Dárdai Pál: Szerintem rendben vagyunk

– Legutóbbi három meccsén hét pontot gyűjtött a Hertha, de néhány hete még krízishelyzetről írt a német sajtó. Ez mennyire dühítette?
– Semennyire – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére még csapata vasárnapi regeneráló edzését követően Dárdai Pál, a berliniek vezetőedzője – Amikor az volt a slágertéma, hogy válságba kerültünk, hiába állítottam, hogy erről szó sincs, némelyek szenzációra szomjaztak... Próbáltak negatív hangulatot kelteni körülöttünk, ám nem jártak sikerrel – nem is foglalkoztam velük. Aláírom, volt egy időszakunk, amikor elmaradoztak a győzelmek a bajnokságban, csak sokan hajlamosak voltak elfeledkezni róla, hogy nem egyik csapást szenvedtük el a másik után, hanem javarészt ikszelgettünk, miközben a Német Kupában továbbjutottunk. Ha egy csapat sok döntetlent ér el, a kérdés az, mi jön utána, győzelem vagy vereség. Tény, elvéreztünk Düsseldorfban, de aztán a Hoffenheim elleni döntetlen után megvertük a Hannovert és a Frankfurtot is. Van már huszonhárom pontunk, szerintem rendben vagyunk.

– Ami még a Hoffenheim elleni mérkőzést illeti, a tizedik percre már kétgólos előnyre tettek szert a vendégek, sőt még a hetvenedik percben is három egyre vezettek. A Düsseldorf elleni vereség után kulcsfontosságú volt, hogy a hajrában három háromra mentették a meccset?
– Az volt bizony! Mindamellett azon a találkozón is úgy ment a játék, ahogyan elterveztük, csupán azzal nem kalkuláltunk előzetesen, hogy két góllal megajándékozzuk a riválist. Na, akkor mérges voltam... Hogy egy Bajnokok Ligája-résztvevő csapattal szemben talpra álltunk „mínusz kettőről”, nem kis tett, egyúttal mutatja, milyen morál lakozik a mai Herthában. Világossá vált, hogy egység és hozzáállás terén minden klappol. Megnyugtató érzés volt, hogy a Bundesligában is magasan jegyzett csapat ellen visszajöttünk onnan, ahonnan kevesen tudnak. Büszke is voltam a játékosokra.

– Hogy közhellyel éljünk: az a döntetlen felért egy győzelemmel?
– Nem, mert csak egy pontot kaptunk érte. Inkább nyertünk volna egy nullára egy bűnronda meccsen...

– Szombaton a Frankfurtot éppen egy nullára győzték le.
– No, de az minden volt, csak csúnya mérkőzés nem! Az első félidőben kifejezetten jól futballoztunk, egyedül az úgynevezett utolsó passzokkal gyűlt meg a bajunk, hol öt métert, hol csak öt centimétert tévedtünk. Közben óriási fizikai csata dúlt a pályán, örömmel állapítottam meg, hogy erővel is bírjuk. Ugyanakkor borítékolható volt, hogy a Bundesligában is öldöklőnek számító küzdelmet előbb vagy utóbb mindkét fél megsínyli. Fohászkodtam is azért, hogy mihamarabb megszerezzük a második gólt, azzal lezárhattuk volna a meccset, de a második félidő első negyedórájában hiába adódott előttünk három nagy lehetőség, egyiket sem értékesítettük. Így hát az utolsó fél órát – már bocsánat – kiseggeltük. Nem szeretem, amikor visszaállunk, ezúttal sem kértem, de a fiúk nagyon akarták a három pontot, és szinte maguktól betolták a buszt a kapunk elé. Onnantól fogva csak az számított, hogy kibekkeljük valahogy a meccset.

– Az idegeit mennyire viselte meg az a harminc perc?
– Rettenetesen elfáradtam a végére. Amikor hazamentem, hiába várt rám két barátom, mondtam nekik, hogy kibontunk egy üveg bort, gyorsan megisszuk hárman, de utána
megyek aludni, annyira kivagyok. Máskor hajnalig elbeszélgetünk a konyhában, most azonban tényleg kidőltem.

– Az Eintracht elleni mérkőzés előtt nem győzte dicsérni – az Eintrachtot. Elhúzta a mézes madzagot az ellenfél előtt?
– Komolyan mondtam. A Frankfurtnak Luka Jovics, Sebástian Haller és Ante Rebic személyében van három olyan támadója, akik külön-külön is életveszélyesek a kapura, nemhogy együtt. Márpedig Berlinben mindhárman kezdők voltak... Nehéz ellenük védekezni, kilencven percen át tartó koncentrációt igényel. Mi nagyjából megoldottuk a semlegesítésüket, ezért is nyertünk. Valóban sok munkánk volt ebben a győzelemben.

– A bajnokság előtt úgy nyilatkozott, a vetélytársak kiismerték a Herthát, muszáj lesz valami újat kitalálni. A tizennégy forduló után elfoglalt hatodik helyből következtethetünk arra, hogy sikerült?
– Igen! Sok mindent másként csinálunk. A védekezésünkön ugyanúgy variáltunk, mint a támadójátékunkon. Már nem mindig ugyanazt játsszuk, mint régen, ha kell, meg tudjuk lepni az ellenfelünket. Felépítjük, megtervezzük a meccseket, ha a helyzet úgy hozza, képesek vagyunk szinte azonnal reagálni. Semmi bajom nem volt vele, amikor az edzők a mágneses táblán tologatták a bábukat, de elismerem, a mai modern világban nagy előny, hogy már a szünetben élőképes illusztrációval mutathatjuk meg a játékosoknak, mit kell másként tenniük a második félidőben. S mivel a túloldalon sem hülyék ülnek, a legapróbbnak tűnő részletnek is hatalmas jelentősége lehet. Nem tagadom, én is folyamatosan tanulok. Több mint százharminc Bundesliga-mérkőzéssel a hátam mögött teljesen más edző vagyok, mint amikor még a válogatottat irányítottam.

– Mi a legnagyobb különbség az akkori és a mostani Dárdai Pál között?
– Másképp reagálok bizonyos szituációkra, másképp építem fel a hetet, már jobban tudom, mi fér bele, mi nem. A segítőimmel együtt többet foglalkozunk az ellenféllel is, többnyire el is találjuk, mivel készülnek ellenünk. A védekezésünkre korábban sem lehetett panasz, de amíg néhány éve még joggal mondhatta valaki, hogy a jó védekezéssel meg lehet nyerni a meccset, ma már ez nem elég a sikerhez. Fel kell építeni a támadójátékot is, különben véged. Nem véletlen, hogy azok a futballisták a legkelendőbbek, akik termelik a gólokat vagy akik adják a gólpasszokat.

– A már említett hatodik hely megfelel a realitásnak?
– Áh, ez csoda! Egyfelől a minket sújtó sérüléshullám miatt. Amióta én vagyok az edző, ennyien nem dőltek ki egy szezonban, mint most, még az a szerencsénk, hogy a csapatunk mára összeállt, mint a legó, ha egy „kocka” kiesik, be tudunk illeszteni egy másikat. Másfelől meg kell nézni, milyen nagy klubokat előzünk meg. Többek között a Hoffenheim, a Schalke, a Wolfsburg és a Leverkusen is mögöttünk van, holott a büdzsé vastagsága és a keret erőssége is mellettük szól. Mi meg nevelgetjük a fiatalokat, akiknek folyamatosan nő az ázsiójuk, el is akarják vinni őket. Noha nekem még nem szólt Michael Preetz klubmenedzser, innen-onnan hallottam, hogy Arne Maierre és Valentino Lazaróra már most lenne vevő. A télen talán még sikerül itt tartani őket, de a nyáron már aligha.

– Arne Maiernek már az U15-ös gárdában az edzője volt, az első csapatba is ön építette be. Ha arra kérné, maradjon még egy évig, maradna?
– Ez nem rajtam múlik. Ámbár... Amikor Mitchell Weisert erre kértem, maradt, ám esztendővel később már nem volt mese, el kellett adnunk. A játékosok sorsáról nem én döntök, ez Michael Preetz asztala. Én csak abban bízom, hogy januárra visszatér a sérültjeink többsége.

– Decemberben még három meccsük van, a stuttgarti és a leverkuseni vendégjáték között fogadják az Augsburgot. Hány ponttal kalkulál?
– Még a Frankfurt elleni mérkőzés előtt kijelentettem, ha a hátralevő négy bajnokin szerzünk hét pontot, boldogan telnek majd az ünnepek. Azért, mert a hétből három máris a zsákban van, nem kezdek el ugrálni, hogy akkor még több kell. Úgy vélem, ha egyszer nyerünk és egyszer döntetlenre végzünk, még egy vereség is belefér.

– Más edző ilyenkor nem győzné hangsúlyozni, hogy mindhárom meccsen nyerni akar.
– Nyilván én is, de a Hertha kispadján ülök, nem valamelyik sztárcsapatén. Februárban lesz négy éve, hogy átvettem a csapatot, szépen fejlődünk egymás mellett, a lassan járj, tovább érsz elv mentén haladva tényleg jól elvagyunk. Ha minden jól alakul, karácsonyra lesz huszonhét pontunk – kívánhatok ennél többet?

– Esetleg huszonnyolcat?
– Esetleg...