Új birodalom épül – néhány évtizeden belül vb-t akar nyerni Kína

Hogy csak néhány példát említsünk: a brazil Oscar a Chelsea-nél és az angol bajnoki aranyéremnél is vonzóbbnak tartotta a Sanghaj SIPG-t, a belga Axel Witselt hiába hívta a Juventus, inkább a Tiencsin Csüancsient választotta, míg Carlos Tévez nevelőegyesületét, a Boca Juniorst hagyta ott a Sanghaj Senhua kedvéért. És a milliókért. Noha a 84 millió euróért igazolt BL-győztes argentin csatár cáfolta azokat a híreket, amelyek szerint évi 38 millió eurós fizetésével jelenleg ő a világ legjobban fizetett futballistája, ne legyen kétségünk afelől, hogy ott van a legjobban kereső játékosok között.

Ép ésszel felfoghatatlan összegekről van szó, órákat lehetne vitázni arról, megérnek-e ennyi pénzt ezek a játékosok, és hogy ez a tendencia globálisan milyen hatással lesz a labdarúgásra, ám az éremnek van másik oldala is, amelyről talán kevesebb szó esik. Merthogy a féktelen költekezés a helyi piacra is hatással van. Azzal, hogy súlyos eurómilliókat fizetnek ki a külföldi sztárokért, egyúttal a hazai labdarúgók ára is nő, a hazai piac torzul.

GYENGE, DE DRÁGA A HAZAI

A 28 éves Csang Cseng-tung 20.44 millió eurónak megfelelő összegért szerződött januárban a Peking Kuantól az Ezequiel Lavezzit és Hernánest is soraiban tudó Hebei Fortune-hoz, miközben a jobbszélső értékét a transfermarkt csupán 500 ezer euróra becsüli. Mintha egy félmilliós autót húszmillióért passzolnánk tovább. De említhetnénk a 30 éves Vang Po-jungot is, akiért 12.44 millió eurót fizetett a Fabio Cannavaro irányította Tiencsin Csüancsien, holott a reális értéke 400 ezer euró körül mozog. Csak összehasonlításként: Nagy Ádám becsült értéke hárommillió, Szalai Ádámé másfél millió, Holman Dávidé pedig 600 ezer euró…

Ezzel el is érkeztünk egy másik izgalmas témához, amely az átigazolási hűhó közepette kevésbé került szóba – hogy az Európából vagy Dél-Amerikából átcsábított légiósok szerepeltetése vajon milyen hatással lesz a kínai válogatottra. Egyáltalán, hogyan szerepel most a nemzeti csapat, amelynek nem titkolt célja, hogy hosszú távon meghatározó tényezővé, mit több, nagyhatalommá váljon a világ labdarúgásában.

Amit elsőként megállapíthatunk: amennyire erős az import, annyira gyenge az export. A márciusi vb-selejtezőkre behívott 25 tagú keretből csak egy játékos nem a kínai bajnokságban játszott, a holland Vitesse-ben szereplő húszéves támadó, Csang Jü-ning volt a kakukktojás, de a több mint hetventagú bő keretben sem találni több légióst.

Ehhez képest a riválisnak számító dél-koreaiaknál ott van például a Tottenhamet erősítő Szon Hjung Min, az Augsburgban játszó Dzsi Dong Von, a japánoknál a Dortmundban futballozó Kagava Sindzsi, a Milanban játszó Honda Keiszuke, a Leicesterben szereplő Okazaki Sindzsi, de még a szintén nagy terveket szövögető katariak is elbüszkélkedhetnek a Gijónban pallérozódó Akram Afiffal.

Hiába Kína a föld legnépesebb országa a több mint egymilliárd lakosával, még sincs egyetlen kiemelkedő, topligás futballsztárja. India is hasonló cipőben jár, bár a kettő egyáltalán nem függ össze. Holott az ember azt gondolná, ahol ekkora a merítési lehetőség, ott biztos akad egy-két hatalmas tehetség is, más kérdés, hogy a képzésen és a prioritáson is sok múlik.

Kínában viszont a futball eddig mostohagyereknek számított, sokkal jobban kultiválták és támogatták az olyan egyéni sportágakat, mint a torna, az asztalitenisz vagy a tollaslabdázás, amelyben kevesebb kockázattal lehet hangos sikereket elérni az olimpián.

Az is árulkodó, hogy 2016-ban 24 ezer volt a meccsenkénti átlagnézőszám a bajnokságban, ami az ország lakosságát tekintve csekélynek számít. Nem véletlen, hogy a szülők sem bátorítják különösebben focizni vágyó gyermekeiket, mivel egyelőre akadnak jóval vonzóbb lehetőségek is.

A prioritás azonban idővel változik, és Kínának a futballért gyermekkora óta rajongó Hszi Csin-ping elnökkel az élen egyértelmű a célja: a közeljövőben világbajnokságot rendezni, aztán idővel meg is nyerni. Elsőre irreálisnak tűnik, ám a világ második legnagyobb gazdaságáról, és a roppant szorgalmas kínai népről beszélünk, így badarság lenne fölényeskedve legyinteni a merésznek tűnő elképzelésekre. A terv szerint a vb-rendezés 2030-ban, a megnyerése pedig 2050-ben lehet reális, addig bőven van idő ütőképes csapatot építeni.

CÉL: A VB-GYŐZELEM

Ennek érdekében 2015-ben kidolgoztak egy ötven pontból álló reformtervet, amelynek a megvalósítása elkezdődött, és egyik sarkalatos pontja az utánpótlásképzés. Ha minden jól megy, 2020-ra már húszezer akadémián folyik majd magas színvonalú képzés, és harmincmillió diák futballozik. Ennek érdekében már most rengeteg iskolában kötelezővé tették a labdarúgásról szóló tankönyvet, amelyből a diákok megismerhetik a sportág alapjait. Az iskolákban kell lennie legalább egy futballpályának, és minimum heti egy alkalommal kötelezővé kell tenni a játékot. Emellett természetesen a stadionok építése és felújítása sem maradhat el (hetvenezer pálya a cél 2020-ra), a vállalkozókat, cégeket pedig gazdaságilag ösztönzik arra, hogy a labdarúgásba fektessenek – utóbbi hatásait az európai topbajnokságokban is érzékelhetjük.

A két milánói sztárklub, az Inter és a Milan is kínai tulajdonban van, akárcsak az Aston Villa, Gera Zoltán egykori klubja, a West Bromwich Albion, ám az Atlético Madridban és a Manchester Cityben is van kínai érdekeltség.

De visszakanyarodva az utánpótláshoz: egyre több edzőt importálnak európai topkluboktól, a Real Madrid például 2011-ben szerződést kötött a Kuangcsou Evergrande akadémiájával, amelyben a lelkes gyerekeket a vb-trófea negyven láb magas másolata emlékezteti a hosszú távú célra.

Az ország labdarúgásának rengeteget ártó korrupció és fogadási botrány visszaszorítására vagy épp a bírók képzésére szintén rengeteget áldoznak, és szeretnének magukénak tudni egy világszerte népszerű sportmárkát, és az sem véletlen, hogy ennyi sztárjátékost és edzőt csábítanak át Európából és Dél-Amerikából.

LEGENDA A KISPADON

Izgalmas kérdés: nem tervezik-e ügyes külföldiek, mondjuk brazilok honosítását? Rövid távon talán ez lenne a kézenfekvő megoldás. Ez sem zárható ki, ám ennek bürokratikus akadályai vannak, a kínai törvények és a FIFA szabályai sem könnyítik meg ezt a helyzetet. Kína nem ismeri el a kettős állampolgárságot, így az adott játékosnak fel kellene adni az eredeti identitását, továbbá legalább öt évig az országban kell élnie, hogy nemzetközi meccsen pályára léphessen, kivéve, ha a szülei vagy a nagyszülei az országban születtek. És ezzel még csak két fontos kritériumot emeltünk ki. Ráadásul a kínai közösségi oldalon, a Weibón közzétett hozzászólások alapján a hagyományokhoz ragaszkodó nép szurkolói közül is sokan úgy vannak vele, hogy inkább néznek tizenegy ügyetlenebb kínait, mint egy idegenekkel felpumpált csapatot. Úgyhogy inkább a fiatal tehetségek kinevelése tűnik járható útnak, valószínűleg kizárólag kiemelkedő képességű labdarúgót honosítanak majd, ha ilyesmire egyáltalán sor kerül.

Mindazonáltal idő kell ahhoz, hogy a szisztematikus építkezés felnőttszinten is beérjen. A felnőttválogatott valószínűleg a 2018-as világbajnokságra sem jut ki. Hét forduló után öt ponttal az ötödik helyen áll csoportjában, csak Katart előzi meg, és hét pontra van a harmadik, pótselejtezőt (ami inkább elő-pótselejtező) érő helyen álló Üzbegisztántól. Noha még a háború sújtotta Szíriával, Üzbegisztánnal és Katarral játszik, mindenképpen nagy meglepetés lenne, ha odaérne a harmadik helyre. A gyatra támadójátékról sokat elárul, hogy hét összecsapásból csak kettőn szerzett gólt az együttes, ráadásul mindhármat Dél-Korea ellen jegyezte.

A szurkolóknál tavaly októberben, a Szíriától otthon elszenvedett 1–0-s vereség csapta ki a biztosítékot, rengetegen tüntettek akkor, ám Kao Hong-po szövetségi kapitány csak egy körrel később, az üzbégek elleni 0–2 után mondott le. Az egyik legnagyobb szaktekintély, az olaszokat 2006-ban vb-címre vezető, a Juventusszal 1996-ban Bajnokok Ligáját nyerő Marcelo Lippi váltotta. Nem volt számára teljesen idegen a környezet, korábban volt ideje megbarátkozni a helyi viszonyokkal: 2012 és 2014 között három bajnoki címet és egy ázsiai Bajnokok Ligáját nyert a Kuangcsou Evergrandéval. Csodát persze ő sem tehet, ám reménykeltő, hogy az ő irányításával három találkozón négy pontot gyűjtött a válogatott, míg az azt megelőző négyen csupán egyet.

Reálisabb az esély arra, hogy Kína kijut a 2022-es világbajnokságra, 2026-ban pedig – mint ismert – harminckettőről negyvennyolcra emelik a résztvevők számát, és ha minden jól megy, ekkor már a válogatott is jóval erősebb lesz, mint most.

Sok múlik persze azon, mi lesz, ha lejár a 2013-ban hivatalba lépő elnök, Hszi Csin-ping maximum tíz évre szóló mandátuma. Ám ha minden a tervek szerint halad, néhány évtizeden belül Kína a labdarúgásban is nagyhatalommá válhat. A pénz biztosan nem lesz akadály.