítják majd az eredményeket is. Ezt Románia is megtapasztalhatta tavaly. A román média a hollandokkal szembeni felkészülési meccs előtt többnyire arról beszélt, hogy Hollandia már nem az igazi, nincs igazi klasszis játékosa – végül három-nullás verésbe szaladt bele Románia.

– Nemcsak a válogatott, hanem maga a holland liga is minőségvesztést szenvedett el az elmúlt években. Miben látja ennek okait?
– Ez globális jelenség, sok liga küzd a gyengébb színvonallal. Az okok összetettek, mindenesetre az egyik legfontosabb változás, hogy a tehetséges gyerekek figyelme már nem csak a futballra fókuszál. Néhány évtizeddel ezelőtt nem volt más, csak az utca és a labda, ma a gyerek már játszhat videojátékokkal, vagy rengeteg más program közül választhat. A kluboknak vonzóvá kell válniuk a tehetségek szemében, ugyanis ha nem tudja lekötni őket, ha nem elégedettek azzal, amit az egyesület nyújt, könnyen elveszíthetik őket. És van még egy indok: a jó otthoni körülmények kényelmessé teszik őket. Ha túlzottan biztonságban érzik magukat a szülők által biztosított kiemelkedő anyagi háttér miatt, kevésbé küzdenek, és nem akarnak annyira kitörni. A holland liga ugyanakkor továbbra is az egyik legjobb hely a fiataloknak. A csapatok nyitottan, támadószellemben játszanak, a közönség nem annyira eredménycentrikus, sokkal inkább a játékosokban rejlő minőséget keresi, mintsem az azonnali győzelmet. Ebből a szempontból több türelem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kihozzák magukból a maximumot. Kisebb a nyomás, mint a topligákban.

„VAN EGY JELLEMZŐ, AMI NYUGATON NINCS MEG” – A MAGYAROKRÓL ÉS A KELET-EURÓPAIAKRÓL, A HELYES KÉPZÉSRŐL

– Több magyar játékos is megfordult az akadémián az elmúlt években. A tizenhét éves balszélső, Horváth Olivér az Ajax után szerződött a PSV-hez, Schön Szabolcs viszont jelenleg is az Ajax játékosa. Mi a véleménye róluk?
– Gyors, technikás játékosoknak tartom őket. Persze még erősödniük kell. A kezdeti időszak mindkettejüknek nehéz volt, nem könnyű megfelelni a klub által támasztott kritériumoknak. Nem tudom, hogy felkerülnek-e az első csapathoz, hiszen minden évben három tehetség kap lehetőséget, és nagy a verseny – de abban biztos vagyok, hogy profi futballista lesz belőlük.

– Említette a konferencián elhangzott előadásában, hogy az egyik nagy álma egy saját akadémia kiépítése a szülőhazájában. Tapasztalatai alapján mit gondol, hogyan veheti fel a versenyt Európa keleti fele a nyugatival?
– A kelet-európaiaknak egy jellemzőjük van, ami a nyugatabbra fekvő országokban nincs meg: a találékonyság, a leleményesség. Nagyon sok szakértővel beszéltem erről, többek között a legjobb román akadémiát működtető Gheorghe Hagival is, és ebben kivétel nélkül egyetértettünk. A kelet-európaiaknak keményen kellett és ma is keményen kell küzdeniük a megélhetésért, ezért kifejlődött bennük egyfajta „túlélési” készség, ami mindenben megnyilvánul. Az ötletesség, a kreativitás, hogy valami váratlant húzzunk, a zsenialitás a játékban is előjön. Nyugat-Európában óriási hiány van az ilyen játékosokból. Persze a nagyobb lélekszám miatt előkerültek olyan korszakos zsenik, mint Michel Platini vagy Johan Cruyff, de arányaiban nálunk több van belőlük. Luka Modric – aki most meghódítja a futballvilágot – az igazolás arra, hogy képesek vagyunk klasszisokat adni a világfutballnak. Kelet-Európa valósága kényszerített bele minket abba, hogy találékonyak és furfangosak legyünk, és ebből óriási előnyt tudunk kovácsolni a futballpályán – nyugaton is.

– Az akadémiáknak tehát ezek szerint arra kell törekedniük, hogy ezt a természetes rafináltságot ne öljék ki a gyerekekből.
– Pontosan. Hollandiában például most több módszert is alkalmaznak arra, hogy előhozzák a természetes kreativitást. Hogy játsszanak utcai körülmények között is, csak a játék öröméért, ahol szabadon kifejezhetik magukat. Romániában ezzel szemben azt látom, hogy az utánpótlásban állandó nyomás alatt vannak már a legkisebbek is. A szülők és az edzők folyamatosan kiabálnak: csináld ezt, csináld azt, vagy ne csináld ezt, ne csináld azt. A gyerekek ezért kifelé figyelnek, arra, hogy mit várnak el, és nem arra, hogy mit kezdjenek a labdával, maguktól, a saját ötleteiktől vezérelve. Ez nagyon frusztráló.

– Mi lenne a helyes módszer?
– Az edzőknek hagyniuk kellene kibontakozni a gyerekeket, elegendő helyet és teret adni arra, hogy megmutathassák magukat. A játékban egy bizonyos pont után ez teremti meg a különbséget: a kreativitás. Ha ezt kiölöd belőlük, bajban leszel. Ez egyben paradoxon is: nem kérheted tőlük azt vissza a pályán, amit nem gyakoroltatok, ugyanakkor a kreativitást nem lehet betanítani. Viszont be lehet integrálni a képzési rendszerbe: a tudatos étkezés, az oktatás és az edzés mellett lehet hagyni nekik személyes teret, hogy kibontakozzanak. Ugyanis nem mi építünk karaktereket: ez minden gyerekben benne van, csak engedni kell kifejlődni.