Népsport: Igaza lett Alf Ramsey-nek

A vb-nyitányon Anglia az Uruguay elleni nyögvenyelős 0:0-s meccsen a következőképpen állt fel: Banks – Cohen, J. Charlton, B. Moore, Wilson – Ball, Stiles, B. Charlton – Greaves, Hunt, Callaghan. Hogy milyen volt a nyitány? Az NSZK elleni döntőben 19 nappal később két helyen változott az együttes: Jimmy Greaves helyett Geoff Hurst, Callaghan helyén Martin Peters kezdett, s hogy Alf Ramsey szövetségi kapitány nem ütött a szög mellé, mi sem bizonyítja jobban, hogy Peters egy, Hurst három gólt is szerzett…

De ne szaladjunk előre!

Az angolok a csoportban a mexikóiakat és franciákat egyaránt 2:0-ra verték meg B. Charlton és Hunt, illetve Hunt két góljával. Mexikó ellen Ball és Callaghan hiányzott, Paine és Peters kapott lehetőséget, a másik találkozón Paine helyett Callaghan került a csatársorba. Ramsey a vb-n az argentinok elleni, 1:0-ra megnyert negyeddöntőben már abban az összeállításban küldte pályára csapatát, amelyben a fináléban is játszott. Az elődöntőben az argentinok elleni győztes csapaton nem változtatott Ramsey, a házigazdák 2:1-re győztek (B. Charlton 2, illetve Eusébio) Portugália ellen. Ez volt az első mérkőzés, amelyen az angolok igazán jól játszottak.

A finálé előtt Ramsey arra a felvetésre, mit vár a döntőtől, tömören válaszolt: „Néhányszor már megmondtam, a Rimet-kupát!” Az angol kapus, Gordon Banks duzzadt az önbizalomtól: „Anglia lesz a győztes!” A házigazda abban is bízhatott, hogy a németek még sohasem győztek az angolok ellen, pedig az a csapat, amely februárban is legyőzte őket, a mainál sokkal gyengébb volt… A németek szakvezetője, Helmut Schön bízott játékosaiban: „Elég erősnek tartom a csapatunkat ahhoz, hogy a győzelem reményében vegye fel a harcot – még a Wembley-ben is.” Uwe Seeler a nyugatnémetek csatára így várta a finálét: „Amikor megvertük a svédeket, én rúgtam a győztes gólt, így alakult az eredmény 2:1-re. Aztán az ugyancsak 1:1-re végződött NSZK–Spanyolország mérkőzés eredményét is az én gólom döntötte el. Miért ne rúghatnám én a győztes gólt a döntőn is? Babonás vagyok. Hátha sikerül…”

Még az autóbalesetet szenvedett brit legenda, Stanley Matthews is televízión nézte a döntőt kórházi szobájában. Eleinte az orvosok nem javasolták, mondván, ne izgassa fel magát, de a jobbszélső így érvelt: „Sokkal inkább felidegesítene a gondolat, hogy most, amikor a Wembley-ben a világbajnokságért játszanak a fiúk, én nem láthatnám őket, nem tudnám átélni ennek a küzdelemnek izgalmas szépségeit.”

A fináléban nem ment rosszul a házigaznak, az utolsó percig 2:1-re vezettek, aztán Weber egyenlített, majd következett a hosszabbítás, ami miatt az Anglia–NSZK döntő a futballtörténelemben az, ami: minden idők egyik legdrámaibb mérkőzése. Shakespeare-i dráma, csak nem az volt a kérdés, hogy lenni vagy nem lenni, hanem az, benn volt-e, vagy nem volt benn? Hurst második gólja ugyanis a lécről pattant a gólvonal mögé, majd a csatár a meccs végén beállította a 4:2-es végeredményt. A Népsport így értékelt: „Az angolok fokozatosan belelendültek és a nagy iramú, izgalmakban bővelkedő mérkőzés hajrájában jobbnak bizonyultak.” Az angoloknál Hurst, Moore és Ball remekelt, a háromgólos támadóról ez állt: „A pálya szélében rengeteget mozgott. Akadtak ugyan kihagyásai, de küzdőképességével, három góljával döntő részesévé vált a győzelemnek.” Ezzel szemben „Kevesen játszották kiemelkedően az NSZK csapatából.” A szaklap ugyanakkor elismerte: „Hat gól egy játékban jóval nagyobb értéket képvisel, mint tucatnyi szívet-telket melengető, pompásan felépített támadás, amely elszalasztott gólszerzési alkalommal végződik.”

A Daily Telegraph szerint: „A második angol gólig nagy csalódást okozott a játék. Szerintem az angolok megérdemelten győztek.” Clive Toye a Daily Express munkatársa lelkendezett: „Ha kilencvenéves leszek, akkor sem fogom elfelejteni ezt a mérkőzést. A második német gól előtt Haller kezezett.” Jacques Ferran, a L’Equipe újságírója kritikusan fogalmazott: „Közepes színvonalú volt a mérkőzés. A harmadik angol gólt nem lett volna szabad a játékvezetőnek megítélnie.”

Alf Ramsey-t – akit a siker után lovaggá ütöttek, azaz Sir Alf Ramsey lett – végre látták mosolyogni: „Remek, izgalmas, hallatlanul küzdelmes mérkőzés volt.2:1 után nem gondoltam arra, hogy még hosszabbítás is lesz. A hosszabbítás előtt nem voltam ideges, mert tudtam, hogy a félórás végküzdelemben már csak mi győzhetünk, hiszen fizikailag, erőnlétben feltétlenül felülmúltuk az egyébként kitűnően játszó németeket.” Helmut Schön reálisan értékelt: „Mint várható volt, a döntő inkább izgalmat, vérbeli küzdelmet, mintsem magas színvonalú játékot hozott. Akaratban, harcosságban, gyorsaságban, mozgékonyságban nem volt hiány. Mindenki megtette a magáét. A 120 perc emberfeletti teljesítményt jelentett. A mieink teljesítményével elégedett vagyok. Azt is mondhatnám, büszke vagyok a csapatomra.” Arra a felvetésre, hogy mi a véleménye a harmadik gólról, keserűen így reagált: „A filmszalag majd bebizonyítja, kinek van igaza…”

Igen, Hurst a 101. percben meglőtt labdája máig vitatémát ad: a lécről a gólvonal mögé pattant a labda vagy sem? Mindenesetre a játékvezető, Dienst partjelzője, az azeri nemzetiségű szovjet Tofik Bahramov jelzését figyelembe véve gólt ítélt. Vagy Bahramov nem is gólt jelzett? Lehet, minden azon múlt, hogy nem érkezett meg a partjelző tolmácsa? Határozott igen a válasz. No nem abban a kérdésben, hogy Hurst lövése bent volt-e vagy sem, de legalább abban, hogy Dienst számíthatott volna a taccsbírójára. Zsolt István, a vb magyar dirigense minden reggel ott volt a sípmesterek eligazításán, amelyen a FIFA játékvezető bizottság elnöke, Ken Aston jelenlétében szakmai kérdések is felvetődtek. Így volt ez a döntő délelőttjén is, mit ad isten… De idézzük inkább az egykori kitűnő bírót. „Elhangzott egy obligát, immár utolsó kérdés: melyik országban miként adnak a partjelzők valamilyen »rejtett« jelzést, segítséget a játékvezetőnek, ha a felső kapufa belső éléről a gólvonalra pattan a labda. Mi feleltünk szép sorjában a kérdésre, ezúttal immár az utolsóra. Ki zászlóval segít, ki csípőre tett kézzel, ki más mozdulattal. Mondtuk mindnyájan az otthon jól bevált szokásokat. Mindnyájan, kivéve kitűnő barátunkat, Bahramovot. Akinek nem érkezett meg a tolmácsa. Így aztán a kérdést nem értette, a válasszal meg adósunk maradt. Azon a bizonyos reggelen, az 1966-os világbajnokság döntője előtt néhány órával.” És néhány passzussal arrébb, a késői délutáni a wembley-i eseményekre emlékezve. „A világ a gólvonalra meredt, a játékvezető meg persze a partjelzőre. A partjelzőre, aki délelőtt ott volt velünk a lobbyban, ahol megtárgyaltuk, hogy a világ különböző sarkain milyen segítséget kap a játékvezető, ha a labda a felső kapufa belső éléról levágódik a gólvonalra, a befutó hátvéd pedig felszabadít. A partjelző tolmácsa azonban erre az értekezletre, amely immár az utolsó volt – nem érkezett meg. Így aztán csak állt a gyep közepén, a Wembley közepén, a világ közepén a játékvezető, és nézett. A játékvezető, aki Svájcból jött, a világ egyetlen olyan országából, ahol a szünetben a partjelzők nem cserélnek térfelet. Mert hiszen, ha cseréltek volna, akkor most a másik kollégájára nézhetett volna, aki ugyancsak ott volt közöttünk a lobbyban, a másik, aki folyékonyan beszélt németül, és aki elmondta, hogy az ő országában a partjelző úgy ad segítséget, ha a labda lepattan a felső kapufa belső éléről, hogy…”

Tabák Endre a Népsportban ezt írta a bíráskodásról: „Dienst svájci játékvezetőnek több vitatható ítélete volt. Megítélésem szerint döntő hibákat is elkövetett a már említett egyenlítő nyugatnémet gól előtt és a harmadik angol gól alkalmával.” Hiába ajánlott fel a német Kicker 1000 márka jutalmat („1000 mark Belohnung!”) annak, aki hitelt érdemlő dokumentummal bizonyítja, hogy a labda Hurst lövése után teljes terjedelmével a gólvonalon túlra került, ez senkinek sem sikerült. Más kérdés, hogy az ellenkezőjét sem, maradt a végeredmény. Anglia–NSZK 4:2.