Harry Kane, azaz Mr. Futball
Hétköznap délután három óra, szezonelő, az Allianz Arenához megérkezve mégis az volt az ember benyomása, itt meccs lesz. Minimum edzőmeccs. Pedig dehogy. Az, hogy szerdán is tömegével érkeztek a szurkolók a Bayern stadionjához, Münchenben mindennapos. Elvégre a Bayern intézmény, a világ egyik leghatalmasabb klubja, amelyről a stadiontúrára bejelentkező kisebb csődület mellett a klubmúzeum különleges kínálata árulkodik. Egy belvárosi garzon aligha lenne elég a benne rejlő kincsek elrejtéséhez. Akárhova nézünk, vitrinek sorakoznak, bennük meg salátástálak (harmincöt bajnoki cím), hazai kupatrófeák (huszonegy Német Kupa), valamint BL-serlegek – hat csillog ékesen belőlük. Itt ünnepelték a klub csatárát – csak azért nem írjuk, hogy első számú játékosát, mert találni még egy zsenit, Michael Olisét –, Harry Kane-t, aki harminchat bajnoki góljával lett európai Aranycipős. Harmincegy mérkőzésen szerzett ennyit, csak hogy még inkább emeljük a produkciója értékét, s ha hozzátesszük, hogy a kupasorozatokat is figyelembe véve hatvanegyig jutott, eláll a szavunk.
Ellentétben a Harry Kane-t méltató korábbi és jelenlegi nagyságokkal. A házigazda Bayern, amely az Aranycipőt egyébként szervező ESM (European Sports Media, amelynek a Nemzeti Sport alapító tagja) kezéből „kicsavarva” a díjátadást ceremóniamesterként igyekezett az esemény rangjához méltó névsort verbuválni, és ha csak a távolból is, de bejelentkezett később Giovane Élber, Thomas Müller, Robert Lewandowski, Alan Shearer, Wayne Rooney, Gary Lineker, s mindannyian őszinte elismeréssel dicsérték korunk egyik legfélelmetesebb góllövőjét.
Uli Hoeness is megjelent az angol csatár tiszteletére
A hivatalos kezdés közeledtével a helyszínen is egyre illusztrisabb társaság jött össze: az angol csatár tiszteletére megjelent az exmüncheni elnök, Uli Hoeness, a jelenlegi vezérigazgató, Jan-Christian Dreesen, a Bundesliga néhány elöljárója, és megérkezett Vincent Kompany is, a Bayern karizmatikus vezetőedzője, aki minden vendéget szívélyesen köszöntött. Velünk is mosolygósan parolázott, ám amikor jeleztük, hogy az esemény főszereplőjéről, Hary Kane-ről kérdeznénk, sajnálattal közölte, senkinek sem nyilatkozhat. Ez így már 2–0, nem ide. Merthogy negyedórával korábban az Aranycipőt a 2005–2006-os idény 31 firenzei góljával kiérdemlő Luca Toni is kikosarazott bennünket. Újságíróként nem sikk az ilyesfajta kudarcot bevallani, de amikor a korábbi müncheni ász fellépett a pódiumra, hogy utódját köszöntse tört angolsággal – csak miatta írt egy angol szöveget a britek nyelvét nem különösebben beszélő excsatár –, megértettük a szabadkozást. Hovatovább a poénjait sem akarta ellőni. Közönségének tartogatta.
„Harry, én is lőttem a gólokat, és jött a gólörömöm, amikor a kezemet a fejem mellett forgattam, utalva egy gyerekkori barátom megjegyzésére, aki azt jósolta, egy nap a legjobb gólvágók egyike leszek. »Megőrültél?«, kérdeztem vissza, és kérdezhetném most is, mert én is rúgtam egy-egy gólt, de te nem egyet rúgsz, hanem még egyet és még egyet. Annál, persze, sokkal jobban szeretem a futballt, hogy azt kérjem tőled, hagyd abba, mert nem ér, hogy megdöntesz minden rekordot – de Harry, mi lesz így velünk? Légy szíves, ne döntsd meg az összes rekordunkat! Mondjuk, én mindig türelmesen vártam a tizenhatoson belül, hogy megérkezzen a labda, hogy aztán bevarrhassam, de te nem vársz. Ha nem jön a labda, megteremted magadnak a helyzetet, és naná, hogy belövöd. Mindig belövöd… Pedig mi, csatárok tudjuk, nemigen van hely gólt szerezni. A jó csatár persze talál magának, Harry Kane azonban kialakítja.”
Azon sem csodálkoztunk volna, ha a teljes pompájában megjelenő, a gyerekeket, szülőket, testvéreket felvonultató Kane família tagjai elpityergik magukat a méltató szavai hallatán, de nem érzékenyültek el. Vagy csak jól takargatták könnyeiket, mert amikor kisvártatva ott tornyosult mellettünk Kane apuka, meghatottságnak nem leltük jelét, legfeljebb a büszkeségnek (kicsit mi is azok voltunk, végtére is a nyilatkozom, nem nyilatkozom-versenyben 2–1-re „szépítettünk”): Pat Kane készségesen válaszolgatott ugyanis a kérdéseinkre, legelőbb is arra, mikor gondolta úgy, hogy a gyerek „megcsinálhatja”. Hogy lehet ebből profi karrier, PL-pályafutás.
„Akkor, amikor a Premier League-ben elkezdett rendszeresen játszani. Addig nem láttunk rá garanciát. Akadtak nehézségek, a kölcsönjátékokat sem könnyű a javadra fordítani, Harrynek sikerült. Sokat profitált abból, hogy az akadémiai évek után, ami mégiscsak egy burok, kilépett a való életbe, olyan csapatokban és azokban a ligákban játszott, ahol már nem csak könnyed szórakozás a futball, hanem harmincas családapák küzdenek elszántan a szerződésükért, a betevőért, hogy el tudják a későbbiekben is tartani a családjukat, az merőben új világ volt – de megedzette. Harryt amúgy is mindig a kőkemény munka vitte előre. A vitathatatlan tehetségén túl az akarata, az elszántsága, az alázata.”
Egy világsztár is lehet szerény és illedelmes
Utóbbi jellemvonása a németországi ceremónián is megmutatkozott. Szerénységgel foglalta mondatokba a színpadon gondolatait, végtelenül illedelmesen állt oda mindenkivel egy-egy fotóra, a csoportos beszélgetéseket, illetve a kiváltságos helyzetben lévőknek adott egyéni interjúkat hatalmas türelemmel viselte, készségesen válaszolva mindenki, így a Nemzeti Sport kérdéseire is. Mert ha már egyszer megkérdeztük a kedves papát, mikor gondolta azt a fiáról, hogy veretesebb futballkarriert futhat be, ugyanezt a felvetést a nap – vagy inkább az elmúlt idény – hősének is nekiszegeztük. Ahogyan azt is, mennyire tekint még magára kilencesként azután, hogy rendre tízes módjára futballozik bámulatos játékintellgenciájával, passzkészségével, helyzetfelismerésével, valamint mit szól ahhoz, hogy a hatvanegy idénybeli klubgól olyan magas szám, amire csak Messi és Ronaldo volt képes karrierje csúcsán. További részletek:
