Sírjatok, 30-asok! Visszavonult Nuno Gomes, Carragher, Van Bommel és Frei is

 

NUNO GOMES

A valószínűleg mindörökké kölyökképűnek megmaradó Nuno Gomes (anyakönyvezve: Nuno Miguel Soares Perreira Ribeiro) karriergörbéje sokáig egy EKG-leletre hasonlított, igaz, a drukkerek mindig is 2000-es formájához mérték őt; és annak ellenére nem tartják klasszisnak egyesek, hogy harmincas éveihez érve mind klubjaiban, mind a válogatottban 50 százalék körüli volt pályára lépés/gól-aránya!

Az 1976-ban napvilágot látott Nuno Gomes, aki utónevét az egykori kiváló portugál támadóról, Fernando Gomesről kapta, a Boavistában lett profi labdarúgó, megfordult az 1996-os olimpián, majd miután 21 esztendősen 15 gólt ért el a bajnokságban, a felnőttválogatottban is debütálhatott, és elvitte a Benfica. A „sasok" között kétszer lett portugál bronzcipős (később kapott aranyos lábbelit is), és 101 bajnokin 60 gólt termelt első három idényében.

A futballrajongók a kocanézőkkel egyetemben mégis csak a 2000-es Európa-bajnokságon előadott produkcióit említhetik, mint első Gomes-emlékeket. A csatár rögvest az első mérkőzésen beköszönt az angoloknak, és a 0–2-ről megfordított találkozó hőse lett, lévén övé volt a harmadik portugál találat. Aztán remek formában futballozta végig az egész tornát, az elődöntőben is betalált. Ennek a mérkőzésnek a zárása azonban nem sikerült fényesre, a franciáknak megítélt hírhedett tizenegyes után hárman toporzékoltak túl hevesen, Abel Xavier és Paulo Bento mellett az egyik hisztiző éppen Gomes volt. Jutalomképpen hét hónapos, a válogatott fellépésekre vonatkozó eltiltást kapott az UEFA-tól, a futballteljesítménye azonban megtetszett a Fiorentina vezéreinek, akik 17 millió euróval bírták rá a Benficát a transzferre.

A „lilákkal" kezdésként begyűjtött egy Olasz Kupát, a következő évben viszont a klub csődbe ment, ő meg vissza Lisszabonba, ingyen. „Útközben" mindössze egy szűk félórát játszott az ázsiai világbajnokságon, hiszen ekkor már Pedro Pauleta volt az első számú luzitán középcsatár. Pedig Gomes előtte öt selejtezőn hétszer volt eredményes, mesternégyesével Eusébio válogatottbeli gólcsúcsát is megdöntve. A Benficában aztán összeszedte magát, a hazai kontinenstornán ismét nemzeti hős lett, köszönhetően a nagy rivális spanyoloknak rúgott góljának. A kispadról szállt be, és a szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari közölte, a továbbiakban Gomes kezdeni fog, ám a center ezután már nem volt eredményes.

Ezt követően kellemetlen, visszatérő sérülésekkel bajlódott, egy időre a válogatott keretből is kimaradt. 2006-ban például egyetlen vb-selejtezőn sem kapott szerepet, igaz, a tornára nem merte nem magával vinni Scolari. Itt hősünk újfent csak epizodista volt Pauleta mögött, viszont a bronzmérkőzésen szép gólt szerzett. Hazatérve azzal kellett szembesülnie, hogy Francisco Fonseca, Fabrizio Miccoli és Pedro Mantorras miatt nem egyszer a kispadra került, ám nem sértődött meg, sőt példamutató játékának köszönhetően hamarosan a Benfica legendái között emlegették.

Pauleta visszavonulása után a válogatottban alapemberré vált, tíz Eb-selejtezőn három gólt érve el készülhetett élete utolsó nemzetközi tornájára, ahol a németek ellen ismét betalált, csapatkapitányként. Még a 2010-es vébé, sőt, a 2012-es Eb selejtezőin is pályára lépett, a nemzeti csapattól 79/29-es mérleggel búcsúzott végül, 2011-ben. Egy idényt eltöltött még Bragában, majd a Blackburnnél, és néhány gólra még mindig jó volt a „kölyök". Visszavonulása után Magyarországon is felbukkant, mint friss igazolás, mégpedig egy gombfociklub, a szigetszentmiklósi Benfica Mundial SE berkein belül!

JAMIE CARRAGHER

„Nagy tehetségnek indult, még most sem idős, de sokaknak van egy kis hiányérzetük pályafutásával kapcsolatban. Igaz, erről tehetnek a kisebb-nagyobb sérülések, valamint az is, hogy egyik posztján sem tudja bebiztosítani a helyét, hiszen mindig akkor veszik elő, ha megsérül valaki. Bár az utóbbi időben a Liverpoolban jobbhátvédet játszott, az Eb-re középső védő tartaléknak hozták ki" – írtuk róla 2004 nyarán.

A liverpooli születésű (1978-ban történt a nagy esemény) Jamie nem akkori kedvenc klubjában, az Evertonban, hanem a Poolban kezdett el futballozni, és inaskorát kinőve, 18 évesen, az ifjúsági Fa-kupa elhódítása után emelték át a nagyokhoz; és az Aston Villa ellen góllal mutatkozott be a Kop közönségének! Bekerült az U21-es „háromoroszlánosok" közé, ahol később szereplési rekorder lett, 1999-ben Budapesten pedig a nagyok között is átesett a tűzkeresztségen. Kissé darabos védőként, de szinte mindig 100 százalékos teljesítményt nyújtva hamar a drukkerek egyik kedvence lett, és nemcsak a védelemben vethették be bátran, de sokszor szűrt a középpályán Steven Gerrard mögött.

A 2002-es vébéről térdsérülése miatt lemaradt, egy év múlva, 2003 szeptemberében eltörte lábát a blackburni Lucas Neill, majd végigkispadozta az EURO2004-en. A Liverpool új mestere, Rafael Benítez is alapemberként számított rá, csak éppen visszavitte a védelem tengelyébe, ahol Carragher egészen 2013-ig igen fegyelmezetten futballozott. Élete legjobb formáját 2005-ben futotta, egyetlen másodpercet sem mulasztott a bajnokságból, és kerek hetes átlagot ért el, de a 2006-os vébén sem sokat játszhatott, ráadásul a portugálok elleni orosz rulettben – csereként állt be Aaron Lennon helyére – pechjére ő hagyta ki az angolok utolsó tizenegyesét. Pedig először berúgta a labdát Ricardo hálójába, ám a bírói sípszó előtt...

A válogatottban végül 38-szor játszhatott, utoljára 2010-ben, a világbajnokságon, miközben klubjával nyert két FA-kupát, három Ligakupát, UEFA-kupát és Bajnokok Ligáját is. Utolsó két idényében ritkán parádézott, de így is legendaként vonulhatott vissza, 737 Pool-mérkőzés után.

Egy érdekes történet is fűződik a nevéhez, hiszen a futballhistória egyik legfurább kiállítását szenvedte el 2001-ben az Arsenal ellen, amikor a bíró kiállította az őt megrúgó Dennis Bergkampot, és mérgében egy ágyús szurkoló megdobta „Carrát" egy fémpénzzel. A védő felkapta a vizet és az aprót, visszahajította a „tantuszt", erre a bíró őt is kiállította...

PHIL NEVILLE

„A Neville-tesók ifjabb tagja sokoldalúságával az MU egyik legmarkánsabb tagja, akit az angol válogatott háromoroszlános szerelésében is sokszor láthattunk már. Túllépett félszázadik fellépésén is a címeres mezben, noha gyakran klubcsapatában is csak a kispadon jut neki hely" – írtuk alanyunkról a portugáliai Eb előtt. A kis Neville 1993-ban lépett előre az inas státuszból és kötött profiszerződést a Manchester Uniteddel, de első ligamérkőzését csak 1995 februárjában vívhatta, igaz, azt a városi rivális City ellen. Másfél év múlva már stabil helye volt a csapatban, még tizenévesen a válogatottban is bemutatkozhatott, azaz két fronton is együtt játszhatott testvérével, Garyvel. A családi vállalat hat bajnoki aranyat, három FA-kupát, egy BL- és egy Világkupa-trófeát termelt a Unitednek! Érdekes módon egy vébén sem szerepelhettek együtt, hiszen Phil „mindössze" három Eb-n vett részt, 1996 és 2004 között. Egy híján 60-szor szerepelt a válogatottban, amelynek lehetett csapatkapitánya is, amely hatalmas megtiszteltetésnek számít Angliában.

2005 nyarán öt évvel meghosszabbította szerződését az MU-val, de nem sokra rá Sir Alex Ferguson elengedte a középpálya közepén és a védelem két szélén bevethető Philt az Evertonhoz, ahol közel annyi bajnokit (242) játszott, mint nevelőegyesületében (263). A mindig lelkes, a mezőnymunkát kifogástalanul elvégző játékos 2013 nyarán visszavonult, és a „vörös ördögök" új menedzserének, David Moyesnak egyik segítője lett.

Hősünk köztudottan remekül zongorázik, David Beckham esküvőjén is billentyűkre fakadt, ám kiemelkedő nagysága a földrajztudománynak is, mint egy nyilatkozatából kiderül: „A brazilok dél-amerikaiak voltak, az ukránoknak azonban inkább európai csapatuk van".

SIMONE PERROTTA

Simone Perrotta volt a közelmúlt egyik leglelkesebb talján középpályás-mindenese, a csupa szív játékos tíz kilométereket futott mérkőzésenként, nem véletlenül számolt vele több szövetségi kapitány is. Perrotta az angliai Ashtonban látta meg a napvilágot, 1977-ben, és a ködös Albionban tanulta meg a sportág alapjait. Szülei később visszatértek Olaszországba, gyermekük pedig a Regginában kezdte el karrierjét, és már 1995-ben bemutatkozhatott a profik között. Három év múlva elvitte a Juventus, de itt Jocelyn Blanchard, Alessio Tacchinardi, Didier Deschamps, Edgar Davids, Antonio Conte és Angelo di Livio miatt nem sokat játszott, ezért közös tulajdonban a Barihoz került (Gianluca Zambrotta megvétele oldalvizén), majd a kiesés után az ellenkező utat járó Chievo Verona klubrekordot, 1.5 millió eurót adott érte. Itt rögtön első mérkőzésén eredményes volt, és nagy része volt a „repülő szamarak" csodás vágtájában. 2002-ben a válogatott mezét is magára húzhatta, sőt, Giovanni Trapattoni bizalmi embereként a portugáliai kontinenstornán mindhárom csoportmérkőzésen pályára lépve kiváló, 6.33-as átlagot ért el. Nem is tért vissza Veronába, az AS Roma 7.2 millió eurót fizetett érte.

Érdeklődött iránta egyébként a Parma, a Juventus, az Inter és Porto is, ám a Perrotta-família a gyönyörű várost választotta. Azonban a váltással nehezen birkózott meg, a „farkasoknál" jó ideig korántsem játszott olyan meggyőzően, mint korábbi klubjaiban; de végül visszaverekedte magát a válogatottba is, mégpedig a lehető legjobbkor, mert a 2006-os vébén rendre kezdőként futhatott ki a gyepre. Hasznosan rótta a gyepet, ütközött becsülettel, ám a jó közepesnél még tévedésből sem kaphatott jobbat az ítészektől. Rómában nélkülözhetetlenné vált, majd a következő Eb-n balszélsőként is (!) szerepelt, és főleg a támadásokat kellett volna segítenie, de végig bűn rossz formában szenvedett a pályán.

Ez volt hattyúdala, 48 fellépéssel zárt végül a squadrában. Eltöltött még négy idényt Romában, egyre kevesebbszer játszva, végül az egykori U21-es Eb-győztes, a még az ellen porcainak, inainak és bőrfelületeinek ledarálása közben is szélesen mosolygó Perrotta 2013 nyarán szögre akasztotta az ilyenkor szokásos motyót, 35 évesen.

WILFRED BOUMA

Az 1978-ban napvilágot látott Boumával igazából a Championship Manager 3 nevű (alap)játékban ismerkedett meg a nagyvilág, hiszen – a szerkesztők extravagáns döntése alapján – ő volt a virtuális futballvalóság második legjobb balhátvédje, természetesen Paolo Maldini mögött. Hogy miért? A kis „Wilfy" szülőhelyén, Helmondban kisebb klubokban kezdte karrierjét (csatárként), de a PSV játékos-megfigyelői már korán kiemelték, sőt, 1994-ben, alig 16 esztendősen már a felnőttek között is bemutatkozhatott Eindhovenben! Aad de Mos mester a csodás Jürgen Dirkx helyett küldte pályára az ifjú titánt, akinek stabil helye még sokáig nem volt a profik között, ám az eset erősen megragadta a CM 3 készítőinek fantáziáját. A valóságban a következő két idényben csak öt mérkőzést kapott, így, hogy erősödjék kissé, kölcsönadták a másodosztályú MVV-nek, ahol két szezon alatt 13 gólt ért el szélsőként, majd a Fortuna Sittardban még ötöt termelt, emígyen 1999 nyarán visszatérhetett nevelőegyesületéhez, hogy átvegye a Rangershöz távozó Artur Numan örökét.

Nemsokára a válogatottban is debütált, majd az idők során ötszörös bajnok lett a piros-fehérekkel, egyre javuló átlagosztályzatokkal. Viszont a BL-lel nem volt szerencséje, és tulajdonképpen az oranjével sem, hiszen „csak" a 2004-es Eb mérkőzésein számított alaptagnak (középhátvédként). Igaz, még a 2012-es kontinenstornán is pályára léphetett, kétszer, közben öt idényt elnyűtt az érte 4.7 milliót fizető Aston Villában, szintén dicséretre méltó osztályzatokkal – ám ott utolsó két szezonját teljesen kihagyta sérülései miatt.

Hollandia Roberto Carlosa természetesen a PSV-hez tért vissza lábadozni, ahonnan a múlt nyáron vonult vissza. Utolsó hónapjaiban megemberesedett kissé, erőst hasonlított a karriervégi (túl) nagy Ronaldóra. Szimpatikus játékosként marad meg Bouma emlékezetünkben, kár a súlyos sérülésekért. Egyébként jellemző módon 2000 és 2012 között szerepelt a tulipánosok között, de összességében „csupán" 37 alkalommal.

ALEXANDER FREI

A svájci Frei 2004-ben robbant be a labdarúgás világába, és nemcsak a Stade Rennes-ben termelte megbízható ütemben a gólokat, hanem a válogatottban is, sőt, közel egy évtizedig rajta állt vagy bukott a svájci nemzeti csapat, a Nati átütőereje. Frei Bázelben született, az első lépéseket a futballcsukában az FC Begnins és az FC Aeschde együtteseiben tette meg, innen emelte ki 18 éves korában az FC Basel. Egy év múlva már az FC Thun profija, majd követte edzőjét, André Eglit az FC Luzernhez, majd a szerencséjét már Svájc francia területén, a genfi Servette-ben megalapozó, legjobb otthoni idényében 17 bajnoki gólt szerző támadó Vahid Halilhodzsics hívó szavára Rennes-be költözött a 2002–2003-as bajnokság felénél, és a bosnyák tréner az 1.5 millió euróért vett fiút azonnal a konditerembe irányította.

„Ha az ember sokat és kitartóan dolgozik, akár közepes képességekkel is sikeres lehet" – fogalmazta meg egy interjúban alapelvét az ék, egy másik alkalommal pedig azzal dicsekedett, hogy „több kilométer van már a lábaimban, mint az autómban". Akarattal nem volt tehát baj, mégis sokat kispadozott, 2003-ban aztán felpörgött a gólszámláló is. Ekkorra a Natiból is kihagyhatatlanná vált, de a nagy áttörés a 2004-es kontinenstornán Stéphane Chapuisat oldalán sem sikerült neki, pedig francia vicególkirályként érkezett a versengésre. A horvátok elleni csoportnyitón több nagy helyzetet (plusz néhány kisebbet) is elpuskázott, majd az angolok ellen is impotens támadójátékkal rukkolt ki, mindennek tetejébe leköpte Gerrardot – a felvételeket egy televíziós csatorna nyilvánosságra hozta, amelynek alapján az UEFA 15 napra eltiltotta a csatárt. A dicstelen Eb-szereplés után a bajnokságban viszont kárpótolta híveit, hiszen gólkirályként zárta az évet!

A 2005-06-os szezonban folyamatosan sérülések hátráltatták, így csak hét bajnoki találatot jegyzett, viszont a Dortmundnak ezzel együtt is megért 4.1 millió eurót. A nyári vébén kétszer is eredményes volt, Németországban az akkori középcsapat Dortmundban minden második mérkőzésén gólt rúgott, ám 2007 őszén ismét súlyos sérülést szenvedett. A nyári, félig hazai kontinenstornán hamar lesérült, következő szezonját 14 góllal zárta, majd mégis hazatért Bázelbe. Itt megcsillogtatta a régi szépet, kétszer is aranycipőt érdemelt ki, miközben a 2010-es vébé után a kritikákra válaszul visszavonult a válogatottságtól. Később meggondolta magát, végül 86/42-es mérleggel zárt, gólrekorderként. Tavaly tavasszal, alig 33 esztendősen váratlanul szögre akasztotta cipőit, és azzal a lendülettel felcsapott sportigazgatónak a Luzernnél.

STEPHEN APPIAH

A 33. születésnapját nemrégiben ünneplő egykori ghánai futógép, Stephan Appiah érdekes karriert futott be: 2003-ban még nyolcmillió eurót adott érte a Juventus, és Torinóban csakhamar Edgar Davids utóda lett, majd nemsokára eladták a Fenerbahcének, ahol szerződésvitába keveredett, és véget is ért tulajdonképpen pályafutása érdemi része, mert ezt követően hosszas hányattatás vette kezdetét. Az accrai születésű fiú (Marcel Desailly földije) a Hearts of Oak csapatában kezdett el futballozni a '90-es évek elején, de hogyan! Tizenhat évesen már a profik között játszott, gólerősen, és a felnőtt válogatottban is szerepet kapott, nem meglepő, hogy hamar Európába került: az Udinese csapott le rá 1997 nyarán. A Friuli-stadionban három szép évet töltött el, közben csatárból védekező középpályássá képezték át. A Parma 2000-ben bejelentkezett érte, ám Appiah hepatitisz-fertőzést kapott, így kútba esett a transzfer... majdnem, mert a roppant élelmes udinei vezetők azt találták nagy bölcsen ki, hogy a Parma vegye meg Appiah-t, 700 ezer euróért, és ameddig fel nem gyógyul, addig ők ingyen kölcsönadják a belga John Walemet, hogy ne vesszen kárba a vásár.

A ghánai végül Pármába költözhetett, majd kölcsönadták a Bresciához, Roberto Baggio, Luca Toni és Josep Guardiola mellé. Teljesítménye megihlette a Juve vezérkarát is: 2 millió euróért kölcsönkérték őt egy évre, majd 2004 nyarán további 6 millió euróért leigazolták. Manuele Blasi és Alessio Tacchinardi azonban távol tartotta a kezdőtől, így hamarosan – bár Angliából sokan érdeklődtek érte – a török címvédőhöz, a Fenerhez került, nyolcmillióért. A 2006-os vb-n csak szenvedett, majd a törökökkel összerúgta a port, így otthagyta őket, szerződését felrúgva – ez később 2.3 millió eurójába és egy féléves kényszerszünetébe került. 2009 októberében aláírt a Bolognához másfél évre, és a válogatottba is visszakerült, amelytől a dél-afrikai vb után búcsúzott (ezen a tornán már csak kiegészítő emberként vették figyelembe), összességében 69 fellépést követően.

A Bolognából hamarost kikopott, majd a Cesenában sem vitézkedett, végül egy féléves pihenőt követően 2012 elején a Vojvodina dobott neki mentőövet, de itt sem sokáig bírta. Egy ideig reménykedett még, hogy csapatot talál, de rá kellett jönnie: itt a vége. Érdekesség, hogy mennyire elfogy a kraft egyes afrikai „futóbolondok" lábaiból harmincas éveikre: vagy alkati adottság ez, vagy a születési anyakönyvek körül támadt némi pontatlanság...

BENNI MCCARTHY

Nem volt szerencséje a 2010-es vébével következő alanyunknak, a dél-afrikai Benni McCarthynak sem, pedig nemzeti hősi státuszt érdemelt ki korábban magának. Hogy miért? Tiniként a hazai másodosztályban két idény alatt 51 gólt lőtt, majd az élvonalban az Ajax farmcsapatában 20-ig jutott, így lecsapott rá a nagy Ajax. A Bafana fiatal csatárát szánták Patrick Kluivert és Nwankwo Kanu utódjának, és álomszerűen mutatkozott be Európában az akkor még hol Benniként vagy Bennyként, hol McCarthyként emlegetett gólvadász, aki a France '98-on megszerezte Dél-Afrika első világbajnoki találatát! A dánok ellen az 52. percben talált be Peter Schmeichel hálójába, ráadásul a dán óriás lábai között...

Korábban az ANK-n egyébként 13 perc alatt vágott négy gólt Namíbiának, és ekkoriban kapta becenevét: vékony lábai miatt sokáig csak Bambiként emlegette a sajtó. A Celta Vigo (amely akkoriban a negyedik-ötödik legjobb spanyol csapatnak számított) hatmillió eurót fizetett a robbanékony játékosért, akinek a La Ligában megbicsaklott karrierje: első szezonjában még kezdőember volt a maga szerény nyolc bajnoki góljával, de a következő két idényben egyetlenegyszer sem volt eredményes.

2001 decemberében kölcsönadták az akkoriban szenvedgető Portónak, és itt elképesztően gyorsan magára talált: tavasszal 11 fellépésén 12 gólt szerzett, utolsó négy mérkőzésen kilencet. Természetesen láthattuk őt a 2002-es ANK-n (nem talált kapuba) és a világbajnokságon is, ahol a spanyoloknak lőtt egy gólt. Vissza is rendelték Vigóba, ahol két bajnoki gólt ért el csupán, így a nyáron 3.5 millió euróért végleg eladták őt a Portónak. Itt mintha csak rá vártak volna az igazi befutáshoz, BL-aranyat szereztek és hazavitték a Világkupát, hogy az otthoni bajnoki és kupacímeket már meg se említsük, az ék pedig portugál gólkirály lett.

José Mourinho távozása azonban rossz hatással volt rá, a Blackburn alig 3.7 millió euróért vihette el 2006 nyarán. Mint rendesen, Angliában is pazarul kezdett, 18 találatával ezüstcipős lett, majd szép lassan elszürkült itt; később a West Hamben sem talált magára a hazai szövetségével örök harcban álló, egyszer a válogatottból már vissza is vonuló, amúgy Bafana-gólrekorder csatár. Nem kevés súlyfelesleget is magára szedett, a szövetségi kapitány, Carlos Alberto Parreira ezért kitette a hazai vébére készülő keretből. Később még játszhatott egyszer a válogatottban, ahol végül 80/32-es mutatóval zárt. 2011-re véglegesen kikopott az európai futballból, ám a dél-afrikai Orlando Pirates még vevő volt rá, és egészen 2013 nyaráig, 35 esztendős koráig itt futballozott, egy jó és egy csapnivaló idényt futva.

MARCELO OTERO

Felfrissülésként egy csemegéről is gondoskodtunk önöknek, ugyanis ismét visszavonult Otero, immáron 42 éves korában. A 25-szörös válogatott uruguayi ék egyszer már retirált, mégpedig 2004-ben, de mint tudjuk, a vér nem válik vízzé (csak ha belép a politikába), ezért aztán visszatért a másodosztályú Huracánhoz pár bajnoki erejéig. A „Tengerész" (ez volt beceneve) révbe ért ezzel, korábban a Penarolban, a Vicenzában és a Sevillában is termelte a gólokat, majd a Fénixtől vonult vissza, ugyebár első ízben. Jutalomjátékát az 1995-ös Copa Américára tartogatta, amikor ezüstcipős lett Gabriel Batistuta és a mexikói Luis García mögött, és aranyérmes olyan zsenik oldalán, mint Pablo Bengoechea, Daniel Fonseca, Enzo Francescoli, Gustavo Poyet, Sergio Martínez vagy Rubén Sosa. Ó, átkozott az időnek az ő múlása...

MARK VAN BOMMEL

„A PSV közelmúltjának talán legjobb játékosát tisztelhetjük a bodor üstökű szélsőben, aki nagy talány számunkra, hiszen harmadszor választották már meg a legjobb holland labdarúgónak, amikor végre külföldre igazolt. Napjaink labdarúgására jellemző, hogy 2004 nyarán mindössze 6-10 millió eurót kínáltak a zseniális középpályásért, akit természetesen nem is kótyavetyéltek el a Philips-gyáriak – igaz, 2005 nyarára lejárt szerződése... Van Bommel egyébként modern középpályás: hatalmas erőnléte mellett villámgyors, kitűnően cselez és távolról is veszélyes a kapura, ráadásul hátvédtől felfelé gyakorlatilag az összes poszton bevethető" – sóhajtoztunk még 2004-ben a hollandról.

A jobb szemére kissé kancsal Mark van Bommel egyébként a Fortuna Sittard nevelése, és hét évet töltött el a kicsiny klubban, például Szalma József mellett. Mint olyan sokan, ő is sokat köszönhet Bert Maarwijknek, a mester kezei alatt lett az év legjobb utánpótláskorú játékosa, majd Patrick Paauwe, Dirkx, Bouma és Kevin Hofland után ő is a PSV-hez került, mégpedig 2.7 millió euróért. Egyébiránt Maarwijkéknél nem csak a papa, hanem a leányzó is szívébe, sőt, egyebébe fogadta, így aztán hősünk edzője veje lett egy idő után...

A Fortunától nem sikerült szépen búcsúznia (az Ajax elleni kupadöntőt eltiltása miatt passzolta), de Eindhovenben azonnal megtalálta helyét, a román Ovidiu Stingát kispadra szorítva fantasztikusan játszotta végig debütáló szezonját, a válogatottba is bekerült. Az örök vetélytárs, a Feyenoord 2002-es UEFA-kupa-remeklésekor a nagyvilág is felfigyelt rá: először lőtt nekik a negyeddöntőben egy csodálatos, távoli gólt, majd kiállíttatta magát – így biztosan helyreállt a családi béke, lévén az ellen kispadján apósa ült.

Az Arsenal, a Tottenham és a Schalke elől végül a Barcelona vitte el, szerződése lejártával, az Ajaxnak búcsúzóul idegenben mesterhármast vágott. A katalánok akkori 4–5–1-es hadrendjében nem igazán érezte jól magát, így a bajnoki címben és a BL-győzelemben nem tudott főszerepet vállalni. A 2006-os vébén azonban pályára lépett, ám mind a szerbek, mint az elefántcsontpartiak ellen kiábrándítóan játszott – az argentinok elleni pihenőt követően a portugálok elleni nürnbergi nyolcaddöntőben javíthatott volna, de a jó kezdés után ellövöldözött minden labdát, amellyel csak átlépte a felezővonalat; aztán amikor rálegyintett Luís Figo, eljátszotta nagy halált, de akkora ütemkéséssel, hogy hetekig rajta röhögtek a szurkolók.

Marco van Basten kapitány megorrolt rá, ő válaszként lemondta a válogatottságot. Ekkor már a Bayern München alkalmazottja volt, hiszen a bajorok hatmillió eurót sem sajnáltak érte. Amikor apósa lett az új szövetségi kapitány, az időközben szűrővé vált játékos visszatért a válogatottba – nem a rokonságnak, kiváló formájának köszönhetően. A vb-selejtezők végigrobotolása után a tornára is alapember maradt, a bizalmat megbízható mezőnymunkával hálálta meg a középpálya tengelyében, csak a vesztes fináléban nem ment neki igazán. Az Eb-selejtezők során is maradt oranje-tag, majd 2011 elején, nem sokkal szerződése lejárta előtt a Milanhoz igazolt, egy fél évre, ahol másfél idényen át sarabolta az ellent; majd visszatért a PSV-hez, és innen is vonult vissza 2013 nyarán, stílszerűen kiállították őt utolsó fellépésén. A nemzeti csapattól 2012-ben, az Eb-n búcsúzott, összességében 79 találkozó után.

Anno 2004 őszén felröppent a neve a Real Madridnál is, de akkoriban főleg Angliából csábították, nem véletlenül: egy barátságos válogatott mérkőzésen 40 méterről lőtt gólt Nigel Martynnak! Egyébként már csak az aláírások hiányoztak dortmundi szerződéséről, amikor kiderült, hogy a német klub csődbe ment – így maradt Eindhovenben.

DAVID ALBELDA

David Albelda a Valencia és a XXI. század elejének emblematikus középpályása: nem táncoltatta a labdát dereka körül, dekázni is csak kettőt-hármat tudott talán, de elképesztő futóteljesítményével (8-12 kilométer mérkőzésenként), hasznos labdaszerzéseivel, megbízhatóságával, pontos biztonsági passzaival nélkülözhetetlen volt fénykorában a válogatottból is. A valenciai származású, a Pobla Larga nevű kerületben (1977-ben) született David első klubja a Valencia volt, és innen is vonult vissza 2013-ban. Fiatalon kétszer is kölcsönadták a másodosztályú Villarrealnak, majd Claudio Ranieri alatt valósággal kivirágzott, cimborája, a karmester Rubén Baraja mellett. Az utánpótlás-válogatottaknak rendszeresen tagja volt (1996-ban az U18-as vébén, 2000-ben az olimpián lett ezüstérmes), majd a felnőttek között is alaptaggá vált, és az is maradt egészen 2007-ig, 51 találkozón szerepelve. Klubjával kétszer lett bajnok és kétszer vívhatott BL-finálét, nyert UEFA-kupát, ám a „denevéresek" nem bírták a tempót a két gigásszal odahaza, ő maga pedig a lehető legrosszabbkor szorult ki a nemzeti csapatból, annak aranykorszakának előestéjén. Utolsó valenciai éveiben méltatlan mellőzések érték, még pereskedett is a szeretettel, mielőtt 2013 nyarán végleg ott nem hagyta, és hamarosan el nem határozta, hogy az lesz a méltó búcsú, ha máshol sem folytatja.

OWEN HARGREAVES

„Ha Hargreavest játszani látom, szívem eltelik gyönyörűséggel!" – nyilatkozta a középpályásról jó tíz éve egy bizonyos Franz Beckenbauer. Nos, a jó öreg Kaiser is szembesült azzal, hogy az 1981-es születésű angol hiába keresett újabb kenyéradót 2012 után, bizony, eljött a (karrier)vég. Hősünk Kanadában született, egy ott dolgozó vendégmunkás angol apától és egy walesi anyától, a Calgary Foothillsben kezdett el futballozni (a papa a Boltonban és a Wiganben „labdarúgott" tiniként). Szülei Németországba költöztek, a kanadai serdülőbajnok ifjút pedig a Bayern szerződtette, a fiúcska tengerentúli edzője, Thomas Niendorf remek kapcsolatainak hála. 2000-ben vezényelték fel a nagyok közé, majd az igazi áttörést a BL hozta meg számára: a Bayernt sújtó sérüléshullám miatt kezdőként lépett pályára a Real Madrid elleni elődöntőkön, és döbbenetesen nyugodtan, hasznosan játszott – szemközt Roberto Carlosszal! A fináléban is tagja volt a gyepre kifutó Valencia-verő tizenegynek, ott sem okozott csalódást, majd 120 perc és a büntető-rúgások után ő lett az első kanadai, aki magasba emelhette a BL-serleget!

Jó játékának köszönhetően egy hónap múlva a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott – mármint az angolban, mert végül is a „háromoroszlánosokat" választotta, egyébként szülei és saját joga révén lehetett volna walesi vagy akár német válogatott is! Két vébén és egy Eb-n szerepelt végül, összességében több mint 40-szer, miközben egyre többször nyilatkozta, hogy nem érzi jól magát Münchenben, és Angliába távozna – végül több súlyos sérülésből felépülve 2007-ben a Manchester United negyedszáz millió eurót adott érte. A róla nehezen lemondó müncheniek sejtettek valamit, mert az addigi mesés karrier megbicsaklott, a közepes kezdés után utolsó három unitedes idényében összesen négy bajnokin léphetett csak pályára. A City így is látott benne fantáziát, ám itt csak egyetlen egy PL-találkozó jutott számára osztályrészül, mert miután összehegesztették térdét, combja ment tropára. Pedig micsoda pályaívet tudhatott volna magáénak – no, így sem panaszkodhat éppen, de azt biztos, hogy pár elkeseredett csapatkeresés után mindenképpen keserű szájízzel zárt. Tulajdonképpen 27 éves korában szögre akaszthatta volna...

TOVÁBBI, 2013-BAN VISSZAVONULT VÁLOGATOTT FUTBALLISTÁK (1. rész)

Név, születési év, nemzetiség, legismertebb klub, utolsó klub, válogatottság, érdekesség

Thomas Butler, 1981, ír, Sunderland, Swansea City, 2x válogatott

Leigh Bromby, 1980, angol, Leeds United, a Watford 900. ezer eurót fizetett érte

Clarke Carlisle, 1979, angol, QRP, Leeds, Northampton, 3x U-vál.

Richard Cresswell, 1977, angol, Leeds, York City, 4x U-vál., 7.3 millió eurót fizettek érte összesen

Christoph Dabrowski, 1978, német-lengyel, Bremen, Bochum, 9x U-vál.

Stefan Leitl, 1977, német, Bayern München, Ingolstadt, 12x U-vál.

Enrico Kern, 1979, német, Bremen, Erzgebirge Aue, 11x U-vál.

Marco Stier, 1984, német, Bayern, Hallescher, 39x U-vál.

Mamadou Diabang, 1979, szenegáli-német, Bochum, Lübeck, 8x vál.

Philipp Langen, 1986, német, Fürth, Koblenz, 2x U-vál.

Oliver Hampel, 1985, német, Hertha, Düsseldorf, 20x U-vál.

Thorsten Nehrbauer, 1978, német, Leverkusen, G. Windeck, 13x U-vál.

Macchambes Younga-Mouhani, 1974, kongói, Düsseldorf, 9x vál., 1x ANK-résztvevő

Sören Seidel, 1972, német, Bremen, Ottersberg, 1x U-vál.

Uwe Ehlers, 1975, német, 1860 München, Rostock, 19x U-vál.

Nico Frommer, 1978, német, Stuttgart, Heidenheim, 7x U-vál.

Yoann Poulard, 1976, francia, Nantes, Ajaccio

Stéphane Dumont, 1982, francia, Lille, Monaco, 1x bajnok

Branko Lazarevics, 1984, szerb, Vojvodina, Caen, 5x U-vál., 1x olimpiai r.

Giuseppe Scurto, 1984, olasz, AS Roma, Juve Stabia, 21x U-vál, U19-es Eb-győztes

Massimo Lo Monaco, 1980, olasz, Parma, Trapani

José Castillo, 1975, argentin-olasz, Fiorentina, Trapani, 3.4 millió

Michele Marcolini, 1975, olasz, Torino, Lumezzane, 9x U-vál., 2x Serie B-győztes

Massimo Ganci, 1981, olasz, Bari, Frosinone, 4x U-vál.

Hélder Rosário, 1980, portugál, Sporting CP, Málaga, Ponferradina

Sergio Díaz, 1985, spanyol, Real Madrid, Avilés, 8x U-vál.

Gerardo, 1974, spanyol, Real Madrid, Valencia, Málaga, Logronés

Diego Rangel, 1978, spanyol, Real Madrid, Llagostera

Joao Goncalves, 1988, portugál, Sporting CP, 10x U-vál.

Fábio Faria, 1989, portugál, Benfica, 10x U-vál., 2 millió

Avelino, 1976, portugál, Porto, Tondela, U20-as vb-bronzérmes

Lars Fredrik Risp, 1980, IFK Göteborg, Ethnikos Achnas, svéd, 2x vál.

Sofronis Augousti, 1977, ciprusi, Apollon Limassol, 11x vál.

José Manuel Roca, 1976, spanyol, Real Madrid, Volosz, 5x U-vál.

Santi Kolk, 1981, holland, Feyenoord, Den Haag, 1x a másodosztály gólkirálya

Daniel Panizzolo, 1986, svájci, Genoa, Locarno, 1x U-vál.

Claudio Lombardelli, 1987, luxemburgi, J. Esch, Kayl-Tétange, 25x vál.

Sergio Pupovac, 1979, luxemburgi-francia, J. Esch, Una Strassen, 5x vál., 1x gólkirály

Tomasz Sajdak, 1984, lengyel-német, Bremen, J. Canach, 1x Lengyel Kupa-gy.

Rolf Landerl, 1975, osztrák, Rapid, AZ, Penafiel, St. Margerethen, 1x vál., Szlovák Kupa-gy.

Petr Krivánek, 1970, szlovák, Zbrojovka Brünn, Union Ardagger, 1x vál.

Fernando Troyansky, osztrák-argentin, 1977, Austria Wien, Leobendorf, 1x bajnok, 2x kupagy.

Gernot Plassnegger, Austria, Wolfsburg, Admira, osztrák, 1978, 1x vál., 1x bajnok

Tomasz Kielbowicz, lengyel, 1976, Legia Warszawa, 9x vál., 4x b., 4x kupagy.

Alekszandar Vukovics, szerb-lengyel, Partizan, Legia, Kielce, 1x lengyel b., 1x kupagy.

Ivica Iliev, szerc-macedón, 1979, Genoa, Partizan, Wisla, 2x vál., 3x szerb b., 3x kupagy., 1x gólkirály

Ivan Djurdjevics, szerb-portugál, 1977, Crvena zvezda, Lech Poznan, 5x U-vál., 1x lengyel b., 1x kupagy.

Karol Kisel, szlovák, 1977, Slavia Praha, Sydney FC, 25x vál., 1x cseh és ausztrál b.

Martin Poljovka, szlovák, 1979, Dukla, 2x vál.

Juha Pasoja, finn, 1976, Haka, J. Jalkapalloklubi, 15x vál., 1x bajnok, 2x kupagy.

Jari Niemi, finn, 1977, Standard Liege, Ilves Tampere, 23x vál., 6x finn b., 1x kupagy.

Ólafur Örn Bjarnason, izlandi, 1975, Malmö, Brann, Fram, 27x vál., 1x norvég b., 1x kupagy.

Roar Haland, norvég, 1977, Odense, Aarhus, 1x vál., 1x Norvég Kupa-gy.

Morten Seifert, dán, 1982, PSV, Avarta, 17x U-vál., 2x holland b.

Henrik Smedegaard, dán, 1985, Vejle, Horsens, 20x U-vál.

Thomas Rasmussen, dán, 1977, Bröndby, Lyngby, 8x vál., 1x bajnok, 1x kupagy.

Sladan Peric, dán-szerb, 1982, Schalke, Vestsjaelland, 2x U-vál., 1x Német Kupa-gy.

Daniel Tjernström, svéd, 1974, AIK Stockholm, 5x vál., 1x bajnok, 3x kupagy.

Niklas Sandberg, svéd, 1978, Solna, CFR, Brage, 2x vál., 1x román, 1x norvég b.

Conny Rosén, svéd, 1971, Helsingborgs, Ängelholms

Dime Jankulovski, svéd-macedón, 1977, AIK Stockholm, GAIS, 1x vál.

Prince Ikpe Ekong, nigériai, 1978, Reggiana, Kuangcsu, AFC United 22x vál., 1x ANK-bronzérmes

Morten Fevang, norvég, 1975, Odense, Odds, 1x vál., 1x Norvég Kupa-gy.

Chris Pozniak, kanadai, 1981, Dundee FC, Chivas USA, Haugesund, 24x vál., 5x Arany-kupa-r.

Hans Erik Ramberg, norvég, 1976, Ajax, Fredrikstad, 1x norvég b., 1x kupagy.

Stian Ohr, norvég, 1978, Molde, Mjöndalen, 1x vál., 2x kupagy.

Thomas Holm, norvég, Molde, Fredrikstad, 1981, 4x vál., 2x bajnok, 1x kupagy.

Espen Olsen, norvég, 1979, Stabaek, Strömmen, 2x vál.

Jarle Wee, norvég, 1972, Vard Haugesund

Fredrik Strömstad, norvég, 1982, Le Mans, IK Start, 18x vál.

Robbie Neilson, skót, 1980, Heart, Leicester, 1x vál., 1x Skót Kupa-gy.

Gary Mason, skót, 1979, Manchester City, Dunfermline, 2x U-vál.

Lee Makel, angol, 1973, Newcastle, Blackburn, Cowdenbeath, 1x Skót Kupa-gy.

Denyisz Kovba, fehérorosz, 1979, Sparta Praha, Himki, 36x vál., 1x cseh b.

Dimitrij Ny. Szmirnov, orosz, 1980, Torpedo Moszkva, 1x vál. kerettag

Alekszej Szapogov, orosz, 1988, Torpedo M., Volga N. Novgorod, 1x B-vál.

Alekszej Popov, kazah-orosz, 1978, Rubin Kazany, Perm, 4x vál., 2x orosz b.

Pjotr Bisztrov, orosz, Dinamo Moszkva, Rubin K., 1979, 2x vál., 1x b., 1x. kupagy.

Serhij Sznyitko, ukrán, 1975, Kuban, Sinnyik, Szumi, 2x vál.

Alekszandr Koszirin, ukrán, 1977, Dinamo Kijev, Zakarpattija, 7x vál., 2x b., 2x kupagy.

Jerise Melikjan, örmény-ukrán, 1979, Metalurg, Zakarpattija, 30x vál., 1x Örmény Kupa-gy.

Lasa Jakobia, grúz, 1980, Liége, Harkiv, Zakarpattija, 13x vál., 6 hónap eltiltás, dopping, 2009

Roman Kirenkin, fehérorosz, 1981, Gomel, Szoligorszk, 5x vál., 1x kupagy.

Vlagyimir Sunejko, fehérorosz, 1972, Levszki Szófia, Dnyepr Mogiljev, 23x vál.

Alekszej Naumov, orosz, 1972, Zenit, Rubin, Sillamäe Kalev, 7x U-vál.

Valdas Trakis, litván, 1979, Kuban, Torpedo, A. Klaipeda, 11x vál., 2x litván b.

Bledar Devolli, albán, 1978, FK Tirana, Partizani Tirana, 2x vál.

Fjodor Xhafa, albán, 1977, Mons, Bylis Ballsh, 1x vál.

Nedzad Zeric, bosnyák, 1972, Rudar Prijedor, 2x vál.

Edin Smajic, bosnyák, 1971, Iskra Bugojno, 4x vál.

Asen Karaslavov, bolgár, 1980, Szlavia, Botev Plovdiv, 10x vál., a Bundesliga 2 bajnoka

Nebojsa Jelenkovics, szerb, 1978, Kuban, Litex, 2x U-vál., 1x jugoszláv b., 2x bolgár b., 3x kupagy.

Musa Büyük, török, 1980, Trabzonspor, Kirklarelispor, 3x U-vál.

Koray Avci, török, 1978, Besiktas, Sanliurfaspor, 4x vál., 2x kupagy.

Murat Erdogan, török, 1976, Galatasaray, M. Idmanyurdu

Ömer Erdogan, török, 1977, St. Pauli, Bursaspor, 3x vál., 1x bajnok

Dragan Dimitrovski, macedón, 1977, Pelister Bitola, 14x vál., 1x bajnok, 1x kupagy.

Alexandru Golban, moldovai, 1979, Veche, 15x vál., kazah gólkirály, Moldáv Kupa-gy.

Dragan Sarac, szerb, 1975, Crvena zvezda, Vozdovac, 6x vál., 1 jug. b., 1x szerb b., 1x kupagy.

Radisa Ilics, szerb, 1977, Partizan, 1x vál., 5x bajnok, 2x kupagy.

Giani Kirita, román, 1977, Dinamo B., Samsunspor, 4x vál., 1x török b., 2x román b., 3x kupagy.

Adrian Mihalcea, román, 1976, Genoa, Hellas Verona, U. Slobozia, 16x vál., 2x román b., 3x kupagy.

Daniel Florea, román, 1975, Dinamo B., Galati, 3x vál., 2x ukrán b., 2x kupagy., 1x román b., 2x kupagy.

Pompiliu Stoica, román, 1976, Steaua, Petrolul, 8x vál., 2x bajnok

Florin Bratu, román, 1980, Nantes, Dinamo B., Galata, 14x vál., 1x román b., 1x kupagy., 1x bolgár b.

Valentin Nastase, román, 1974, Genoa, Palermo, G. Bistrita, 4x vál., 2x román b., 3x kupagy.

Gabriel Paraschiv, román, 1978, Otelul, 1x vál., 1x bajnok, az év középpályása Romániában (2004)

Cristian Panin, román, 1978, CFR Cluj, 2x vál., 3x bajnok, 2x kupagy.

Stanton Fredericks, dél-afrikai, 1978, Grashopper, B. Wits, 14x vál., 1x svájci b., 1x olimpiai r., 1x ANK-r.

Jimmy Tau, dél-afrikai, 1980, Kaizer Chiefs, 8x vál., 1x ANK-r., 1x bajnok, 1x kupagy.

Leandro Lázzaro, argentin-olasz, 1974, Sparta Praha, Estudiantes, Merlo

Gastón Pezzuti, argentin-olasz, 1976, Racing, Rosario, 1x U-vál., 2x bajnok, 1x U20-as világbajnok

Géiner Segura, Costa Rica-i, 1974, M. P. Zeledón, San Carlos, 8x vál., 1x Arany-kupa-r.

Mariano Trujillo, mexikói, 1977, Atlante, Pumas, Santos Laguna, Jaguares, 2x vál.

Adrián Sánchez, mexikói, 1978, Cruz Azul, 1x vál.

Melvin Brown, mexikói, 1979, Cruz Azul, Cruz Azul Hidalgo, 10x vál., 1x vb-résztvevő

Darío Larrosa, uruguayi, 1971, Racing Club

Diego Perrone, uruguayi, Nacional, Danubio, 5x vál., 1x uruguayi bajnok, Álvaro Recoba testvére

Fernando Fajardo, uruguayi, 1975, Penarol, Celta Vigo, Defensor, 4x bajnok

Omar Pérez, uruguayi-olasz, 1976, Penarol, Fénix

Eddie Gaven, amerikai, 1986, 8x vál., 1x bajnok, 1x Copa América-r., 2x U20-as vb-r.

Kevin Hartman, amerikai, 1974, LA Galaxy, New York RB, 5x vál., 2x bajnok, 2x kupagy., 1x az év kapusa

Matt Reis, amerikai, Galaxy, New E. Revolution, 2x vál., 1x bajnok, 2x kupagy., 1x Arany-kupa-gy.