Csak a baj volt vele – Lothar Matthäus kalandjai az edzői pálya labirintusában

Nincs kőbe vésve, hogy aki világklasszis labdarúgó volt, edzőként is hasonló magasságba emelkedik. Egyrészt mert a legnagyobb sztárok nincsenek rákényszerülve arra, hogy így maradjanak benne a sportág vérkeringésében, másfelől pedig miután hajlamosak önmagukhoz mérni az ehhez a mércéhez méltatlan játékosaikat, gyorsan el is megy a kedvük az edzősködéstől.

Nem véletlen, hogy például Pelé, Eusébio, George Best ki sem próbálta magát, Albert Flórián és Bobby Charlton éppen csak megmártózott a szakmában, és Diego Maradona pályafutásán is csak csúnya folt az edzői próbálkozása. (Persze van ellenpélda is: Johan Cruyff korszakos tréner lett Barcelonában, Franz Beckenbauer világbajnoki címig, Zinédine Zidane BL-győzelmekig vitte, és Puskás Ferencnek is van egy bravúros BEK-döntője a Panathinaikosszal.)

Lothar Matthäus úgy gondolta, hogy ebben a műfajban is maradandót alkot. Miután közel a negyvenhez végleg szögre akasztotta a stoplist, mindössze egy évig ült a babérjain, majd elfogadta a bécsi Rapid invitálását. Már ekkor sűrűn nyilatkozta, hogy az álma egy Bundesliga-szerződés – nyilván úgy érezte, hogy ez a minimum, ami nagyszerű játékosmúltja miatt jár neki, nagy kár, hogy ezt a klubtulajdonosok nem így gondolták. A Bayernnél szóba sem jött (nem is volt olyan a viszonya Uli Hoenesszel és Karl-Heinz Rummeniggével, hogy szóba jöhessen, márpedig ez kizáró ok arrafelé; Hoeness nyomatékosította is, hogy amíg ők ott vannak, Lotharból Münchenben pályamunkás sem lehet...), a riválisok meg egy „bayernest” nem szívesen alkalmaztak. Nem is beszélve arról, hogy a Bild hasábjain ontotta a többnyire vitriolos írásait, amelyekben senkit sem kímélt, nem kell csodálkozni azon, hogy ezek után nem kapkodott utána a németországi szakma. (A Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy 2009-es interjúban hosszan kesergett azon, hogy többet érdemelt volna, ebből is látszik, hogy a mai napig tüske benne a hazájától kapott elutasítás.)

Bécsben viszont tárt karokkal fogadták, nyelvi problémája nem lehetett, ugródeszkának a Rapid elsőrangúnak tűnt. Az osztrákokkal két kört ment az UEFA-kupában (a San Marinó-i Cosmos és későbbi klubja, a belgrádi Partizan ellen), majd a 48 között fennakadt Ronaldinho PSG-jén, a bajnokságban szégyenszemre csak nyolcadik lett, az Osztrák Kupából pedig a 16 között kiesett. Nem sok.

Így aztán 2002 májusában kitelt az ideje, de miután decemberben Belgrádban kirúgták Ljubisa Tumbakovicsot, a Partizan (amelyet a Rapiddal 5–1-re lemosott az előző évi UEFA-kupa-párharc második meccsén) másfél évre szerződtette. Eleinte a napos oldalon járt, csapata a bajnokságot 18 pontos előnnyel nyerte meg az örök rivális Crvena zvezda előtt, az augusztusi BL-selejtezőben pedig a hazai 0–1 után idegenben ugyanennyire megverte, majd tizenegyesekkel (a sorsdöntő rúgásnál Lothar háttal állt a pályának...) el is búcsúztatta a Newcastle Unitedet. A csoportban azután a Real Madrid, a Porto és a Marseille ellen már nem volt továbbjutási esélye, a Partizan három korrekt hazai döntetlennel utolsó lett.

És az őszi szezon végén Matthäus egyszer csak lelépett. Természetesen nem tette volna meg, ha nincs holtbiztos szerződésajánlata az MLSZ-től, így viszont áldatlan jogi vita kezdődött közte és a Partizan között. Ebből az is kiderült, hogy egyes játékosok eladásából és néhány szponzori szerződésből is részesedni kívánt, és szerinte ezeket a szerződésbe foglalt pontokat a klub nem tartotta be...

Lothar budapesti kalandjáról szól majd sorozatunk következő része, így ugorjunk is két évet: 2006 januárjában váratlanul egy évre aláírt Brazíliába, a curitibai Athletico Paranaenséhez. A pályán minden rendben volt, csapata hét meccs után öt győzelmet és két döntetlent jegyzett Paraná állam bajnokságában, ám öt héttel a megérkezése után személyes okra hivatkozva a tréner visszautazott Európába, és többé nem jelent meg a brazil klubnál. Még a holmijaiért sem ment vissza, és március 20-án faxüzenetben (!) lemondott... Az Athletico Paranaense vezetősége egy csaknem hatezer dolláros telefonszámlával üldözte, amelynek másolatát az internetre is kitette, de Lothar nyomát bottal üthette.
Két hónappal később ismét Ausztriában vállalt munkát: az Austria (akkor még nem Red Bull) Salzburg edzője lett – de nem egyedül, hanem a hivatalosan technikai igazgatói minőségben Lothar fölé helyezett Giovanni Trapattoni, egykori Inter- és Bayern-edzője társaságában. Bár a csapat utcahosszal megnyerte a bajnokságot, 2007 nyarán egyhangú igazgatósági döntés eredményeként kirúgták. A pontos okról a felek azóta is hallgatnak. Akárcsak az izraeli Maccabi Netanya vezetősége, amely a 2008–2009-es idény vége előtt két hónappal vált meg tőle – hivatalosan anyagi okok miatt. Az együttes a negyedik helyen állt, nagy szakmai lebőgésről nem beszélhetünk, de itt is a kelleténél hamarabb kitelt Matthäus ideje. Hasonló történt a 2010–2011-es évadban Bulgáriában, ahol szövetségi kapitányként próbálkozott, de a 2012-es Eb selejtezőjének nyitányán hiába aratott a válogatott csodás 1–0-s győzelmet Walesben, ezután esélye sem volt a kijutásra, és Lotharnak egy év után innen is mennie kellett.

Ekkor azt nyilatkozta, már nem izgatja az edzői pálya, senki se lepődjön meg, ha többé nem ül le a kispadra. Nem is ült. Igaz, két éve még kacérkodott a kameruni kapitányi poszttal, amelyen a németek, lévén egykori gyarmatuk, gyakran próbálkoznak, de végül nem rá, hanem a portugál Toni Conceicaóra esett a választás.

Mindenesetre feltűnő, hogy Matthäus az edzői munkakörből származó mellé folyamatosan igyekezett ilyen-olyan garantált mellékjövedelmet is beépíteni a szerződéseibe, és ezek értelmezése mindenütt vitához, majd szakításhoz vezetett. A szurkolók, bármerre is járt, inkább kedvelték, mint nem, ugyanakkor az sem véletlen, hogy később klub- és válogatott szinten is elkerülték a játékosként átélt világra szóló sikerek.

A Sky Sport honlapján saját rovata van, „So sehe Ich das” (Ahogyan én látom) címmel hetente osztja meg gondolatait az olvasókkal. Stílusa megosztó, ahogyan erről 2012-ben megjelent önéletrajzi kötetében írta: „Időnként kevesebbet gondolkozom a kelleténél, és szabad utat engedek az érzelmeimnek. Sajnos a szívem sokszor erősebb az eszemnél.” Tény, ha kell, kiosztja Josep Guardiolát vagy Mesut Özilt, előre látta a Nationalelf 2018-as vb-kudarcát, és Hans-Dieter Flick kinevezése előtt José Mourinhót követelte a Bayern kispadjára. A média persze imádja, mert nemcsak fess, hanem szószátyár is, aki bárkiről és bármiről kendőzetlenül elmondja a véleményét. Emiatt aztán nem kis meglepetés lenne, ha a DFB Joachim Löw távozása után rábízná a Nationalelfet. Bár a stadionok VIP-páholyában a kispadok világánál is otthonosabban mozgó Lotharnak ez ellen sem lenne kifogása.

(A következő részben: A mi kapitányunk)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 3-i lapszámában jelent meg.)