„Én vagyok ennyire okos, vagy maga ennyire buta?” – Louis van Gaal 75 éves

Louis van Gaal nem volt valami nagy spíler (Cruyff és Neeskens Ajaxában csak az edzések látogatásáig jutott, és később sem rúgta be az európai élfutball ajtaját), játékosként el sem hagyta Hollandiát és Belgiumot, a középpályán már a maga korában is lassúnak számított, az esze viszont vágott, mint a beretva. Az öltözőben minden mesteréhez volt néhány épületes szava, ha úgy tetszik, a Jóisten (akihez neveltetése miatt eleve szoros viszony fűzi) is edzőnek teremtette.

Antwerpenben töltött időszakának először is a belgákat 1980-ban Eb-ezüstig, 1986-ban vb-elődöntőig vezető Guy Thys vezetőedző szakmai útmutatásait köszönhette, másrészt egy Kortrijk elleni meccsen csúnyán eltört az orra, amire ma is mindennap emlékezteti a fürdőszobatükör. (Ha már sokszor idézett kedvenc mondása volt a vereségek után, hogy „Tükörbe kell néznünk…”)

Amikor 1991-ben asszisztens edzőből kinevezték az Ajax élére, a klub vezetőinek először is gratulált, hogy a világ legjobbját sikerült szerződtetniük… Ekkor épp negyvenéves volt. Egy gyors UEFA-kupa-siker után a kilencvenes évek közepén Európa futballja csodájára járt annak, ahogyan az amszterdami akadémia tehetségeiből világverő együttest formált. Az Ajaxszal stílust is teremtett, és végleg feliratkozott a legnagyobb edzők közé.

Bárhová is igazolt, egy dolog biztos volt: nem alkalmazkodni ment. Inkább elvárta, hogy mindenki alkalmazkodjon hozzá, más kérdés, hogy ez nem mindenütt jött össze neki. Van Gaal értelmezése szerint ugyanis a futball nem ösztönök játéka, hanem logikai feladvány, amelyben minden mozgásnak oka, minden passznak célja van. Ha egy játékos ezt nem értette meg, addig magyarázott, amíg sikerült neki – vagy amíg már nem volt a keret tagja.

Labdarúgói szerint edzései néha inkább hasonlítottak egyetemi előadásokra, mint futballfoglalkozásokra. Rajzok, videók, taktikai elemzések követték egymást, miközben Van Gaal ugyanazzal a szenvedéllyel beszélt egy egyszerű labdakihozatalról, mint más egy világbajnoki döntőről. Őszintén hitt abban, hogy a tudás önbizalmat ad, az önbizalom pedig győzelmeket.

Bátran, már-már vakmerően nyúlt a fiatalokhoz. Amszterdamban egy sor későbbi klasszis, például Van der Sar, a két De Boer, Seedorf, Davids, Litmanen, Overmars és Kluivert került a jóvoltából hirtelen a mély vízbe, és BL-győztesként bukkant a felszínre, Münchenben pedig néhány korosztályos meccs megtekintése után Alabát, Badstubert és Thomas Müllert emelte ki, és vitte el a Bajnokok Ligája döntőjéig. A lényeg persze az, hogy ha egy tizenkilenc éves futballista jobb volt a harmincévesnél, akkor Van Gaalnál a tizenkilenc éves játszott. A Bayernnél mindeközben „létrehozta” a Robben, Ribéry tandemet, és világklasszis 6-ost faragott az addig szélsőben ügyeskedő Schweinsteigerből. 

Elévülhetetlenek az érdemei a futballt unalomba fullasztó tiki-taka nyugdíjazásában, hiszen Jupp Heynckes 2013 kolosszális, a Barca-projektet megsemmisítő Bayernje is Van Gaal jegyzetfüzeteiben született meg, a spanyol válogatott 2008 óta tartó szárnyalását pedig Hollandia élén személyesen törte meg tíz évre a 2014-es vb-n a csoportrangadó 5–1-es megnyerésével.

Magyarországon 1995 őszén lett közutálat tárgya, amikor a BL-címvédő Ajaxszal a Ferencvároshoz látogatott (5–1 oda), és Van Gaal az EU-ból érkező polgárként okkal emelte fel a szavát a színesbőrű játékosait „huhogó” Fradi-tábor ellen. „Már a bemelegítés első perceitől kezdve ellenséges volt a lelátók hangulata – mondta az Üllői úton a meccs után –, a nézők folyamatosan majomugatást hallatva gúnyolták színes bőrű játékosainkat, akik valósággal visszahőköltek: milyen nép az, amely őserdei hangokat hallatva fogadja a vendégeit?” Még a zöld-fehérek BL-ből való kizárást is megpendítette – az viszont nem zavarta, hogy budapesti szállodájukban az amszterdamiak szigorúan bőrszín szerint elkülönülve fogyasztották el a reggelijüket.

A sajtóval való kapcsolata amúgy legalább olyan legendássá lett, mint a taktikai húzásai. Egyetlen kérdésből képes volt tízperces előadást tartani, amelyben egyszerre javította ki az újságírót, elemezte a mérkőzést, és finoman emlékeztette a hallgatóságot arra, hogy ő már néhány trófeát azért megnyert életében. Karizmatikus volt, olykor szarkasztikus, időnként kifejezetten vicces – még akkor is, amikor ezt talán nem is tervezte. „Én vagyok ennyire okos, vagy maga ennyire buta?” – kezdte egy sokszor emlegetett válaszát egy újságírónak, amikor pedig a média képviselői egy győztes meccs utáni szellemes mondatait megtapsolták, Van Gaal csak ennyit mondott nekik: „Huszonöt éve ugyanaz a feleségem. Egy taps neki is jár…” De amikor 2003-ban kirúgták a Barcelonából, ezzel kezdte a sajtótájékoztatót: „Újságíró barátaim! Távozom és gratulálok…”

Látványos tartalommal töltötte meg kedvenc 4–2–3–1-es formációját, minden posztra megkereste és meg is találta az oda leginkább passzoló játékost, az Ajax, az Alkmaar és a Bayern sikerei is ennek köszönhetőek, nem is beszélve a 2014-es világbajnokságon bronzéremig jutó holland válogatottról. (Amelyet persze leginkább az emelt a mai utódok fölé, hogy Van Gaalnak Brazíliában mégiscsak volt egy Sneijder, Robben, Van Persie triója, ami ezen a nyáron a vb-n Ronald Koemannak véletlenül sem.)

Pályafutása során többször is bebizonyította, hogy képes megújulni. Bár sokan dogmatikus edzőnek tartják, valójában mindig alkalmazta az új futballtrendeket, csak éppen a saját rendszerébe illesztette őket. Nem a divat érdekelte, hanem az, hogy mi működik. Ha valami segítette a csapatát, beépítette, ha nem, egyszerűen félretette.

Öt éve súlyos prosztatarákot állapítottak meg nála, de tavalyelőtt gyógyultnak nyilvánították, rögtön jelezte is, hogy kész visszatérni a futballba. A nyilvánosság előtt is ugyanazzal a higgadtsággal és eltökéltséggel vállalta a betegség elleni küzdelmet, ahogyan korábban egy Bajnokok Ligája-elődöntőre készült. 

Edzői öröksége messze túlmutat a megnyert bajnoki címeken és kupákon. Szakemberek generációira hatott, játékosok százait formálta, és megmutatta, hogy a futballban az ötletek legalább annyira számítanak, mint a tehetség. Lehet szeretni vagy vitatni, egyetérteni vele vagy bosszankodni rajta, de figyelmen kívül hagyni szinte lehetetlen.

Louis van Gaal sohasem akart háttérember lenni. Mindig hitt abban, hogy egy edző nem csupán irányítja a csapatot, hanem stílust is ad neki. A futballtörténet egyik legkarakteresebb professzora lett, aki minden órát úgy tartott meg, mintha az lenne a szemeszter legfontosabb előadása.

A sztárokkal sokszor meggyűlt a baja, néha tudta őket kezelni (a Bayernből majdnem távozó Ribéryt igen, mert odahozta mellé Madridból Robbent), sokszor nem (Rivaldo vagy Riquelme Barcelonában nem viselte el Van Gaal stílusát, konkrétan azt a képtelenséget, hogy egy edző mondja meg, ki mit játsszon a pályán…), és manchesteri ténykedése sem diadalmenet, bár a United élén a poszt Ferguson-korszakban szinte mindenki nagyobbat bukott, mint a Vastulipán.

Mert ez volt a beceneve, szó se róla, találó. Mindig azt hangsúlyozta, hogy „A folyamat fontosabb, mint az eredmény”, avagy a hosszú távon jól működő rendszer többet ér az egyszeri sikerélménynél. Más kérdés, hogy ezzel a feljebbvalói vagy a szurkolók nem mindig értettek egyet…

LOUIS VAN GAAL NÉVJEGYE
Születési neve: Aloysius Paulus Maria van Gaal
Született: 1951. augusztus 8.
Nemzetisége: holland
Sportága: labdarúgás
Klubjai. Játékosként: Ajax (1972–1973), Antwerp (1973–1977), Telstar (1977–1978), Sparta (1978–1986), AZ Alkmaar (1986–1987). Edzőként: Ajax (1991–1997), Barcelona (1997–2000, 2002–2003), Hollandia (szövetségi kapitány, 2000–2001, 2012–2014, 2021–2022), AZ Alkmaar (2005–2009), Bayern (2009–2011), Manchester United (2014–2016) 
Legjobb eredményei: vb-3. (2014); BL-győztes (1995), 2x BL-döntős (1996, 2010); UEFA-kupa-győztes (1992); 2x UEFA-szuperkupagyőztes (1995, 1997); Interkontinentális Kupa-győztes (1995); 2x spanyol bajnok (1998, 1999); német bajnok (2010); 4x holland bajnok (1994, 1995, 1996, 2009); FA-kupa-győztes (2016); spanyol Király-kupa-győztes (1998) Német Kupa-győztes (2010); Holland Kupa-győztes (1993)