Kivételes eset: a védelem hozott sikert az Aranycsapatnak

Hatfrontos (!) mérkőzésdömpingre készültek az osztrák és a magyar labdarúgók 1954 áprilisában. Hat válogatott mérte össze tudását, a legnagyobb érdeklődés az A- és B-válogatottak találkozóját kísérte. A nagycsapat edzőmeccsen 20:0-ra nyert a Gyöngyösi Kinizsi otthonában, 8000 néző – plusz a kerítést övező fákon szurkolók – látta a könnyed játszadozást, a B-együttes Nagybátonyban lépett pályára, 3500 drukker volt kíváncsi a 8:1-es győzelemre. A III. számú csapat többek között Deák Ferenccel, Egresi Bélával, Illovszky Rudolffal a soraiban a Pusztavámi Bányászt oktatta 15:0-ra, a IV.-nek titulált brigád – amelyben helyet kapott Teleki Gyula, Dékány Ferenc, Keszthelyi Mihály – az Esztergomi Vasast múlta felül 4:1-re, az V. – Vilezsál Oszkár játszott balösszekötőt – 15-öt vágott a Bp. Petőfi VTSK-nak. Az utánpótlás-válogatott, amely Mátrai Sándor, Várhidi Pál, Sárosi László hátvédsorral kezdett, három gólt is kapott (8:3)… Nem is a válogatottak sikere az érdekes, hanem az, mennyi mára már megszűnt egyesület létezett az ötvenes években.

A Népsport értékelése szerint „öt válogatott csapatunk igen biztatóan játszott első előkészületi mérkőzésén”, nem részletezve a bírálatot, „a IV: válogatott, a »gráci« csapat játszott valamennyi szerdán szerepelt válogatott együttes közül a leggyengébben”.

A bajnoki fordulót követően sem kímélte a lap a csatárokat, mondván, „a legtöbb támadósor játéka egyhangú, könnyen kiismerhető”. Hat válogatottunkra még egy kör felkészülési találkozó várt. A fölényes sikerek után a Népsport megengedőbb hangot ütött meg: „Legtöbb labdarúgó-válogatott csapatunk biztatóan mozgott szerdai edzőmérkőzésén”.

A „sógorok” is készültek: a Rapid-játékosok nélkül felálló legjobb tizenegy az UEFA-tornára hangoló osztrák ificsapatot verte meg 5:2-re, igencsak közepes játékkal. Kialakult a védősor, Walter Nausch szövetségi kapitány Karl Stotz, Ernst Happel, Gerhard Hanappi játéka mellett döntött, a csatársor Karl Koller, Werner Schleger balszárnya némiképpen meglepetés, mert klubjukban mindketten más poszton szerepeltek. A magyar vezetők megadták az összeállítást, a különböző szintű válogatottak már eszerint álltak fel az utolsó edzőmérkőzésekre. Tény, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc időnként sziporkázott, egy néző meg is jegyezte: „Azt hiszem, hogy Puskás és Kocsis most van élete legjobb formájában.” Ami az ellenfelet illeti, labdarúgóink úgy gondolták, „az osztrákok biztonsági játékot játszanak majd ellenünk, és gondos védekezésből igyekeznek majd gyors ellentámadásba átmenni”. Az osztrák kapus, Walter Zeman azért megjegyezte: „Most nem mi vagyunk az esélyesek, s ilyenkor könnyen fordulhat elő meglepetés…”

A Népsport feltette a kérdést, mire kíváncsiak a magyar szakemberek: „Megőrizte-e csapatunk egységét, összeforrottságát, amellyel annyi nagy feladatot oldott meg sikeresen az elmúlt esztendőkben?” Sebes Gusztáv udvariasan nyilatkozott Bécsben: „Ettől az osztrák válogatott csapattól egyáltalán nem szégyen vereséget szenvedni, de mi természetesen mindent elkövetünk, hogy sikersorozatunk ne szakadjon meg.” A Wiener Kurier éppen az ellenkezőjében bízott: „Ha az osztrák csapat megnyeri ezt a mérkőzést, a világszenzáció híre szétfut az egész földgolyón és csapatunk visszanyert önbizalommal utazhat a vb-re.” Az Österreichische Zeitung a magyarokat dicsérte: „Európa legjobb csapata Bécsben.” A közelgő vb előtt a lehetséges ellenfeleket az angol és a nyugatnémet szövetségi kapitány, Walter Winterbottom és Sepp Herberger is megnézte a Práterben.

A Felejthetetlen 90 percek (Rejtő László-Lukács László-Szepesi György) ezt írta a találkozóról: „A Práterben, a stadion melletti városligetben hiába forgott ezen a délutánon a Riesenrad, hiába hívogatta vendégeit a lilliputi vasút mozdonyának füttye. Aznap nyitott ugyan a Práter, de látogatója ezúttal csak a stadionnak volt.” 65 ezer néző volt kíváncsi a találkozóra.

Hogy mit láthattak? Hatalmas küzdelmet és Ernst Happel az első félidő vége előtt eső öngóljával 1:0-s magyar győzelmet. Előtte válogatottunk Kocsis fejeséből gólt szerzett, de Giorgio Bernardi játékvezető szerint a magyar jobbösszekötő a levegőben lökte Zemant. A 43. percben viszont Czibor Zoltán bal oldali elfutása után beadását Budai II tovább tolta a kapu felé, Kocsis és Happel közül utóbbi érte el a labdát, de csak úgy, hogy saját kapujába pöckölte…

Egyértelmű volt a vélemény, hogy míg 1953 novemberében Londonban az angolok 6:3-as legyőzésekor tulajdonképpen a csatársor nyerte meg a mérkőzést, Bécsben a védelemnek köszönhető a siker. A csatárok közül „jó teljesítményt egyedül Puskás mutatott, de ő is csak az első félidőben.” A Népsport kiemelte: „Főként Bozsik tevékeny közreműködése hiányzott. (…) Elsősorban a labdák felvitele, a csatársor támogatása lett volna a feladata, messze elmaradt válogatott formájától.” A hátsó alakzatot viszont dicsérte: „Ezúttal a magyar védelem előtt nem az a feladat állt, hogy felnőjön a csatársor színvonalához, hanem felül kellett azt múlnia. (…) Az a védelem, amelyet eddig nem tekintettek a csapat fő erejének, megmutatta, hogy a győzelem pillére is tud lenni.” A sajtó nem véletlenül Grosics Gyula, Lóránt Gyula, Lantos Mihály és Zakariás József játékát emelte ki, utóbbi „kimagaslóan látta el azt a feladatot, amelyet a válogatottban be kellett töltenie”.

Ernst Ocwirk: „Klasszis együttes a magyar csapat. (…) Úgy érzem, ki tudtuk volna harcolni a döntetlent, ha jobban megy a lövés.” Kocsis: „Nem találtuk a helyünket a csatársorban.” A gólról megjegyzete: „Budai labdája a gólnál valószínűleg bement volna, de azért én is ráfutottam és ha Happel egy gondolattal nem előzött volna meg, én nyomtam volna be.” Puskás: „Megmutattuk, hogy nemcsak játszani, hanem küzdeni is tudunk.” Bozsik is ezt erősítette meg: „Elsősorban küzdelem folyt a pályán.”

Annak ellenére, hogy Hidegkuti, Kocsis és Bozsik gyengébb formát mutatott, Winterbottom szerint megérdemelt volt a magyar győzelem, elsősorban a küzdőszellem miatt. Herberger is válogatottunk új oldalát emelte ki: „A magyar védelemről mindig azt hallottam, hogy a csapat leggyengébb része. Nos, most a legjobb volt…” Hiába voltak veszélyesek a hazaiak, Bécsben nem szakadt meg a magyarok négy év óta tartó veretlenségi sorozata, a Wiener Montag ezt írta: „Ausztria legnagyszerűbb játéka évek óta – és mégis vereség…” A Welt am Montag sem látta másként: „Ragyogó teljesítmények ellenére vesztettünk.”

Sebes Gusztáv az Örömök és csalódások című önéletrajzi könyvében fontos feladatként említette az Ausztria elleni bécsi találkozót. „Örültem is, amikor csapatunk 1:0-s győzelemmel hagyta el a Prátert. Ráadásul, hogy az az egy is – osztrák öngól volt… A magyar csatárok gólképessége azonban nem mutatkozott meg. Ennek az volt a magyarázata, hogy az osztrákok rendkívül lelkesen készültek arra, hogy az olimpiai, a közép-európai bajnokkal szemben bizonyítsák be a saját – jogosan magasra értékelt – képességeiket. Többet, erőteljesebben támadtak, mint a mi csatáraink, de Grosics és Lóránt vezetésével a védelem felülmúlta önmagát – és az osztrák csatársort is. (…) A győzelmi sorozat megnövelte minden ellenfelünk becsvágyát. A labdarúgásban most az számított igazán nagy, rangot adó sikernek, ha egy csapat legyőzi a magyarokat. A mi győzelmünk viszont természetes.”

A Népsport a tanulságot is levonta: „Hogy mit jelent ez az 1:0, s főleg a mutatott játék? Azt jelenti, hogy az osztrákok javultak, mi pedig hanyatlottunk.” A közelgő magyar–angolra utalva: „A mieinknek is javulniuk kell, hogy méltók legyenek hírnevükhöz és megfeleljenek a beléjük helyezett bizalomnak. Örüljünk, hogy ezt a figyelmeztetést győzelem után mondhatjuk el.”

Tegyük hozzá a korszellem stílusában: tanultunk a győzelemből…