Népsport: a labdát a kisbíró őrizte

„Párizsban könnyebben kiismeri magát az utazó, mint Cecén. Cece ugyanis szabad település, ami azt jelenti, hogy a hajdani porták terjedelmes telkeit az örökösök úgy darabolták szét és úgy építették be, ahogy kedvük és egymás iránti rokonszenvük diktálta. Ha a testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembe fordították, ha haragban voltak, háttal. Ötszáz év alatt ez a jellegzetes magyar városépítő-stílus azt eredményezte, hogy egy-egy kedélyesebb disznótor után a karakán besenyők leszármazottja féléjszakai tévelygés után a csillagokhoz fohászkodik, hogy saját udvarába hazataláljon.”

Így emlékezett gyermek- és ifjúkora meghatározó helyszínére, anyai nagyszüleinek falujára, a paprikájáról és görögdinnyéjéről is híres Fejér megyei településre Illyés Gyula a Puszták népében. Az 1902-ben született Kossuth-díjas író, költő nem rajongott a labdarúgásért, Cecén járva inkább vadászni vagy mulatni szeretett, bár alkalmanként szóba került a futball is falubeli társalgásai során, különösen a csapatalapító idősb Móré Imre társaságában – meséli a játékos-sportszervező azonos nevű fia, ifjabb Móré Imre.

Az ifjabb megjelölés kicsit furcsán hat egy 92 éves úrról szólva, de egyrészt itt pusztán viszonyításként szolgál, másrészt a magyar és a svéd futballéletben egyaránt nagy tiszteletnek örvendő „Imre bácsi” ma is az örökifjak derűjével, energiájával és nyitottságával éli mindennapjait. Kisfalumból a nagyvilágba      című, az unokaöcs Móré Attila gondos tálalásában kiadott önéletrajzi könyve a sport, a történelem és a faluszociológia mellett a szerelem területéről is bőséggel kínál izgalmas történeteket.

Az 1940-es évek végén pesti ruhamodellként is dolgozó sportemberre – nehéz ezt máshogy mondani – világéletében tapadtak a nők, számos szép kalandja után negyvenkilenc évnyi boldog házassággal ajándékozta meg a sors, az elmúlt években pedig kedves társa, Brückner Edit aranyozza be a mindennapjait. Közelmúltbeli találkozásunk során szó esik elveszített barátokról, családtagokról, a „nagy labdarúgásban” megélt élményekről, de leginkább beszélgetésünk fő témájáról, a régi cecei világról és a falusi futball őskoráról.

Sokat látott beszélgetőtársam maga is játszott cecei színekben, mégpedig az 1940-es években futó mezítlábas bajnokságban, mások mellett a Cecéről induló világhírű operatőr, a számos más hollywoodi produkció mellett a Szelíd motorosok című remeketis forgató Kovács László oldalán. A mezítlábas elnevezést itt szó szerint kell érteni, a tizenéveseknek szervezett, járások szerint meghirdetett vetélkedésben tilos volt a mérkőzéseken bárminemű lábbeli viselete. Aki pedig bizonyított cipő nélkül, előbb-utóbb helyet kapott a cecei nagy csapatban, amelynek gyökerei a helybeli tehetős szatócsboltoshoz, idősebb Móré Imréhez köthetők.

„Falunk lakói 1922-től egy merőben új szórakozási lehetőséget ismerhettek meg. Ugyanis ebben az évben alakult meg a Cecei Sportegyesület labdarúgó csapata. Ennek alapító tagjai Csrepka István (szabó), Juhász Mihály (trafikos) és idősb Móré Imre (kereskedő) voltak. (...) A csapat házi játékvezetőjeként Stumper Mátyás fújta a sípot. Ők voltak azok, akik vasárnaponként szórakoztatták falunk sportra éhes lakóit”– rögzíti a tényeket egy korabeli csapatkép kíséretében az életrajzi könyv, amely a sporttörténeti események mellett a falu színes életének is pótolhatatlan forrása. Nézzünk be például a könyv segítségével a csapatalapító harmincas-negyvenes évekbeli szatócsboltjába!

„Az épület a Kakas utca elején még most is áll. A bejáratnál jobbra volt az 50 literes petróleumtartály, fél és egyliteres mércével. Közvetlenül mellettük a kocsikenőcsös hordó állt, e felett külön függött az ostor és az ostorszíj. Odébb a patkó, a patkószeges láda, a jancsiszeg, a bakancspatkó, bakancsszíj és bakancs-zsír volt látható. Ezek felett a polcon vödrök, kannák, lábasok, fazekak és petróleumlámpák sorakoztak. A középen álló nagy pult édesapám büszkesége, diófából készült mestermunka volt. A pulton a mérleg állt. Mindig kéznél volt a méterrúd, az olló, a ceruza, mind fontos kelléke a kiszolgálásnak. Emlékszem még az élesztős búrára, a cukorkásüvegre, a mézre és a ládákba csomagolt almalekvárra.”

A falu sokáig egyetlen labdáját a kisbíró őrizte, a település életének központi alakja, aki egy alkalommal idősebb Móré Imrének is sajátos segítséget nyújtott…

„A kisbíró dobolása nevezetes eseménye volt falunknak, minden kedden és pénteken délelőtt. Ilyenkor a délceg tartású, pörge bajszú, érces hangú Kacz bácsi bejárta a falut és a dobolási helyeken megállva, ütemes dobpergés után fennhangon felolvasta a községházán elkészített hirdetési szöveget. Mondókáját mindig így kezdte:

– Közhírré tétetik…
Mi, gyerekek aztán saját nyelvezetünkön így folytattuk:
– …hogy elveszett egy tik, ha megtaláltatik, a községházán jelentetik.
Egy nevezetes dobolási eseményt kell leírnom, ami édesapámmal kapcsolatos. Neki ugyanis műfogsora volt, amit nem nagyon szeretett, ezért a legtöbb esetben a mellényzsebben tartotta. Egyszer azonban valahogy elvesztette és sehol sem találta meg. Ezért kisbírói segítséget kért.
A dobolás szövege így hangzott:
– Móré Imre elvesztette fogait, aki megtalálja és eljuttatja hozzá, jutalomban részesül.
A fogsor ugyan nem lett meg, de a falu jót mulatott édesapámon.”

Alighanem a cecei mérkőzéseken is műfogsora nélkül szaladgált az ősfutballista, talán azon a találkozón is, amely fél percre félbeszakadt, miután három-négyéves Imre fia ösztönösen berohant a pályára, hogy labdázhasson ő is. Lefújás után a tehéncsorda itatóvályújában fürdött a csapat, amelynek bűvölete meghatározta a cecei fiatalok vágyait. A gyermekkori álomvilágba azonban 1944-ben belerondított a történelem – az alábbiakban Móré Imre könyvének Holokauszt című fejezetéből idézünk.

„Az iskola után gyakran így indult egy délutánom: hónom alá csaptam megviselt, fűzős labdámat és futólépésben indultam el a focipálya felé. Útközben beszóltam pajtásomhoz – Ferihez –, aki mindig örömmel jött velem, mivel ő is rajongója volt ennek a csodás játéknak.

– Feri! Gyere, focizzunk egy kicsit! És Pollák Feri jött, nap mint nap, és órákon keresztül passzoltunk, dekáztunk mezítláb vagy fejelgettünk. Amikor elfáradtunk, a közeli Sárvíz szürkés vizében mártottuk meg magunkat. Feri özvegy édesapja Pollák Vilmos újságárus volt. Az újságok kihordásában Feri és nővére, Irma is besegített, de ha fociról volt szó, akkor Feri mindig jöhetett velem. Szoros, őszinte barátság kötött össze bennünket. Június elején Ferit és családját a többi cecei zsidóval együtt lovaskocsikra pakolták fel, egy kis táskányi csomaggal, és csendőri kísérettel vitték őket a sárbogárdi gettóba. Innen június végén Kaposvárra kerültek, majd indultak a halálgyárba.Még Feri vigasztalt engem, amikor falubeli indulásuk előtt sírásra görbült a szám…– Ne szomorkodj, Imi, majd nyáron újra kergetjük a labdát, jókat fogunk focizni!

Feri nem jött vissza.”